Szent Brigitta

2010. JANUÁR 16., SZOMBAT

Claire L. Sahlin Svéd Szent Brigitta Európa társvédőszentje



Bába Kiadó Szeged, 2008




A könyv eredeti címe: Birgitta of Sweden and the Voice of Prophecy




Fordította Gaál Imre




A fordítást nyelvi szempontból lektorálta Tharan Marianne



Borítón: Brigitta kézhezveszi a sugalmazott revelációkat. New York, Pierpont Morgan Library, Ms 498, kb. 1380.



A mű kiadásához Claire L. Sahlin szerző és a fordítás alapját képező könyv kiadója Boydell és Brewer 2008. 07. 02-án E-mailen térítésmentesen hozzájárult.




A könyv kiadását támogatta Papp György.



ISBN 978 963 9881 03 7 Kiadja: Bába Kiadó Nyomdai munkálatok: Bába és Társai Kft. Szeged, Cserzy Mihály u. 11. 6724 Telefon: (62) 464 015 Felelős vezető dr. Majzik István



Előszó









A svéd Szent Brigitta (†1373) elragadó alakja, akit Bridgetként is ismernek, és gyakran együtt említenek a nála fiatalabb Sziénai Szent Katalinnal (†1380), régóta jól ismerik a kereszténység történelmének kutatói. Jól ismerik ennek a szókimondó özvegynek egy új női szerzetesrend létrehozására és a pápa avignoni tartózkodása alatt az egyház megreformálására irányuló erőfeszítéseit. Az utóbbi időkig azonban Észak-Európán kívül csak kevés középkorral foglalkozó kutatónak nyílt lehetősége Brigittának és látomásainak alapos tanulmányozásra. A svéd nyelvű másodlagos irodalom nagy tömege, valamint Revelációk című könyvének nyomasztó - ha nem éppen zavartkeltő – terjedelme sokakat elriasztott. Dacára annak, hogy a női szerzetesrendek történelme előtérbe került, és hogy a figyelem a középkori női lelkiség felé fordult, sok antológia és középkori látnoki szövegekkel foglalkozó tanulmány elhanyagolja, és kihagyja Brigitta Revelációit, bár a 17. századig Európa szerte széles körben másolták és nyomtatták.



Most azonban, amikor a svéd filológusok majdnem befejezték Brigitta terjedelmes írásai latin nyelvű kéziratának szerkesztését, a történészek körében, akik a Revelációkban a középkori szellemiségnek és a teológiának gazdag tárházát fedezték fel, Brigitta iránti érdeklődés gyorsan növekszik. Brigitta kanonizációjának 600. évfordulója alkalmából életéről és gondolatairól, főleg 1991-ben nagyon sok tudományos munka jelent meg. Ezek közül a legjelentősebbek a Bridget Morristól származó életrajz, Ingvar Fogelqvistnek Brigitta erkölcsi és egyházi reformmal foglalkozó szenvedélyes munkája, és néhány tanulmánykötet európai interdiszciplináris konferenciákról.






Eziránt a karizmatikus látnok iránti érdeklődés a feminizmus, a történelem, a teológia és a vallásosság iránti érdeklődés is egyben. Vannak, akik a filozófusnőt látják benne, aki nagymértékben befolyásolta a középkori gondolkodást, míg mások a nőközpontú teológiai megközelítését emelik ki, vagy elsősorban a középkori ökumenikus és keresztény egységért folytatott erőfeszítések inspirálóját látják benne.
A tudományos és a közfigyelem valószínűleg tovább fog növekedni azáltal, hogy II. János Pál pápa 1999-ben Sziénai Katalinnal és Edith Steinnel (a Keresztről elnevezett Teréz Benedicta (†1942) együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította.)



Ez a tanulmány arra keresi a magyarázatot, hogy Brigitta, aki a 14. század egyik legmegnyerőbb és szókimondó asszonya volt, hogyan értette meg a szerzetesi hivatás sugallatát, hogy Isten szavának szócsöve legyen. Választ keres arra is, hogy hogyan sikerült a patriarchális korlátok ellenére, melyek gátolták a nők vallásos érzelmeinek nyilvános kifejezését, bátor üzenetét hirdetni. Figyelembe veszi a nemek különbözőségéből adódó erőviszonyokat, melyek élesen rávilágítanak a társadalmi kölcsönhatásokra is. Ezek alapozták meg ugyanis Brigitta karizmatikus tekintélyét, különös tekintettel autoritása, valamint a papi autoritás közti kapcsolatokra.



Végül teológiai szempontból vizsgálja, hogy a nőknek, így Brigittának is, megvan a képességük Isten szavának közvetítésére. Rámutat arra, hogy Brigitta villámhárítóként vezeti le a nők látomásait és prófétai beszédeit illető, a későközépkorban felerősödött egyházi aggályokat. Bizonyos mértékig szolidaritást vállal a kortárs nőknek a nyugati egyházi intézményekkel való, a teljes egyenlőségért vívott küzdelmével. A könyv tágabb értelemben arra is törekszik, hogy hozzájáruljon a nők egyházi tekintélyének megértéséhez a kereszténység történetében.




Bár a kereszténység története során sok nőről felismerték, hogy a Szentlélek hiteles szócsövei és a természetfeletti erők rezonáló forrásai, mégis, túl gyakran háztartási munkákat szántak nekik, és mint a hagyományos korlátok túllépőit hallgatásra intették, és veszélyesnek nyilvánították őket.



A hosszú kutatási munka során sok tudós, tanár és intézet segítette munkámat. Köszönöm Clarissa W. Atkinsonnak kiapadhatatlan bátorítását és gondolatébresztő kérdéseit. A középkori nők írásairól és a szentéletű anyákról szóló könyvei és cikkei vezettek el engem a svéd Brigittához, és szellemi táplálékul szolgáltak nekem. Hálával tartozom Alf Härdelinnek, mert amikor Uppsalában és Stockholmban folytattam a kutatómunkámat, szállást adott nekem, és útmutatásokkal látott el. Ennek a munkának jó részét gondosan elolvasta, fontos tanácsokkal szolgált, és számos módon segített. Margaréta feleségével együtt meleg barátságban és bőkezű vendéglátásban részesített. Lekötelezettje vagyok Bridget Morrisnak fontos útmutatásaiért. Buzdító beszélgetőtársam volt, amikor munkáinkat megosztottuk egymással. Őszinte hálával tartozom Margaret R. Miles-nek, aki tanulmányaim kezdeti szakaszán bevezetett a történelmi tanulmányokba, és Beverly Mayne Kienzle-nek is felbecsülhetetlen segítségéért, munkám gondos átolvasásáért és lelkes érdeklődéséért. Nagyra becsülöm Diana L. Eck-et is, lelkes érdeklődéséért.




Ez a kutatási téma szorossá fűzte a szálakat a rokonokkal és a család barátaival, különösen Ulla és Rolf Gustavsonnal, Lori és Torsten Linahllal, és Anna-Leanaval, valamint Ĺke Thilmannal, akiknek hálásan köszönöm közeli barátságukat, az elszállásolást, és a sok szívességet, melyben részesítettek a Svédországban töltött három egyetemi évem alatt. Szerencsésnek érzem magam, hogy alkalmam volt megismerni őket, és úgy érzem, hogy közülük ketten, Rolf Gustanson és Lory Lidhal különösen hiányozni fognak nekem.




Munkám különböző szakaszaiban még a következő tudósok és barátok nyújtottak különféle szíves és fontos segítséget: Anna Fredriksson Adman, Birger Bergh, Stephan Borgehammar, Stephen Campagna-Pinto, Gloria Cox, Sten Eklud, Mark U. Edwards Jr, Ingvar Fogelqvist, Anders Fröjmark, Rosemary Drage Hale, Monika Hedlund, Ann M. Hutchinson, Ann-Mari Jönsson, Mereth Lingren, Barbara Newman, Tore Nyberg, Anders Plitz, Krister Stendahl, Kirsi Stjerna, és M. Patricia nővér, valamint a vadstenai Sankta Birgitta kolostor többi nővére. Külön megköszönöm Rosalynn Voaden-nak, Diana York Blaine-nak, Francesca Morgannak, és Diane Negrának a nehéz helyzetben nyújtott bátorításukat. Szeretnék köszönetet mondani a Texas Woman’s University pszichológiai és filozófiai tanszékén dolgozó kollégáimnak, valamint azoknak, akik a Women’s studies programban dolgoznak. Kutatásomat anyagilag az American Association of University Women Educational Foundation (1992–93), egy Whiting Fellowship in the Humanities (1992-93), egy Fulbright Scholarship for Graduate Studies (1991-92), egy Swedish Government Travel Grant, a Society for the Advancement of Scandinavian Studies (1994) és a Lois Roth-Frederick C. Thomson Grant (1991) ösztöndíjjal támogatta. Nagyra értékelem, hogy a szervezetek nagylelkűen támogatták a munkámat. Különösen hálás vagyok családomnak a sok áldozatért. Szüleimnek, Clarence és Jacquelyn Sahlinnak köszönöm azt a felbecsülhetetlen segítséget, hogy lehetővé tették ennek a kutatási témának a befejezését. A legmélyebb megbecsülésemet fejezem ki férjemnek, Jon Christopher Nelsonnak és lányomnak Annikának szeretetükért és rendkívüli béketűrésükért. Megjegyzés a kiadásokhoz és a fordításokhoz A Brigitta írásainak vizsgálata elsősorban a latin szövegű kiadásra támaszkodik, mivel a latinnak általában elsőbbsége van a meglévő régi svéd változatokkal szemben. A filológusok kimutatták, hogy a fennmaradt régi svéd szövegek legtöbb esetben latin szövegek újra fordításai, továbbá, hogy a Revelációk azon változata, melyhez pápai jóváhagyását kérték a kanonizációs folyamat alatt, latin szöveg volt. A Revelációk szöveges történetének további tárgyalása és a vonatkozó filológiai tanulmányokra való referenciák az első fejezetben találhatók. A Revelációk részleteinek következő modern kritikai kiadásait adták ki eddig: Revelationes, Book 1, Magister Mathias’ előszavával. Ed. Carl Gustaf Undhagen. SFSS, Ser. 2, Latinska skrifter 7: 1. Upsala: Almqvist and Wiksell, 1978. Bevezetés Prófécia a keresztény hagyományban: A nők „kettős elkötelezettsége” Mi voltaképpen nem tagadjuk a nők próféciáit, hiszen még a Boldogságos Szűz Mária is jövendölt, amikor azt mondta, hogy: „lám ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48), és szent Fülöpnek négy lánya, valamint Mária, Áron nővére is prófétált. (Exod. 15,20f). Viszont nem engedjük meg nekik, hogy tanítsanak a templomokban, és azt sem, hogy a férfiakon uralkodjanak (1 Tim 2,12), ennek következtében könyveket is az ő nevük alatt írnak. Egy montanista és egy ortodox keresztény vitája a 4. században


Az 1340-es évek közepén egy karácsony estén, a nemrégiben megözvegyült nyolcgyermekes anyát, Birgitta Birgersdottert (1302/3–73) nagy öröm ért, amikor szívében váratlanul valami mozgást érzett, olyant, mint amikor a magzat az anyaméhben megfordul. Attól tartva, hogy ez csupán démoni illúzió, elmondta lelki vezetőinek – egy ciszterci szerzetesnek és egy teológusnak–, akik tanúsították, hogy amikor finoman érintették testét, határozott meggyőződésükké vált, hogy ez a fizikai mozgás természetfeletti eredetű. Később egyszer a svédországi Alvastra ciszterci kolostorában a nagymise alatt Brigittának látomása volt, amely tudtára adta a szívében lévő mozgás jelentését. A Szent Szűz elmondta, hogy amit észlel, hasonló ahhoz a mozgáshoz, melyet a magzat Jézus váltott ki az ő méhében. Ez egyrészt Brigitta elhivatottságának jele, másrészt az isteni reveláció bizonyítéka. Kinevezte az özvegyet, „menyének” és elmondta, hogy Mária hírnöki szolgálatra szánta őt. Azzal a feladattal bízta meg, hogy Isten akaratát továbbítsa szerte a világban:


„Mert amikor az apa és az anya megöregszenek és megpihennek, a menyüket bízzák meg a teendőkkel, és elmondják neki, hogy mely feladatokat, kell ellátnia a házban,úgy Isten és én, akik jelen vagyunk a szeretetünket elfogadók és elutasítók szívében, rajtad keresztül akarjuk közölni kívánságainkat barátainkkal és a világgal”.


Brigitta majdnem harminc éven keresztül szolgált Isten szócsöveként, és a középkor végén a megújult lelkiség egyik legkimagaslóbb kifejezőjévé vált. Újra és újra arra indíttatva, hogy Isten nevében beszéljen, északi hazájában, Rómában, Itália-szerte és szentföldi zarándokútja során keményen támadta az erkölcsi züllöttséget. Hatalma, hogy romlottságukért megfenyítse a magas rangú egyházi és politikai vezetőket azon alapult, hogy közvetlenül Istentől s más mennyei létezőktől, Krisztustól, Máriától és a szentektől kapta az üzeneteket. Ezek a közlések – melyeket a „Revelációk Mennyei Könyve” (Liber celestis reuelacionum) – tartalmaz, feljogosította őt arra, hogy az erkölcsi reformról Isten prófétájaként szóljon és írjon.


Ciprus szigetén például két alkalommal figyelmeztette az uralkodókat és a nemeseket, hogy hallják meg Isten szavát királyságuk sorsáról. Gyóntatója szavain keresztül – aki tolmácsa volt és a fontos egyházi támogatást biztosította számára, tudtul adta, hogy Isten bármely pillanatban megsemmisítheti a királyságot, ha vezetői és a nép nem mutatnak szeretetet Krisztus iránt, ha nem teljesítik akaratát.


Bár Brigitta hajlott korú, és fizikailag is legyengült állapotban volt, leleplezte Famagusta városának erkölcstelenségét és közvetítette Krisztus súlyos ítéletéletét, mellyel megfenyegette lakosságát. „Ez a város Gomorra, amely a bujaság, az értelmetlen cselekedetek és a nagyravágyás tüzében ég. Ezért összeomlik, kietlen és kicsi lesz, lakói eltávoznak. Sóhajtoznak majd szomorúságban és gyötrődésben. Kihalnak, és szégyenüket számos országban emlegetik, mert én (Krisztus) haragra gerjedtem irántuk.”


Mivel Brigitta azt állította, hogy Isten szavát közvetíti, ezért az erkölcsi reformra vonatkozó követeléseit széleskörűen támogatták. Ciprusi hívei tisztelték, és kérték, hogy imádkozzék értük, míg mások elképedtek azon állításán, hogy közvetlenül Istentől kap üzeneteket. Voltak, akik nem hittek neki, bizalmatlanok voltak iránta, elmeháborodottsággal vádolták, és kigúnyolták. Azt állították, hogy Isten nem közölhet revelációt egy tanulatlan nővel.


Brigitta ciprusi fogadtatása – amely a nagyfokú elismeréstől a hitetlenségig és a bírálgatásig terjedt, – képviseli az egész széles skálát, amellyel reformer látnokként pályája során találkozott. Mivel Isten szócsöveként jelent meg, a környezetéből nagyon sok tanítvány, világi és egyházi személy vonzódott hozzá. Amint Brigittának mint a természetfeletti és az emberi világ közötti hatékony közvetítőnek híre elterjedt, egyházi személyek és világi hívek felkérték, hogy legyen lelki vezetőjük, és a jövőről, valamint távoli, titkos eseményekről felvilágosítást kértek tőle. Ugyanakkor nemcsak kigúnyolták, megrágalmazták, de néha fizikai bántalmazással is megfenyegették.


Megint csak emlékeztetünk arra, hogy a nőknek különösen nehéz volt magukat Isten szóvivőjeként elfogadtatni. Brigittától és odaadó tanítványaitól elvárták, hogy igazolja és hitelesítse állítását, hogy ő a természetfeletti világ szócsöve. Mind élete során, mind halála után a Revelációk élénk vitát váltottak ki a férfiak körében a nők hitelt érdemlő beszédéről és alkalmasságukról, hogy Isten szavát közvetítsék. Az 1391. évi kanonizációja előtti években, és utána, az 1414–17-es konstancai és az 1431–49-es bázeli zsinaton vezető egyházi személyiségek hevesen támadták és tiltották a látomások részletes leírásait.


Bírálói, akik kétségbe vonták látomásait, olykor boszorkánysággal vádolták. Gyakran azzal gyanúsították, hogy a látomásokat démonok idézték elő vagy csak színlelt beteges képzelődésről van szó. Az egyik bíráló ráfogta, hogy látomásai svéd gyóntatójának kitalálásai. Viszont buzgó hívei védelmezték a nők prófétálásának helytállóságát, valamint Brigittát mint a természetfeletti reveláció hiteles közvetítőjét. A teológus úgy érvel, hogy néha szükséges, hogy Isten nőkön keresztül közvetítse a revelációt. Néhány védelmezője szerint Brigitta „igazi teológus” (vera theologa) volt; a Revelációk kifejezik „minden teológia betetőzését”. Az egyik még azt is kijelentette, hogy Brigitta látomásai meglepőbbek, mint maga Krisztus megtestesülése.


A 14. század végétől a 16. századig mind a hiteles, mind a hamis Brigitta- irodalmat széles körben nemzeti nyelven és latinul terjesztették. Brigitta látomásai jelentősen befolyásolták a nők lelki életét. Sok szerzetesi hivatásra gyakorolt hatást. Ilyen volt például a világtól félrevonultan élő porosz Montaui Dorothea († kb.1394), a Pisai Chiara Gambacorta dominikánus perjelnő († kb. 1419), a ragyogó misztikus Lynni Margery Kempe († kb.1438) és a politikus Elizabet Barton prófétanő („a Kentiek szent lánya" (†1534), akit felakasztottak, mert ellenszegült VIII. Henriknek. Kiemelkedő rajongói, köztük Thomas Gascoigne (†1458) az oxfordi egyetem rektora és a spanyol Juan Torquemada bíboros (1486) is előmozdították kultuszát, és védelmezték a hagyományokhoz való ragaszkodását. Európa különböző vidékéről való számos előkelő személyiség, pl. a cseh IV. Vencel király (1419) és a yorki Cecily Neville hercegnő (†1495) igen nagyra becsülték Revelációk birtokukban lévő példányát. Cecily étekzés közben beszélgetett róla, és a könyvet lányunokájára hagyta. Vencel király állítólag a Biblián kívül sok könyve közül a legszívesebben Brigitta könyvét olvasta.


Ugyanakkor Brigitta és a revelációk hitelessége továbbra is a gyanakvás és a támadások kereszttűzében állt. Girolamo Savonarola (†1498), míg saját hírhedt prédikációját védte Firenzében, határozottan elutasította Brigittának vagy a többi „szeszélyes és nagyon gyenge” nő, nem kanonikus próféciáinak olvasását vagy prédikálását. Luther Márton (†1546), akit kezdetben vonzottak Brigitta írásai, de a Genezis 30, 9-11-ről szóló előadásában indulatosan nyilatkozott azok démoni eredetéről. „Brigitta revelációi semmi más, mint illúzió, amellyel kis híján, amikor még szerzetes voltam, engemet is majdnem rabul ejtett. A szerzetesek és a pápisták elárasztották az egyházat Brigitta írásaival és más könyvekkel, amelyekkel sértegetik a hazai és a politikai köröket.“


Ebben a könyvben megvizsgálom ennek a vitatott látnoknak a vallásos tekintélyét, ahogy a Revelációkban látjuk, és ahogy hallgatósága fogadta. Miután ennek a bevezetésnek az utolsó részében a svéd látnokot a női prófécia nagyobb keresztény hagyományában elhelyeztük, az első fejezetben felvázoljuk Brigitta életrajzát, bemutatjuk Revelációinak fő témáit és képeit, rámutatunk Brigitta saját hangja felismerésének problémáira ezekben a szövegekben. A második fejezet kifejti, hogy látnoki írásai hogyan rajzolják meg szerzetesi küldetését és az üdvtörténetben elfoglalt helyét, leírja Brigittának az erkölcsi reform prófétájaként való önismeretét. Kimutatja, hogy a Revelációk Brigittát hiteles látnokként, és a megváltástörténet Isten által kiválasztott sarkalatos alakjaként, hasonlóan a nagy bibliai férfi prófétákhoz, az igazság és a kegyelem ihletett hírvivőjeként ábrázolják. A harmadik fejezet kifejti, hogy Szűz Mária alakja, akit rendszerint a nő passzivitásával és az asszonyok szerénységével társítunk, hogyan szolgált modellként az isteni szó edényéül Brigitta prófétai elhivatottságára. Külön figyelmet fordítunk a nemekre és a nemek viszonyaira. Az utolsó három fejezet kutatja sokrétű fogékonyságát, mint a természetfeletti kapcsolat eszközét, elemzi Brigitta és kortársai közötti kölcsönhatásokat. Megvizsgálja a nők képességére vonatkozó érveléseket a természetfeletti világ közvetítésére vonatkozóan, valamint Brigitta prófétai jogcímének elismerését, illetve az ezek ellen irányuló támadásokat. Ez a tanulmány a nők vallási vezetésének késő középkori eltérő megítélését mutatja be. Brigitta Revelációit a 15. században behatóan vizsgálták, de ez csak újból megerősítette a papoknak az isteni ige közvetítésére való kizárólagos jogát az egyházban.


Bőséges biblikus és extrabiblikus források azt mutatják, hogy a nők prófétaként a korai kereszténység idején is töltöttek be egyházi vezető szerepet. Ezeket a prófétákat Istentől ihletett személyeknek ismerték el, akik gyakran értelmezték a múltat, előrejelezték a jövőt vagy speciális tanításokat adtak át a keresztény közösségnek. Lukács beszámol Péter pünkösdi prédikációjáról, amely idézi Jóel 2, 28-32-t, azt állítva, hogy a prófécia szelleme egyaránt megadatik a nőknek és a férfiaknak: „Így szól az Isten: ez történik majd az utolsó napokban: „szétárasztom minden emberre Lelkemet, fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, s álmokat álmodnak a vének. Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, hogy prófétai szót hallassanak” (ApCsel. 2, 17-18). Lukács megemlíti Anna prófétát (Lk 2, 36-38) és úgy ábrázolja Erzsébetet és Máriát, mint a prófétai kifejezések továbbítóit (Lk 1,39-55) és utal négy, név szerint nem említett nőre, Fülöp hajadon lányaira (ApCsel 21, 8-9). János a Jelenések könyve szerzője bírál egy hiteles női prófétát (a Tiratirai Jezebelt) és tanítványait, jóllehet sohasem szólt a nők prófétasága ellen (ApCsel 2, 18-29). Azon kívül Lyoni Szent Ireneusz († kb. 202) cáfolja az un. eretnekeket, akik elutasítják a próféciát, mint Isten Lelkének ajándékát és bizonygatja, hogy Pál mind a férfi, mind pedig a nő prófétákat elismerte az egyházban. Egy 2. századból való apokrif írás: Pál és Tekla cselekedetei szintén több női prófétát említ elismerően, pl. Mártát a korintuszi prófétát, aki úgy látszik, hogy a Szentlélek befolyása alatt beszélt liturgikus környezetben. Azzal bátorította a korintuszi gyülekezetet, hogy előre látta a Pál által irányított keresztény mozgalom sikerét Rómában.


A kereszténység legelső századaiban a legtöbb olyan nőnek, aki a keresztény közösségekben vezető szerepet játszott, úgy tekintették a prófétai ihletettségét, mint tekintélye alapját. A női próféták éppúgy, mint a férfi próféták, nagy tiszteletnek örvendő vezetők voltak az ősi keresztény közösség minden központjában. Több újszövetségi forrás úgy tekinti a próféciát, mint a legnagyobb lelki adományt (1Kor 14, 1). Ez arra emlékeztet, hogy a legtöbb korai keresztény próféta a helyi egyházközségekhez tartozott, – bár többen állandóan úton voltak. – A prófécia közölte az Istentől jövő üzeneteket és a reveláció az istentisztelet alatt a közösség épülésre, bátorítására, és vigasztalására szolgált. A férfi és női próféták időnként segítettek a misszionáriusok kiválasztásában és irányításában. Útbaigazításokkal szolgáltak, előre jelezték a várható megpróbáltatásokat, kereszteltek, magasztalták az Eucharisztiát anélkül, hogy megkövetelték volna a liturgikus formákhoz való ragaszkodást. Bizonyos források azt sejtetik, hogy tekintélyük meghaladta a püspökök, presbiterek vagy diakónusok tekintélyét, vagy legalábbis volt akkora, mint egy helyi lelkipásztoré.


A 2. század végétől kezdődően azonban a próféták fokozatosan eltűntek a látóhatárról és a 4. század végére gyakorlatilag kitiltották a női prófétákat a nagyobb keresztény közösségekből. Ebben az időszakban a szentírás kánonja és a liturgia egyre egységesebbé vált. Az egyházi hatalom elfordult a karizmatikus ajándékkal megáldott egyénektől, és a karizmatikusok a püspök irányítása mellett a helyi lelkipásztorok felügyelete alá kerültek. Az egyházi hivatalok szervezetének kialakulása előtt a próféták gyakran irányítottak keresztény csoportokat és közvetítették Isten jelenlétét, de vezető szerepük fokozatosan formálissá lett. Az egyházi hivatalnokok, főként a püspökök, átvették ezeket a funkciókat és kiszorították a prófétákat.


A korai kereszténység intézményesítésének lényeges eleme volt a nők kizárása az egyház formális vezetéséből. A próféciákat háttérbe szorították, az episzkopális hierarchia megerősödött, a patriarchális társadalmi normák jutottak érvényre és a nők hivatalos lelkipásztori szerepét az egyházban korlátozták. A keresztény közösségek a püspöki szolgálatot csak férfiakra bízták, korlátozták a nők számára a nyilvános tanítást és vezetést, ugyanis alkalmatlannak tarották őket a nyilvánosság előtti tanításra vagy, hogy a férfiak felett álljanak. Elzárták előlük a vallási tekintélyhez – és próféciához – vezető utat. Ezen ügyeket a püspöki hivatal vette át, ahonnan szintén kizárták őket.


Ez a fejlődés azonban sohasem fejeződött be teljesen. A keresztény történelem során a nők azt állították, hogy hatalmuk forrása isteni ihletésű. Feladatuk, hogy tanítsák, és különösen társadalmi, gazdasági és vallási válságok idején megdorgálják még a püspököket és a pápákat is. Az Istennel való közvetlen kapcsolat sok keresztény nő számára lehetőséget nyújtott a csend megtörésére, és hogy hitelt érdemlően közvetítsék Isten szavát akkor, amikor megtiltották nekik, hogy vallási aggályaikat és ösztönös megérzéseiket nyilvánosan kifejtsék. Ahogy Barbara Newman megállapítja: „amikor az apostolok meghagyták, hogy a nők ne tanítsanak, és ne (1Timothy 2, 12) uralkodjanak a férfiak fölött, és ezt szigorúan kötelezővé tették, jámbor vagy intellektuális nők csak a látomásokon keresztül nyerhettek meghallgatást… Bár a férfiak méltányolhatták az Istentől ihletett nőket, de kevés türelmük lehetett egy önhitt nőszemélyhez.”


A keresztény történelemben, azonban, amikor egyes nők vagy férfiak azt állították, hogy egyházi hatalmuk közvetlen reveláció alapján Istentől, a Szentlélektől származik, gyakran összeütközésbe kerültek a nem karizmatikus egyházi vezetőkkel, akik azt akarták, hogy fennmaradjon a rend, és azzal léptek túl Isten szaván, hogy a reveláció már a múltban befejeződött. A tudósok megfigyelése szerint a keresztény egyház folyamatosan megkísérli egyensúlyban tartani a lélek túláradó mozgalmait a renddel és a folytonossággal. W. H. C. Frend szavaival ez az „egyensúlyi kérdés a szabadság és a hatalom között olyan régi, mint maga a társadalom. A keresztény egyház sem kivétel ez alól, mert intézményes hatalom, állítja, hogy az apostoli hagyományon alapszik, amely a legrégebbi időktől fogva szembe találja magát a Szellem kereszténységével”.


Amikor a keresztény nők Isten választott prófétájaként jelennek meg, a nemük iránti előítélet megnehezíti elfogadásukat Isten és az emberiség közötti közvetítőként. A történelem során a keresztény női próféták mindig nagy ellenállásba ütköztek, még a teológusok részéről is, akik nem tagadják a prófétanők jelenlétét a Bibliában és általában lehetségesnek tartják, hogy Isten nőket választ ki arra, hogy a Relevációk szócsövei legyenek.


A prófétáló nőket gyakran ellenséges érzülettel és szembenállással fogadják, mert azzal, hogy magyarázzák a Szentírást, nyilvánosan tanítanak és tanácsokat adnak politikai és az egyházi vezetőknek, megszegik a patriarchális normákat. A prófétáló nőket ért kritikák gyakran idéznek bibliai rendelkezéseket azok ellen a nők ellen, akik prédikálnak a templomban. A széles körben elterjedt tudományos és teológiai feltételezés a nők intellektuális gyengeségéről, lelki instabilitásáról, érzékcsalódásáról teszi gyanússá a prófétanőket.


A férfi egyházi vezetők gyakran megkísérlik az inspirált nők viselkedését irányítani, és megkísérlik korlátozni a nyilvános beszédüket, míg elvileg nem tagadják, hogy közvetíthetik az isteni igét. Anélkül, hogy kifejezetten tagadná a prófétálás ajándékát nők esetében, Pál apostol például meghagyta a korintuszi prófétanőknek, hogy fedjék be fejüket, amely jelképezi a nemek közötti különbséget és a teremtés rendjének hierarchiáját, amelyben a nő alárendeli magát a férfinak, amint a férfi aláveti magát Krisztusnak, Krisztus, pedig Istennek (1Kor 11, 2-11). Hasonlóképpen Origenész, a tekintélyes bibliamagyarázó († kb. 254) is megkísérelte korlátozni a női próféták beszédeit. Közben támadta az ellentmondásos Új Próféciát vagy a montanista mozgalmat (Phyrgiában alapították kb. 170-ben), melyet olyan nők irányítottak, akik eksztázisban prófétáltak, és azt állították, hogy Isten megbízásából beszélnek. Tagadta a női prófétáknak a nyilvános beszédhez való jogát a templomban, azt bizonygatva, hogy ha a nőknek elismernék az inspirált próféciáit, továbbadhatnák azokat személyesen a férfiaknak, akiket felhatalmaznának a tanítások hirdetésére a templomi gyülekezetben. Szerinte a női próféták, akik a revelációt férfiakból és nőkből álló vegyes tábornak hirdették nyilvánosan, inkább mint egyes személyeknek otthon vagy kizárólagosan más nőknek, nyilvánvalóan „hamis próféták“ még akkor is, ha Fülöp lányai (ApCsel 21), Debóra (Jud 5), Huldah (2Kir 22) vagy Miriam (Exodus 15) üzeneteikkel fordulnak a hívek közösségéhez. Ahogy aztán Karen L. King mondja, a keresztény prófécia magában foglalja a felhatalmazást Isten szavának széleskörű közvetítésére, és ez a nők számára kettős kötöttséggel jár: azért, hogy a nők prófétálását hitelesnek tekintsék, fel kell adniuk annak nyilvános gyakorlását.” Egy, a késői 14. századból származó ismeretlen szerző tanulmánya, az „Egy montanista és egy ortodox keresztény vitája” jól szemlélteti azt a fajta feszültséget, amely a keresztény történelem során a prófétáló nők tanításával és egyházi vezetésével kapcsolatban gyakran felmerült. Ebben a valóságban elhangzott párbeszédben, egy montanista megkérdőjelezi az ortodox keresztény teljes meggyőződését, hogy a nőknek tilos prófétálni. A montanista, a prófétanők nevében úgy érvel, hogy utal a bibliai prófétanőkre (Deborahra és Fülöp négy lányára), és rámutat arra, hogy Szent Pálnak a női prófétákra vonatkozó előírásában az 1Kor11-ben megengedi, hogy a nők prófétálhatnak. Az ortodox egyetért azzal, hogy a nők prófétálhatnak, de ez nem hatalmazza fel őket arra, hogy a férfiak fölé kerekedjenek azzal, hogy beszédet mondanak a templomban vagy saját nevük alatt könyvet írjanak.


Az ortodox keresztény megerősíti: „Mi nem utasítjuk el a nők prófétálását. Még a Boldogságos Szűz Mária is prófétált és azt mondta: „lám ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék" (Lk 1,48). Azt is mondta, hogy Szent Fülöpnek négy lánya volt, akik prófétáltak, és Áronnak Mária nevű lánya is prófétált. (Exod. 15, 20), de mi nem engedjük meg nekik, hogy beszédet mondjanak a templomban, sem azt, hogy a férfiak fölé kerekedjenek (1Tim 2, 12) és könyveket sem írhatnak saját nevük alatt." Aztán rámutat, hogy bár Jézus édesanyja, Mária képes volt a könyvírásra saját neve alatt, de nem tette, mert nem akarta magát a férfiak fölé helyezni; Ezért írták az Evangéliumokat férfiak. Az ortodox vitapartner egyetért a montanistával abban, hogy a nők prófétálhatnak, de úgy érvel, hogy a nők prófétáló képessége nem hatalmazza fel őket arra, hogy könyveket írjanak vagy nyilvánosan beszédet mondjanak. A nőknek, még a prófétáló nőknek is minden szavát a férfiakon keresztül kell közvetíteni. Alexandriai Dydimos († kb.398) a 4. század végén a Háromság című tanulmányában általános indokolást ad a női beszédnek a férfiak általi kontrolljáról. Kimondottan Éva szerepére utal a bűnbeesésben. Megállapítja, hogy az ok, amely hallgatást ír elő a nők számára, nyilvánvaló. Ez azért van, mert kezdetben a nőnek a tanítása sajnálatos módon félrevezette a közös fajt. „Mert nem a férfi,” írja az apostol „hagyta magát félrevezetni, hanem a nő 1Tim 2, 14.”


Ennek a könyvnek a következő fejezetei szemléltetik, hogy hogyan néz szembe a svéd Brigitta a kihívással, mellyel gyakorlatilag minden prófétáló keresztény asszony találkozott: mint közvetítő eszköznek hogyan kell szolgálnia az isteni hangot anélkül, hogy áthágná a széles körben elfogadott tiltást a nők nyilvános beszédéről és a férfiak felé kerekedéséről. A kora középkori időktől Brigitta idejéig számos nő dacolt ezzel a korlátozással és eredményesen érvényesítette prófétai ajándékát, mint jogalapot az írásra, a beszédre, néha még a publikálásra is, mint például Leoba († kb.779), aki Németországban működő angolszász hittérítő volt; Bingeni Hildegard († 1179) bencés apátnő, aki ragyogó látnok volt; és a Schönaui Erzsébet († 1165) az eksztatikus benedekrendi nővér. Tudunk más középkori kevésbé híres, és gyakran ismeretlen nevű nőkről, akiknek kortársai elutasították jogukat a prófétáláshoz, bár néha, legalábbis részben, számítottak prédikálásukra vagy nyilvános tanításukra. Például egy, koraközépkori Fuldából származó beszámoló elmondja, hogy egy ilyen nőt, aki prófétált és jogot formált magának a prédikálás szolgálatára (ministerium praedicationis) szemben az egyházi szokásjoggal, mint „hamis prófétanőt“ (pseudoprophetissa) nyilvánosan megbotoztak. Tulajdonképpen a prófétálás hatalmas lehetőséget biztosított a középkori prófétanőknek, akik mindig kötéltáncot jártak az elutasítás és a jóváhagyás között, befolyásgyakorlásra a társadalomra és az egyházra szavaikkal, írásaikkal, vádaskodásaikkal.


Az egyházi válságok és vallási zűrzavarok idején az erkölcsi megújulás Istentől sugallt prófétai szerepét a nőkkel hozták összefüggésbe. A középkorban a papi teendőkből és prédikálásból kizárt karizmatikus nők megfeddték a papságot erkölcstelenségükért és szolgálatuk eredménytelenségéért. Az intézményes egyház peremén elhelyezkedő nők bizonytalan helyzete nyújtott lehetőséget a látnok nők számára, hogy bírálják elutasítóikat, azokat a papjaikat, püspökeiket és pápáikat, akik elhanyagolták egyházi kötelezettségeiket. Ahogy arra Claire McMartin Waters rámutatott: „A nők teljes kizárása a hivatalos hierarchikus hatalomból helyet adott nekik az ellenzékiségben, a papságon kívüli helyen, ahonnét bírálhatták hanyagságukat, züllöttségüket. A klerikusok tökéletlensége alkalom volt és tárgyául szolgált a nők nyilvános beszédeinek a templomon belül. A nők nyilvános bírálatai főként a papság pasztorálási szerepének rossz ellátására (sine qua non) vonatkoztak.“ Az egyházi hivatalok megvesztegethetőségének idejében a keresztény nők, akik isteni elhivatottsággal bizonygatták a papság vétkeit, megtapasztalták, hogy olykor a „gyenge zavarba hozza az erőset”. Mint a prófétálás hiteles hangját elfogadják őket, még ha néha meg is kérdőjelezték szerepüket.


A 14. és a 15. század közepe között egy sereg nő, köztük Sziénai Szent Katalin, Rabastensi Constance († kb. 1385), Mária Robine (†1399), Mailléi Jeanne-Marie (†1414) és Szent Johanna (†1431) az egyház megreformálásáért tevékenykedtek. Brigittát, aki az első későközépkori női próféta és kanonizált nő volt a 14. században, a későközépkori prófétai reformáram „forrásának” lehet tekinteni, mert egyengette a többiek útját, hogy Isten nevében lelkükre beszéljenek a királyoknak és a pápáknak. Néhány laikus férfi, mint pl. Folignoi Tommasuccio is vállalt prófétai missziót, de 1350 és 1450 között sokkal több női laikus teljesített ilyen szolgálatot, akik isteni indíttatású jogaikat gyakorolták szenvedélyes üzeneteikkel. Az intézményes egyházat válságok rázták meg – különösen 1309-tól, a pápa avignoni tartózkodása, valamint a nagy egyházszakadás (1378-1417), és állandó konfliktusok voltak a pápák és az egyházi zsinat között. A prófétanők az egyházi hierarchia reformjáért és a keresztény eszmék iránti megújult elkötelezettségért kiáltottak. Bár üzeneteik aszerint különböztek, hogy hogyan viszonyultak a küszöbön álló világvéghez és a politikai vezetőknek az egyházi reformban betöltött szerepéhez, természetfeletti világ hírnökeinek tartották magukat, az isteni igazságszolgáltatással fenyegették a megátalkodottakat és könyörületes irgalmat ígértek a bűnbánóknak.


Első fejezet Brigitta élete és látomásai Birgernek lánya született, akinek csodálatos hangját a világon mindenki hallja. Peter Olafsson perjel és Peter Olafsson mester (Szent Brigitta élete) Életrajzi áttekintés A rendelkezésre álló bőséges forrásmunka lehetőséget nyújt a történészeknek arra, hogy Brigitta Birgersdotter életrajzát felvázolják. Feljegyzett Revelációinak óriási gyűjteménye – mintegy hétszáz van belőlük – gazdag részleteket szolgáltat az arisztokrata anya életéről, a svéd királyi udvarban végzett munkájáról, zarándoklatairól, imádságos életéről és látnoki elhivatottságáról. Az úgynevezett „process vita”, posthumus életrajza, melyet gyóntatója terjesztett elő Brigitta kanonizációjának alátámasztására is információkkal szolgál gyermekkoráról, házasságáról és aszketikus gyakorlatairól. A kanonizációs iratok és követőinek tanúvallomásai, közöttük azok, melyek Karin lányától (†1381) és gyóntatójától Jaéni Alfonsotól (†1389) és Alvastrai Péter perjeltől származnak, más fontos életrajzi adatot is tartalmaznak. A fennmaradt középkori végrendeletek, levelek, és hivatalos dokumentumok szintén szolgáltatnak részleteket Brigittáról és családjáról. A Brigitta életéről fennmaradt forrásmunkák legtöbbje hagiográfikus; azaz, ezek kedvező képet szándékoznak festeni Brigittáról, mint szentről, de többet mondhatnak nekünk, a későközépkori fogalomról, hogy kiket neveznek szentnek, mint életéről és életrajzáról. Még akkor is így van, ha ezeknek a forrásmunkáknak hagiográfikus voltát mindig szem előtt tartjuk. Így is többet tudunk meg róla, mint a legtöbb középkori szentről és vagy más középkori skandináviairól. Brigitta 1302/3-ban előkelő nemesi családból született a svéd Uppland tartományban. Abban az időben Svédország viszonylag kicsi és fejletlen ország volt Európa szélén. Politikai életét a törékenység és a nyugtalanság jellemezte. Jogrendszere radikális reformon ment keresztül; városai lényeges fejlődésnek indultak. A svéd egyház jelentős fejlődést csak a 13. században ért el, Brigitta idejében már jól szervezett és befolyásos intézmény volt. A későközépkori időkben Svédország szoros kulturális kapcsolatok kiépítéséhez kezdett Európával. Brigitta fontos szerepet játszott országának nemzetközi elismertetésében. Brigitta családja előkelő helyeket foglalt el az ország politikai és egyházi életében. Apja Birger Persson (†1327) vezető politikai személyiség volt. Tagja volt a királyi tanácsnak és a megtisztelő lagman pozíciót töltötte be (jogászt jelent: ő őrizte és értelmezte a tartományi törvényeket a középkori Svédországban) Tiundalandban, Uppland közigazgatási területén. Mint jogász, a 13. század végén áttekintette Uppland jogszabály alkotását. Részt vett a nagy Eriksson király megválasztásában 1319-ben, aki kötelességtudó anyagi támogatója volt az egyháznak és a monostoroknak. Erős családi kapcsolatok kötötték a svéd egyházi hierarchiához: egyik nagybátyja Uppsala érseke volt; testvére és egyik unokatestvére az uppsalai székesegyház esperesei voltak; másik unokatestvére kanonok volt Uppsalában; a harmadik unokatestvére Sigtunában domonkos volt, aki később Vasteras püspöke lett. Brigitta édesanyja Ingeborg Bengtsdotter (†1314) szintén a svéd arisztokráciához tartozott. Apja, a királyi tanács tagja, nagyapja pedig „jogász“ volt Östergötlandban; rokonságban volt a 1250–1364 között uralkodó Folkung dinasztiával. Kétségtelen, hogy Brigitta számára előnyös volt a jómódú család és annak magas társadalmi rangja, mert otthonosan mozgott nagyhatalmú európai vezetőknél, jobban tudta gyakorolni egyházi és politikai befolyását. Édesanyja 1314-ben meghalt, ekkor Brigitta az Östergöttlandi Aspenasba került anyai nagynénjéhez. Két évvel később apja férjhez adta egy mágnás fiához, Ulf Gudmarssonhoz (†1344), aki később Narke tartomány „kormányzója”, és a királyi tanács vezető személyisége lett. Brigitta majdnem harminc évig élt vele házasságban, 1319 és 1337 között nyolc gyermeket szült, mialatt felügyelte a birtokot. Bevezette gyermekeit a Biblia és a szentek élete tanulmányozásába, elkötelezte magát a jó cselekedeteknek és aszkétikus gyakorlatokat végzett. Jámbor asszony volt, alamizsnát adott a szegényeknek, gondját viselte a betegeknek, böjtölt, és gyakran gyónt, éjszaka buzgón imádkozott, és elősegítette férje lelki fejlődését. Amikor hozzáment Ulfhoz, Brigitta szintén a svéd királyi udvarban szolgált. A nagy Eriksson királynak (†1374), a flamand herceg lányával a Namuri Blanche (†1363) hercegnővel 1335-ben kötött házassága után az új királyné főudvarmesternője lett. Valószínű, hogy ő tanította a királynét a svéd nyelvre és az ottani szokásokra. Brigitta életének leglényegesebb fordulópontja az 1340-es években következett be. Arisztokrata gazdaasszonyból Krisztus jegyese és az isteni kinyilatkozás szócsöve lett. Brigitta és Ulf 1341-ben hosszú zarándokutat tettek Santiago de Compostellába, ahol a hagyomány szerint Szt. Jakab sírja van. Előzőleg azonban elmentek egy helyi zarándokhelyre Nidarosba (jelenleg a norvégiai Trondheim, Szent Olaf (†1030) sírjához; spanyolországi utazásuk adott Brigittának első kézből betekintést a kontinentális Európa szerzetesi életébe. Hazautazásuk alatt Ulf Arrasban (északnyugat Flandria) megbetegedett, és ekkor Brigittának megjelent a mártírhalált szenvedett Szent Dionysius (†250). (A középkorban, Franciaországban lelkesedtek a keresztény hit hirdetéséért és az isteni misztériumokon való elmélkedésért (kontempláció)). Azt mondta neki, hogy Isten általa akarja megismertetni magát a világgal éppúgy, mint ahogy meghagyta, hogy Franciaországban hirdessék Isten szavát (Extrav. 92; AP, 80). Visszatérve Svédországba, Brigittában megszilárdult és megerősödött az a meggyőződés, hogy Isten elhívta őt, hogy az isteni reveláció eszközéül szolgáljon. Ekkor ő és férje örök tisztaságot fogadtak. Azt tervezték, hogy Ulf gyógyulása után belépnek egy monostorba. A férje azonban meghalt Östergöttlandban, a ciszterciek alvastrai monostorában. Halálának éve vita tárgya, vagy 1344 vagy 1346 volt. Miközben özvegysége miatt bánkódott, mennyei hangot hallott. Isten fényes felhőkből szólt hozzá és hívta, hogy legyen Krisztus jegyese (sponsa) és a Szentlélek szócsöve Ez az elhívás, amelyet a következő fejezetben tárgyalunk, megváltoztatta az életét. A feleség szerepe után Isten szavát a világgal közvetítő szerepét kapta. Életének hátralévő részében feljegyezte és hirdette az igazság és bűnbánat üzeneteit mint revelációt, melyeket közvetlenül Krisztus, Mária és számos szent küldött. Az 1340-es évek végén, amikor a revelációk felét megkapta, Brigitta egy kis épületben lakott az alvastrai monostor közelében, és részt vett a férfi szerzetes közösség imádságos életében. Beutazta Svédországot, átadva a kemény üzeneteket, elítélve a büszke és pénzéhes arisztokráciát, és jelezte küszöbön álló pusztulásukat. Két hű támogató, az Alvastrai Péter és az Cboi Hemming püspök 1346-47 közvetítette külföldre a százéves háborúra és az avignoni pápaságra vonatkozó revelációit, beleértve a francia és az angol király és VI. Kelemen pápa javaslatát a háború békés megoldására Anglia és Franciaország között, és sürgette a pápának Itáliába való visszatérését. Ezek a látomások – bár nem érték el a várt eredményeket -, mutatják Brigitta bátor, küzdelmes vállalkozásait, valamint mély kiábrándultságát az Avignoni pápákból. 1346 és 1349 között Brigittának egy új szerzetesrend alapításáról is volt látomása. Brigitta az első nő, aki új, elsősorban női szerzetesrendet alapított, melyet a Szűzanyának ajánlott. Ez a legszentebb Üdvözítő (Ordo Sanctissimi Salvatoris) Rendje, általában Bridgettine vagy Birgittine rendként ismerjük. Hatvan nővérből és a férfiak egy kisegítő csoportjából, tizenhárom pap, négy diakónus, és nyolc laikus testvérből állt. A rend férfi tagjai nővérek lelki és gyakorlati szükségleteiben prédikálással, szentmisével, gyóntatással szolgáltak; feladatuk volt a vagyonfelügyelet és a manuális munka. Az apátnő mint a Szűzanya képviselője látta el a monostor vezetését. Magnus Eriksson és Blanche királyné 1346-ban a svédországi Vadstenában földterületet és palotát adományozott a létesítendő Brigitta monostor részére. Adományuk később a rendház telke lett. Brigitta módosított szerzetesi regulája után (a Regula Salvatoris) az első formális jóváhagyást 1370-ben kapta meg. A Rendet ténylegesen 1378-ban ismerték el. Vadstenában 1384-ben negyvenhat nővér és tizennyolc testvér tette le a fogadalmat. A 15. században a rendnek adományozott kiváltságok engedélyezéséről, valamint a rendben a férfiak és a nők megfelelő szerepéről (beleértve az apátnő vezetéséről a rendházon belül) folyó éles viták közepette a Brigitta rend gyorsan terjedt Skandinávia szerte, valamint Itáliában, Németországban, Angliában, Lengyelországban, Észtországban, Hollandiában és Spanyolországban. A 15. század végére Brigitta házainak száma elérte a hatvanat, hetvenet. A Vadstena apátságot 1595-ben bezárták, és innen a megmaradt Brigitta nővérek a gdanski (Danzig) Brigittaházba menekültek. A rend a 20. században Svédországban újjáéledt; a Brigitta apátság, amely a rend eredeti ágához tartozott újra Vadstenában telepedett le. A rend négy különböző ága, amelyek ötlete mind Brigittától származik, jelenleg Európában, Délamerikában, Mexikóban, Indiában és az Egyesült Államokban működik. A három legnagyobb ág kizárólag nővérekből áll, míg a negyedik és egyben legfiatalabb ág (1976-ban alapították) a szemlélődő szerzetesi közösség az Oregon állambeli Amitában található. Brigitta 1349-ben állandó tartózkodási helyül Rómát választotta. Itt az 1350-es jubileumi évben elnyerte a szentévi búcsút. Valószínű, hogy Svédországot nagyon távolinak tartotta az ősi kereszténység központjától, hogy eredeti célját, szerzetesi közössége szabályzatának elismertetését és a pápának Avignonból Rómába való viszaköltöztetését el tudja érni. Svédországba aztán már sohasem tért vissza. Tulajdonképpen Karin lányával és két svéd gyóntatóval (Alvastra perjelével, Péter Olafssonnal és a Skänningeni Peter Olafssonnal) szerzetesi életet élt Rómában. Zarándokközpontot létesített a skandinávok részére, betegeket ápolt, gondoskodott a szegényekről, és látogatta a római és az itáliai kegyhelyeket. Élete vége felé, 1371-ben elindult régóta tervezett szentföldi zarándokútjára, ahol a látomások egész sorában részesült Krisztus és a Szűzanya életéről, beleértve Krisztus születését és kínszenvedését. Itáliai tartózkodása és a szentföldi utazása során mint az isteni reveláció szócsöve, nagy hírnévre tett szert. Élesen bírálta a bujálkodást és az erkölcsi züllöttséget. Személyesen és írásban sok egyházi és politikai vezetőnek szolgált tanácsaival: keresztény cselekedetre, a tantételek tiszteletére buzditott. Az élet és a halál kérdéseiről a revelációk százait jegyezte fel. Részletes útmutatásokkal látta el a prelátusokat szent szolgálatukról és választ adott a testvérek és az érsekek kétségeire. Nemcsak, hogy megdorgált sok pápát, de lelki és politikai tanácsokat is adott a vezetőknek, többek között Magnus Eriksson svéd királynak, és Johanna nápolyi királynőnek (†1382), valamint Ciprus civakodó uralkodóinak. Brigitta hatalma, hogy ezeket a személyiséget tanítsa, megfeddje, és tanácsokkal lássa el azon jogcímen alapszik, hogy ő Isten kiválasztott hírvivője. Szavait, mint Isten szavát adta át nekik. Az 1373-ban bekövetkezett halála után Brigittát azonnal szentként kezdték tisztelni és földi maradványait visszavitték Svédországba, vadstenai nyughelyére. Miután a Brigittához közelálló személyek hivatalos vizsgálatot kezdeményeztek, melynek eredménye hitelesnek bizonyult, IX. Bonifác pápa 1391-ben szentté avatta. Kanonizációját XXIII. János pápa 1415-ben, valamint V. Márton pápa 1419-ben megerősítette. Bevezetés a Revelációk tárgyaiba és képeibe Tiszteletének terjedésével Brigitta könyvét, a Revelációkat, halála után átdolgozták, szerkesztették, és a 14. század végétől a 17. századig latin és nemzeti nyelveken kiadták. Az európai és észak-amerikai könyvtárakban ma Brigitta latin nyelvű Revelációk kéziratából közel százötven példány található. A latin nyelvű Revelációkból 1492 és 1680 között kilenc teljes kiadás jelent meg Németországban, Rómában és Belgiumban. A középkorban teljes kiadásokat és szemelvényeket fordítottak svéd, angol, német, olasz, cseh és holland nyelvre. A 15. században nemcsak a szerzetesrend tagjai, de a teológusok és a királyi ház tagjai, valamint laikusok is tanulmányozták Brigitta revelációit. Brigitta ezen írásai a kiterjedt egyházi irodalom műfajához tartoznak. Ezekről a szövegekről azt tartják, hogy közvetlenül Isten üzeneteit közvetítik. Amíg revelációt a kereszténység minden időszakában lehet találni, Brigitta munkái a későközépkorban a revelációk irodalmában a fő irányzatot képviselik. A koraközépkorban a revelációk irodalma főként a lélek halál utáni sorsával foglalkozik. Legtöbbjük szerzetesek és világi papok rendkívüli mennybéli és a pokolbeli utazásairól szóló leírás. A 12. század előtt a hagiográfiák és az olyan történelmi szövegek, mint amilyen Toursi Gergely: A frankok története és Bede: Az angol egyház és az angol nép története szolgáltatták a legfontosabb revelációs forrásmunkákat. A 12. század elejét Peter Dinzelbacher a középkori revelációs irodalom fordulópontjának nevezte. A revelációk tárgyi anyaga az élet utáni víziókról kezdett eltolódni a látnok és Isten közötti magányos (rendszerint Krisztussal való) találkozások irányába. A revelációk tartalmában ez a változás a középkorban velejárója volt a jól ismert „érzelmi spiritualitás“ felé való eltolódásnak, amely Krisztus emberi természetére utaló fantáziadús, Istenhez való bizalmas viszonynak az ábrázolásával jellemezhető. Külön könyveket írtak a revelációkról, amelyek ebben a korban egyre gyakoribbá váltak, bár tudták, hogy ezek már a középkori hetedik századától léteztek. Ezek a revelációkról szóló könyvek a szimbolikus képeknek és allegóriáknak szembetűnő alkalmazásával jellemezhetők. Úgy tűnik, hogy a természetfeletti reveláció eszközeként inkább a hallás, mint a látás kerül előtérbe. A 13. század elején a revelációk átvevői inkább laikusok és nők voltak, mint szerzetesek. Ahogy Bernard McGinn kimutatta, a 13. századtól és még a 16. században is jól megfigyelhetjük azt a meggyőződést, hogy az istenség személyes és közvetlen megtapasztalását még a kolostoron kívül is bárki elérheti; ugyanakkor erős indíttatás mutatható ki a szemlélődés és a világi tevékenység egyesítésére. A keresztény miszticizmusnak ez a „demokratizálódása és szekularizációja“ McGinn szavaival élve egybeesik „a női teológia nagy korszakával”. A kereszténység első korszakában sok nők által írt szöveget és róluk szóló hagiográfiákat jegyeztek fel. Ekkor a nők gyakrabban hallatták hangjukat a revelációk és látomások irodalomában, mint egyéb egyházi műfajban. Brigitta és a többi nő elismerést és tekintélyt szerzett magának azzal, hogy írásaik Isten üzenetét közölték. Brigitta Revelációja hatalmas eklektikus gyűjtemény, amely magában foglalja a látomásokat és szóban elhangzott közléseit. A Revelációk a későközépkort foglalkoztató témákkal foglalkozik, pl. Jézus és édesanyja életének eseményeivel, az Eucharistiában való tényleges jelenléttel, a világ életkorával, a démoni hatalommal és a lelkeknek a halál utáni sorsával. Amint már említettük, a legnevezetesebb revelációi közé tartozik a születés életszerű leírása (rev 7. 21-22), a pápák buzdítása, hogy térjenek vissza Avignonból Rómába (revelációk. 4. 136-44), és a Százéves Háború békés megoldására vonatkozó javaslata (rev 4. 103-105). A revelációk fontosabb témái ismétlésszerűen írják le a világ féktelen gonoszságait, Krisztus haragját azokkal szemben, akik elfelejtik vagy megvetik őt, és szól azokról a bűnbánókról, akik elfogadják szeretetét. A revelációkban általában megkísérli elérni az Isten iránti nagyobb hitet és odaadást azzal, hogy jelentést tesz Isten küszöbönálló ítéletéről, és megígéri a bűnbánónak a megpróbáltatások alóli felmentést. Krisztus, a Szűzanya és a szentek spirituális tanácsokat adnak, és fenyegető üzeneteket továbbítanak. Brigitta alkalmanként személyes utasításokat kap, mint a rev 7. 6-ban elmondja, hogy egyik napon, imája közben Krisztus megjelent neki és azt mondta: „készülj fel egy jeruzsálemi zarándokútra, hogy meglátogasd a síromat és más szent helyeket. Akkor fogod elhagyni Rómát, amikor majd mondom neked”. A természetfölötti lények Brigittához szólva üzentek ismert egyházi és politikai vezetőknek, papoknak és laikus személyeknek, akik közül Brigitta sokat személyesen is ismert. A rev 7. 7-8 elmondja, hogy a Boldogságos Szűz Mária megjelent és egy bizonyos ferences testvérnek szóló hosszú üzenetet adott át Brigittának: „Mondd meg a nevemben annak a testvérnek, hogy jóakaratáért és az én imáimért a jóságos Isten már minden bűnét megbocsátotta, amelyet valaha is elkövetett. Hasonlóképpen azt is mondd meg neki, hogy örömet okoz Isteni fiamnak, hogy Rómában tartózkodik, prédikál, hacsak felettese nem küldi ki néha a városból ügyek intézésére. Jó tanácsokkal látja el azokat, akik erre kérik. Meggyóntatja őket, és üdvös elégtételt szab ki rájuk. Ezen kívül közlöm most vele, hogy miséit, olvasmányait és imádságait Isten elfogadta és azok kedvesek neki.” A Revelációkban Brigitta „kihallgatott” egy beszélgetést Krisztus, az édesanyja és a sátán között. Ezek a beszélgetések néha bonyolult ítéletképek vagy elképesztő mennyei látomások részei. Egy ilyen hatalmas képben Karl lelkét látja, aki nagy félelemmel áll Isten ítélőszéke előtt. Végig hallgatja Szűz Mária, egy angyal és a sátán küzdelmét fia lelkének sorsáért. Megtudja, hogy Szűz Mária sikeresen védi Karlt Isten előtt, mert Krisztus édesanyja iránti forró szeretete és Brigittának érte mondott rengeteg imája és könnyei minden róla feljegyzett vádat eltöröltek. (rev. 7. 13). Máshol Brigitta lejegyzi, ahogy Istenhez imádkozott vagy lelki vigaszt és segítséget kért, mint ahogy rev.7.10.2-ben magasztos imájában: „Dicsőség neked Ó örök Isten. Szüntelenül hálát adunk néked azért, hogy emberré lenni méltóztattál”, és a rev.4.75.6-ban, ahol a Szűzanyához szól: „Legédesebb édesanya! Könyörgök hozzád, segíts meg engem, azért, hogy ellenségem ne örvendezzen, ne uralkodjon rajtam, és ne tudjon engem megtéveszteni”. Rendszerint inkább az isteni revelációkon alapuló üzenetekre hívják fel a figyelmet, mint magára a közvetítőre. Ezért az egyes revelációk nem foglalkoznak részletesen a környezeti tényezőkkel sem. A szövegek nem fektetnek nagy sújt Brigitta szavaira bár személyes küzdelmeit gyakran megemlítik. A Revelációk több fejezetében központi helyet foglalnak el a nagy hatást keltő, hagyományos képek és metaforák, melyek a spirituális tanítás közvetítésének nélkülözhetetlen, az emberi értelem korlátaihoz igazított eszközei. Utalva ezeknek a fontos szerepére a Revelációkban, Szent Ambrus azt fejtegeti, hogy „példázaton” keresztül kíván szólni hozzá, mert Brigitta fizikai hasonlatosság nélkül nem tudja felfogni a spirituális dolgokat (rev.3.6.1). Gyakran meglepő, zavaró, fanyar vagy megrendítő, ahogy a vizuális képletes beszéd Brigitta egyéni revelációjának alapjául szolgál, amely egyrészt leírja, másrészt értelmezi jelentésüket. Erre példa a rev.7.11. 23-26, amely leírja Brigitta látomását egy nőről, aki sperma- és sárfoltos hálóköntösben álldogál. Aztán úgy tűnik, hogy a nő egy korhadt gerendán ül, melyre vastagon rászáradt az utca sara, öltözéke csupán a fején lévő ágacskákból készült korona. A Szűz megmagyarázza, hogy ez a látomás azt mutatja be, hogyan jelenik meg spirituálisan egy bizonyos nő Isten színe előtt. – A piros betűs beírás I Johanna nápolyi királynővel azonosítja. Nagyon sok a természetből, a középkori szakkifejezésekből vagy a családi életből vett kép, az ételekkel, az öltözettel és az anyasággal kapcsolatos metaforák. Például Brigitta Szűz Máriát egy munkáshoz hasonlítja, aki megtisztítja a területet a terméketlen fáktól (rev.3.10.15). Úgy ábrázolja a keresztre feszített Krisztust, mint egy vajúdó, szenvedő asszonyt (rev. 6.19.31), és még egy mosónőhöz is hasonlítja Istent, aki eltávolítja a ruhából a szennyet. (rev.30.21). Néha humorosak Brigitta képei, mint amilyen pl. a látomás a püspökökről, akik hiányoztak a hivatalukból és papi ruhában disznóként röfögnek olcsó ételért az ünnepi asztalnál (rev.7.29). Mások kemények és nyugtalanítók, mint amikor összehasonlítja a hűtlen keresztényt, aki Istennél jobban szereti a világot és a hűtlen asszonyt, aki férje megölését tervezi éles karddal, amikor az pucéron fekszik az ágyban (rev. 6.33). Megint mások groteszkek, mint a pokolban lévő asszony, akinek szívét kitépték testéből, ajkait levágták, homlokát betörték, és szemeit kinyomták. Nyitott mellében férgek mászkáltak, és egy nagy kígyó szüntelenül a zsigereire tekerőzött (revelációk 6.52.28–35). Bár a látomások képei nem mindig ilyen undorítóak, de minden beszédét valami meghökkentő kép jellemzi. A hasonlatok az emberi testtel a spirituális tanítás átadását szolgálják, és érthetővé teszi Brigitta és kortársai lelkiállapotát. A test szerepe a revelációk képi közlésében utal Brigitta spiritualitásának fizikai természetére. Hagiográfusai szerint sok kemény aszketikus gyakorlatot végzett, gyakori böjtölést, az olcsó ruhák viseletét, éjjel és nappal örökös térdelést és földre borulást, a kemény svéd teleken a földön fekvést kevés takaróval, keserű gyógynövények rágcsálását, testének megsebzését forró gyertyagyantával, csomózott kötél állandó viselését testén. Spiritualitása az emberek iránti buzgó elkötelezettségében és Krisztus iránti nagy szeretetében is megmutatkozott. Sok revaláció részletesen és életszerűen írja le Krisztusnak mint embernek a születését és fizikai szenvedését, és arra buzdítja a keresztényeket, hogy mutassanak részvétet kínhalála iránt. Krisztus testi mivolta iránti tisztelete, az emberi testnek mint az Istenhez való közeledés eszközének felhasználása, és írásaiban a testi ábrázolások előtérbe állítása a későközépkori vallásos nők írásaiban és életrajzaiban jellemző spiritualitást tükröz. Látnoki írásaikban és jámborságukban (különösen a férfi hagiográfusok leírásai szerint) kivételes hangsúlyt helyeztek a testre. A szakemberek szerint a későközépkorban a nők a jelképes asszociációja a fizikalitással elősegítette, hogy ráismerjenek Krisztus emberi természetére, és a test által keressék a szentté válást. Hogyan találjuk meg Brigitta saját hangját a Revelációkban? A Revelációk szöveges története rendkívül bonyolult és külön problémát okoz azoknak, akik a Revelációkat Brigitta gondolatvilágának és látnoki élményeinek közvetlen tükröződéseként értelmeznék. Brigitta látomásait és meghallott revelációit papok közvetítették, akik a szövegeket leírták, fordították és szerkesztették. A történészek követelményeket támasztanak Brigitta vallásos eszméivel és spiritualitásával szemben. Ismerni kell ugyanis gyóntatóinak döntő szerepét a Revelációk megalkotásában, akik íróként, fordítóként és szövegszerkesztőként működtek közre, valamint tudatában kell lenni a nehézségnek, amelyet Brigitta szavainak gyóntatói szavaitól való szétválasztása jelent. Ez nem csak azoknak problémás, akik Brigitta Revelációit tanulmányozzák. A legtöbb történész számára, aki a középkori női látnokok írásait vizsgálja, nagy kihívás meghatározni a férfi klerikusoknak a nők írásaira gyakorolt befolyásának mértékét. Chaterine M. Mooney Folignoi Angelának a Revelációk könyvéről írt tanulmányában megállapítja: „Amikor a szakemberek egy szóval összefoglalva jelentenek ki valamit a nők életéről és lelkiségéről, amikor „megszólaltatják őket”, akkor meg kell kísérelniük leválasztani a férfi írók és szerkesztők hangját”. Középkori prédikátorok és teológusok írásait is megszerkesztették. A probléma azonban különösen aktuális a nők írásainak elemzésénél, mivel ezeket csak nagyon ritkán rostálták át férfi szaktekintélyek, akik válogatással, letiltással, alkalmassá és világossá tétellel, kiegészítéssel vagy díszítésekkel ellátva felügyeletet gyakoroltak a nők saját szavai fölött. Brigitta Revelációi esetében a probléma különösen hatalmas. Amíg a legtöbb középkori nő spirituális írásait egy-két klerikus rögzítette, fordította, vagy szerkesztette, addig a Revelációk összeállításában legalább négy gyóntató vett részt. Ezen kívül több fejezet a szerkesztések következtében lerövidült. A gyóntatók tevékenységének rövid áttekintése rámutat a nehézségekre, amelyek a fennmaradt Revelációk értelmezésénél Brigitta szavainak kiszűrésében fennállnak. Az Alvastrai Péter (†1390) és Skänningeni Péter (†1378) gyóntatók által összeállított Brigitta életrajz szerint Brigitta a látomásait svédül jegyezte le, majd átadta gyóntatóinak, akik lefordították az egész Európában használt latin nyelvre. Sőt, amikor Brigitta túl gyengének érezte magát az íráshoz, „látomásait lediktálta. Nagy buzgalommal és istenfélelemmel, néha könnyek között, saját anyanyelvén, biztos, figyelmes, fennkölt értelemmel közölte gyóntatójával a szavakat, úgy mintha könyvből olvasná őket”. Ilyenkor lelki atyja azonnal lefordította latinra, és egy írnokkal leíratta. Úgy tudjuk, gyóntatói a Revelációkat hűen fordították, és minden fordítást jóváhagyásra felolvastak Brigittának, hogy lássa, nem tettek hozzá, és nem is vettek el egy szót sem a revelációból. A rev. elmondja, hogy meghallgatta a fordítást, összevetette a saját maga által leírtakkal, hogy ne lehessen egyetlen szóval sem több, sem kevesebb, csak az legyen benne, amit ő maga a látomás során hallott és látott. Ahogy a rossz minőségű kéziratból (két töredék kézírása megmaradt) és a több, hosszú revelációból, meg lehet ítélni, valószínű, hogy Brigitta nem szóról szóra írta le a revelációkat. Bridget Morris szerint valószínű, hogy Brigitta gyakrabban diktált, mint írt, és megjegyezte, hogy később növelte az őt segítő gyóntatói és írnokai számát. Övidsson (†1350) Mátyás a linköpingi székesegyház kanonokja volt az első lelki vezető, aki lejegyezte a revelációt, aki valószínűleg Párizsban tanult. Mátyás volt a középkori Svédország legfontosabb teológus írója (Brigitta a kivételével). Munkáiba közé tartoznak költészetről és retorikáról szóló értekezések, exempla gyűjtemények, enciklopédikus bibliamagyarázatok, prédikátorok kézikönyve, és egy tekintélyes kommentár az Apokalipszisről, amelyet Cusai Nicholas (†1464) is olvasott, és Sziénai Bernát forrásként használt a szentbeszédeihez. Valószínű, hogy Mátyás Brigitta lelki tanácsadója volt még férje életében, és Ulf halála után is gyakran találkoztak, amikor az alvastrai monostor közelében lakott. Ő jegyezte fel az első fontos revelációt és tette közzé Svédországban. Ez a reveláció megparancsolta Brigittának, hogy figyelmeztesse a svéd nemességet Isten küszöbönálló büntetésére kapzsiságuk és büszkeségük miatt. Mátyás akkor fordíthatta ezt a revelációt svédről latinra, amikor belevette Brigitta revelációi isteni indíttatásának védelmében írt értekezésébe. 1348-ban Mátyás valószínűleg csatlakozott Magnus Erikson király oroszok elleni keresztes hadjáratához, és Brigitta ez előtt közölte vele revelációit. Mátyás feltehetően búbópestisben halt meg 1350-ben, és ő adhatta ki a revelációk az első könyvét. Az 1340-es év közepének, Brigitta alvastrai tartózkodása idején és a hátralévő éveiben is Peter Olafson Alvastra perjele gyóntatóként folyamatosan szolgálta Brigittát és revelációinak legfontosabb fordítója volt. Munkájában Skänningeni Peter Olafson világi pap, a Skänningeni Szentlélek ház gondnoka volt a segítségére. Mindketten elkísérték Brigittát Rómába, és élete végéig lelki vezetői, és fordítói voltak. Úgy tűnik, hogy Péter perjel fordította a revelációk nagyobb részét, míg Péter mester volt a felelős a Sermo angelicus de Virginis excellentiaért (Olvasmány, melyet valószínűleg Brigitta jegyzett le 1354-ben, Rómában). A Brigitta nővérek ezt olvassák a hajnali zsolozsma részeként. Zsoltárokkal és imákkal bővítették ki, hogy létrejöjjön a Cantus sororum, Brigitta közbenjárása a nővérekért. Életének vége felé Brigitta megkért egy spanyol remetét: Alfonso Pechat, aki korábban Jaén püspöke volt, hogy szerkessze össze revelációit, másolja le, és készítse elő őket a széles körű terjesztésre. Úgy tudjuk, hogy ezt Krisztus rendelte el. Brigitta megjelölte a feladatát is, hogy magyarázza meg a reveláció homályos pontjait, és vizsgálja meg a hagyományokhoz való hűségét. Brigitta halála után Alfonso megszerkesztette a revelációkat. Témák szerint rendezte az egyéni revelációkat, könyvekre és fejezetekre osztotta őket, fejszöveggel látta el a fejezeteket és kivette azokat, amelyekről úgy gondolta, hogy nem megfelelők Brigitta kanonizációjának meggyorsítására. Szemmel láthatóan alkalmatlannak minősítette a vitatható revelációkat, amelyeket nehezen lehetett értelmezni, vagy amelyek Brigittára nézve kedvezőtlenek voltak. Alfonso a különböző könyvekben fellelhető hasonló témák szerint is elrendezte a revelációkat. Létrehozta a Liber celestis imperatoris ad reges-t (amelyek a Revelációk 8. könyve néven ismertek), amelyben Brigittának a királyokkal és a császárokkal kapcsolatos látomásai szerepelnek. Ennek előszava Alfonso Epistola solitarii ad reges (ES)-e, amely védelmébe veszi Brigitta revelációinak isteni indíttatását. A Tractatus de summis pontificibus-ba a pápákra vonatkozó revelációk kerültek. A Celeste viridarium, a Vadsenai nővéreknek dedikált mű, amely Krisztus emberi életéről és Szűz Máriáról szól. Brigitta Karin nevű lánya Péter perjel és Péter mester Alfonso szerkesztésében 1377-ben bemutat egy korai, XI. Gergely pápával (†1378) foglalkozó változatot, és átadta a vizsgáló bizottságnak Brigitta kanonizációs eljárásában. Egy másik, Alfonso által szerkesztett másolatot, amely 1379-re készült el, (talán bővebb, mint az első volt) átadtak VI. Orbán pápa vizsgálóbizottságának. Miután Péter perjel Rómából 1380-ban visszatért Svédországba, fokozatosan további revelációkkal egészítették ki Brigitta szövegeit. Alfonso korábban kivett néhányat ezek közül a revelációk közül és minden bizonnyal voltak, melyek Svédországban maradtak, amikor Brigitta Rómába ment. Ezek a kiegészítő anyagok szolgáltatták a magyarázó részleteket a revelációkhoz, amelyek már Brigitta szövegei között voltak (ezek declaraciones és addicionesként ismeretesek). A 4. és a 6. könyvben, valamint egy külön a revelációkból válogatott részeket tartalmazó könyvben lévő kiegészítő fejezeteket mint revelaciones extravagantest (Extrav) ismerjük. Brigitta latin nyelvű revelációinak végső szerkesztését és revízióját a vadstenai brigittás testvérek a 15. század végére fejezték be, Brigitta kanonizációja centenáriumának tiszteletére, nyomtatásra első ízben készítették elő. Ezt 1492-ben a Bartholomaeus Ghotan lübecki kiadó nyomtatta. Ez szolgált 1680–ig minden latin nyelvű kiadás alapjául. Így a Revelációk számos kézen, sokféle fordításon és kiadáson mentek keresztül a Ghotan-kiadás előtt. Brigitta gyóntatói még életében, majd halála után csiszolgatták, javítgatták, átrendezték, és kiegészítették az isteni hallomásokat és látomásokat. A filológusok kimutatták, hogy azok, akik a revelációkat svédről latinra fordították megváltoztatták a jelképeket a szövegben, kevésbé specifikussá és kevésbé hatásossá tették őket. A szerkesztők olykor módosították a revelációk kifejezéseit, hogy vonzóvá tegyék azokat a külföldi olvasóknak is. Hans Aili például kimutatja, hogy a revelációk 4.24-ben szereplő ósvéd sörfőzés kifejezést a latin fordításban borkészítésre változtatták, hogy a revelációt érthetőbbé tegyék a római vagy a francia klerikusok számára. Emellett a szakemberek azt is kimutatták, hogy a szerkesztők, különösen Alfonso, igyekeztek érthetővé tenni a revelációt, és ezért magyarázó (és olykor történelmi szempontból bizonytalan) részletekkel egészítették ki, vagy teológiailag pontosabbá tették őket. Olyan anyagokat szúrtak be Brigitta revelációi közé, amelyeket nyilvánvalóan nem ő fogalmazott, és amelyek egyik látomásban vagy üzenetben sem szerepeltek. Ezek a hagiográfikus anyagok – gyakran másoknak a látomásai, Brigitta elhivatottságát bizonyítandó mint Isten szócsöve –, igazolják elhivatottságát és a szentéletű asszonyt példaképnek állítják. A filológusok állításai ellentmondanak a Brigitta-életrajz azon részének, amely a gyóntatókat Brigitta revelációinak csupán passzív átadóinak tűnteti fel. Állításaik inkább egyeznek az Extrav. 49-ben szereplő gyóntatók portréjával, akik aktívan részt vettek Brigitta szövegeinek alakításában. A szöveg ezt mondja: Isten fia szólt a menyasszonyhoz (Brigitta): „Olyan vagyok, mint az ács, aki az erdőben kivágja a fát, hazaviszi, és aztán kifarag belőle egy szép szobrot, kiszínezi, és azonosító jelével látja el. Amikor barátai látták, hogy a képet több színárnyalattal még szebbé lehet tenni, ők is ráfestették színeiket. Éppen így én, az Isten, kivágom igéimet isteni erdőmből, és belehelyezem azokat a szívedbe. Bizony mondom neked, barátaim leírták azokat könyvekben a nekik adott kegyelmem szerint, majd kiszínezték és kidekorálták őket”. A gyóntatóknak a revelációk megszerkesztésében végzett munkájának leírása után Krisztus meghagyta Brigittának, hogy minden feljegyzett revelációt adjon át Alfonsonak, hogy az érthetővé tegye őket és igazolja hitelességüket. Ez az a lejegyzett reveláció, amelyről úgy tudjuk, hogy Ciprus szigetén kapta, a Szentföldi útja alatt, csak egyetlen rövid szakasz Brigitta, amely nyíltan bevallja a gyóntatók szerkesztői szabadságát. Tevékenységüket igazolja az a reveláció, ahogy Krisztus törvényesítette és irányította a gyóntatók munkáját. Alfonso azonban kihagyta a kiadott Revelációkból ezt a részt. Valószínűleg, mert hangsúlyozza a gyóntatók aktív szerepét a szövegek elkészítésében. Saját írásában rendszerint nem tartja nagyon fontosnak az emberi elemet Brigitta revelációinak a leírásánál, és kihangsúlyozza, hogy Isten közvetlenül Brigittához intézte revelációit. Ennek a legjobb példája az Epistola solitarii ad reges -ben, a revelációk 8. könyvének a bevezetésében jelenik meg, ahol azt bizonygatja, hogy „a dicsőséges könyvet Brigitta szívébe az élő Isten az ujjaival írta”. Az Extrav. 49-ben lévő reveláció részletes leírását Alfonso breviáriumában csak halála után fedezték fel, majd számos kéziratba és a gótai kiadásba is bevették. Mit jelent hát a gyóntatók aktív szerepe a revelációk leírásában azoknak, akik tanulmányozzák és értelmezik ezeket a szövegeket? Ez mutatja, hogy nem feltételezhetjük, hogy a fennmaradt írások Brigitta pontos szavai vagy revelációinak és gondolatainak pontos tükörképei. Legalább négy odaadó gyóntató, valamint a Brigitta halála után száz évvel később élő brigittás szerzetesek számos szerkesztett kiadásban jelentették meg a közvetlenül Brigittától származó kijelentéseket és írásokat. Másrészt tagadhatatlan, hogy a Revelációk Brigittának az egyház és a társadalom megreformálására irányuló hatalmas, személyes és odaadó buzgóságának termékei. Brigitta egész életében szigorú ellenőrzést gyakorolt a gyóntatók revíziós munkája felett; azt is kérte, hogy halála után a gyóntatók folytassanak előkészítő munkát a revelációk széles körben való terjesztésére. Bár kijelentései fordítókon és szerkesztőkön keresztül jutnak el hozzánk, akik ugyan átadják az üzeneteket, és növelik szentségi életének hírnevét, a Revelációk olvasásakor mégis vegyes érzéseink vannak, hogy a szövegek Brigitta hiteles üzeneteit közvetítik-e és az ő hangját tükrözik-e. De lehetetlen különválasztani Brigitta hangját gyóntatóiétól a revelációkban; hangjuk összekeveredik abban az együttes erőfeszítésben, hogy azt közöljék, amiről meggyőződésük, hogy Isten szava, amelyet Brigitta által kinyilatkoztatott. Nagy kihívás lenne annak eldöntése, hogy mennyiben járult hozzá Brigitta és mennyire a szerkesztői a revelációk létrehozásához, és rávilágít a középkori szövegezés és a műfaji kapcsolatok komplex dinamikájára. Ne feledjük, hogy ez a kísérlet a hangok szétválasztására inkább jellemző az írói mesterség modern felfogására, mintsem a középkorra. Catherine Mooney kifejezésével élve, az írói mesterség középkori eszméi nagy hangsúlyt fektetettek a „a hívők közössége által vallott kollektív igazságra” az együttműködésre, semmint a ma értéknek tartott individualizmusra és eredetiségre. Így a tanulmány minden részében arra a következtetésre jutottam, hogy a revelációk Brigitta és a gyóntatók – akik csodálták, támogatták, és akiket elkápráztattak látnoki ajándékai – közötti komplex együttműködésnek az eredménye. A revelációk írott formája Brigitta látomásainak szöveges megjelenítése, és nem is szükséges, hogy feltétlenül pontosan adja vissza szavait, és hogy közvetlenül tükrözze személyének szubjektivitását. Úgy hiszem azonban, hogy Brigitta kifejezései képezik a revelációk alapját. Azt is megvizsgálom, hogy ezekben a szövegekben lévő bizonyos szavak hogyan adják vissza gondolatait és a sugallt üzeneteket. A következő fejezetekben a revelációt abból a célból vizsgálom, hogy élethű leírást adjak Brigitta látnoki megtapasztalásairól, szerzetesi elhivatottságáról és prófétai tekintélyéről, és közben, ahol csak lehet ügyelek a különbségre, ahogy Brigitta önmagát ábrázolta és ahogy mások mutatják be. Második fejezet A Szentlélek jegyese és szócsöve: Brigitta látnok prófétai elhivatása „Tudnod kell, hogy nemcsak a te kedvedért, hanem minden keresztény megváltása érdekében szólok hozzád. Hallgasd ezért azt, amit mondok neked. Mert te leszel az én jegyesem és szócsövem (sponsa mea et canale). Spirituális dolgokról és mennyei titkokról hallasz és látsz majd, és lelkem halálodig veled marad. Krisztus szavai Brigittához (Extrav. 47) Brigitta, az erkölcsi reform prófétája A revelációk egyik részében Milánói Szent Ambrus hosszú allegóriával magyarázza Brigitta spirituális elhivatottságának természetét és célját (rev.35). A leírt jelenetben egy hajón temérdek ember utazik, akik szerencséjüket távoli országokban akarják meglelni. Kapzsi kormányosaik azonban a hajót állandóan veszélyes vizekre, a leghevesebb viharba, dühöngő hullámokba navigálják kockára téve utasaik életét, akik képtelenek voltak megtalálni annak módját, hogy biztonságban legyenek. Azért, hogy megmentsék az utasokat, több aggódó ember, akiket Ambrus „Isten barátainak nevez”, fényt kér, hogy elvezesse a veszélybe került népet egy biztonságos kikötőbe. Az allegóriát Brigittára értelmezve Ambrus megjegyzi, hogy a kormányosokon a politikai és a lelki vezetőket kell érteni, akik alattvalóikat – az utasokat – viszik a kevélység, kapzsiság és a tisztátalanság viharaiba. Számtalan ember nem látja már a mennybe vezető utat – a biztonságos kikötőt –, mert vezetőik nyomán haladnak, akikből árad a hazugság, és nem hisznek azoknak, akik Krisztus evangéliumát hirdetik. Megható, hogy az emberek életéért, megszabadulásáért Isten hűséges barátai buzgón imádkoztak, éppúgy, mint jóval régebben Isten emberei, akik Izrael megszabadításáért kiáltottak. Ambrus szerint a fény, amelyért könyörögtek Istent, az isteni revelációt szimbolizálja, melyet Brigitta közvetít: „Tulajdonképpen a fényen, amelyet Isten barátai kértek, a világra vonatkozó isteni revelációt értem, amely azért van, hogy az Isten iránti szeretet megújulhasson az emberi szívekben, és azért, hogy Isten igazságosságát ne felejtsék el vagy ne hagyják figyelmen kívül. Ezért ez hálaadás Isten irgalmáért és barátai könyörgéséért, hogy a Szentlélek működjön benned, hogy meglásd, meghalld annak szellemiségét, azért, hogy feltárhasd másoknak azokat, amelyeket Isten akarata szerint lelkedben hallottál.” Ambrus kifejti, hogy Isten meghallgatta a buzgó imákat, és kiválasztotta Brigittát, hogy közvetítse az isteni revelációt a lelki romlásba süllyedt világ számára. Szerinte a Szentlélek által Brigitta közvetlen kapcsolatot létesít Istennel, azért, hogy rajta keresztül Isten újra feléleszthesse az iránta való szeretetet, és növelje az ember tudatosságát az isteni igazságosságban. Ambrusnak a szavai rövid áttekintést nyújtanak Brigitta spirituális elhivatottságáról a revelációkban. Brigittát Isten kiváltságos ismeretekkel ruházott fel, és meghívta, hogy hirdesse azokat mások üdvözülésére. Sok helyen hasonlóságot vélt felfedezni Brigitta és Mózes között. Brigittát úgy írja le mint egy inspirált ószövetségi prófétát, a szó valódi értelmében, mint az isteni reveláció szócsövét, aki Isten ítéletének és a bűnbánatnak a hírvivője. A Revelációkban úgy jelenik meg mint a prófécia legfelsőbb fokának recipiense (befogadója), akinek a küldetése olyan hatalmas, mint a bibliai prófétáké, az apostoloké és az evangélistáké. Brigitta sosem alkalmazta magára a „propheta” (próféta) vagy a „prophetissa” (prófétanő) szavakat a revelációkban, és sohasem tartott igényt speciális mennyei beszélgetőtárs címre. Ennek számtalan oka van: Brigitta és szerkesztői/gyóntatói túl önteltnek tartották volna, ha e címet adta volna saját magának a revelációkban. Brigittát kapcsolatba lehet hozni az ótestamentumi prófétákkal is, akik a Messiás eljövetelét és az üdvtörténet eseményeit jövendölték meg. Brigitta a „propheta” szót az előbbi értelemben használja, és ha prófétának nevezte volna magát, esetleg úgy gondolták volna, hogy ugyanolyan tiszteletre és tekintélyre tartott volna igényt, mint amilyen a héber prófétákat illette meg. Talán ezért nevezték magukat olyan kevesen prófétának a kereszténység történetében. Amikor a rajongók szentté avatását szorgalmazták, abból az időből sincs olyan feljegyzésünk, hogy Brigittát prófétának mondták volna vagy közvetlenül prófétai lelket (spiritus profetiae) tulajdonítottak volna neki (VI. Fejezet). De Brigitta spirituális elhivatottságának megjelenése a Revelációkban megfelel a „próféta” tágabb értelemben vett definíciójának, melyet a középkori teológusok és a hagiográfusok általában elfogadtak. Meg kell azonban jegyezni, hogy bár egyes középkori írók a „próféta” szót olyan személyekre alkalmazták, akik megjövendölték a jövő eseményeit, de a kifejezést általában arra értették, aki Isten által kinyilatkoztatott ismereteket közöl olyan dolgokról, melyek rendes körülmények között rejtettek az emberi tudás számára. Úgy gondolták, hogy ezek közé az ismeretek közé tartozik – de nem korlátozódik csak erre – a sajátos jövőbelátás, mert az gyakran feltárja Isten rosszallását az emberi ténykedésekről és megjövendöli a küszöbönálló ítéletet. A prófécia klasszikus tárgyalásában Nagy Szent Gergely (†604) a prófécia kategóriát a múlt, a jelen és a jövő a privilegizált ismeretére alkalmazta. Ezekiel könyvéről szóló homíliájának bevezetésében azt írja, hogy a prófécia az isteni revelációk velejárója. A jelenés a jövőben végbemenő történések Isten által történő alakításával, a múltbeli tevékenységével és az egyének spirituális állapotával foglalkozik. Gergely felfogása a próféciákról az egész középkorban befolyásolta a keresztény írókat. Aquinói Szent Tamás (†1274) idézte Gergely homíliáját, amikor kifejtette a prófécia természetét a Summa theologiae–ban: „Mindaz a próféciába tartozik, amit az emberek nem ismerhetnek meg, hacsak nem az isteni reveláció által. Aquinói Szent Tamás a jövő előrejelzését a prófécia legmagasabb formájának tekintette, mivel az áll a legtávolabb a mindennapi emberi tudástól. Mégis azt hangsúlyozta, hogy a prófécia isteni reveláció a múlt és a jelen valóságáról. A próféciához tartoznak az ismeretek emberi tevékenységről idő és tér távlatban (látnoki képesség), a mások gondolataiban való olvasás képessége (telepátia), az isteni misztériumba való betekintés, valamint a jövő eseményeinek megjövendölése. Aquinói Szent Tamás hitt abban, hogy Istennek ihletése által a próféták észlelnek olyan dolgokat, melyre más ember általában nem képes. „A prófécia – írja – olyan ismeret, amely meghaladja a természetes okokat”. A középkori keresztények nem száműzték a prófétákat és a próféciákat a régmúltba azzal, hogy a próféciákat az ősi izraeli prófétákra vagy az apostoli kor pneumatikus prédikátoraira korlátozták volna. Legtöbbjük hitte, hogy Isten még napjainkban is közöl rendkívüli revelációkat. Eme hitüknek Szent Pál levelén alapul „Tudásunk csak töredékes. Töredékes a prófétálásunk is. Mikor azonban eljön a beteljesedés, véget ér az, ami töredékes.” (1Kor 13, 9-10). A középkori keresztények azt tartották, hogy a prófétálás ajándéka egészen Krisztus második eljöveteléig fog tartani. A próféciát különleges lelki ajándéknak tekintették az egyház épülésére (1Kor 12-14). Aquinói Szent Tamás például azt bizonygatta, hogy szükség szerint minden történelmi kor részesült prófétai revelációkban az emberek üdvösségére. A keresztény történelem ismeretében arra a következtetésre jutott, hogy „minden korban voltak próféta lelkű személyek, de nem azért, hogy a hittel kapcsolatos új tantételeket indítsanak, hanem azért, hogy irányítsák az emberi tevékenységet”. Bár úgy hitték, hogy a prófécia ajándéka ritka, sok szentéletű keresztényt tartottak tágabb értelemben igazi prófétának vagy prófétanőnek. Ezt Gergely, Aquinói Szent Tamás és mások is így értelmeztek. Egy 13. századbeli hagiográfus Bingeni Hildegardot „az Új adományozás leghírnevesebb prófétanőjének” nevezte, mert „Isten közvetlenül hozzá szólt, és megmutatta neki a mennyek titkait”. Hasonlóképpen más szentet is igazi prófétának vagy próféta lelkületűnek tartottak, és nem azért, mert előre jelezték a jövőben bekövetkező csapásokat, hanem azért is, mert látták az isteni misztériumokat, és beleláttak mások gondolataiba és lelkiállapotába. Ezek közé a jól ismert és kevésbé ismert személyek közé tartozott Clairvauxi Bernát (†1153), Mont Cornilloni Julianna (†1258), Assisi Szent Ferenc (†1226), Delfti Gertrude (†1358), Sziénai Szent Katalin és Mailléi Jeanne-Marie. A névtelen 13. századbeli Mont Cornilloni Julianna hagiográfusa kifejezetten Gergely prófétai koncepcióját alkalmazza Julianna érzékeléseire és látomásaira. A prófécia természetéről szóló értekezése további bizonyítékokat szolgáltat a prófécia átfogó koncepciójára, amelyet a középkori írók széles köre is magáévá tett. Azt írja, hogy: „Egyéb más ajándék között, amelyet Julianna kapott, a prófécia lelke nem a legjelentéktelenebb volt. Úgy gondolom azonban, hogy talán érdemes az olvasót informálni a próféciai lelkületről, de csak tömören, hogy annak inkább a valóságismerete növekedjék, semmint a balgaságáé. Gergely, Ezekiel prófétáról szóló első homíliájában, szövegmagyarázatában bebizonyítja, hogy a prófécia a múltra, jelenre és a jövőre vonatkozhat. Mivel a szó jelentését erre a három időre lehet vonatkoztatni, akkoriban a próféciát helyesen nem a jövőre vonatkozó jóslatnak, hanem inkább a rejtett dolgok felfedésének tekintették. Így a prófécia akkor foglalkozik a jövővel, amikor még valamilyen a jövőre vonatkozó rejtett dolgot előre megmond. A múlttal akkor foglalkozik, amikor az olyan eseményeket ismertet, amelyek már megtörténtek, de a próféta még nem látta őket és nem is hallott róluk. A jelennel akkor foglalkozik, amikor a szív titkai feltárulnak olyan eseményre, amely a jövőre vonatkozóan még titok, mint a szívben elrejtett gondolatok és érzések. Más értelemben, a prófécia akkor foglalkozik a jelennel, amikor a gondolat rejtve van, nem az értelem, hanem a tér által, melyet már felfedett a lélek, azért, hogy a próféták szelleme lehessen jelen ott, ahol a test nincs jelen.” A hagiográfus aztán Júlia esetével foglalkozik. Hogy bemutassa prófétaságát, elmondja jövendöléseit, a múlt eseményeinek a revelációját, mások lelkiállapotának a felfedését és a távoli helyeken történő események bejelentését. Hasonlóképpen, ahogy a középkori teológusok és hagiográfusok értelmezik a fogalmat, úgy Brigitta is rendelkezik prófétai ajándékkal. Revelációi vonatkoznak privilegizált és inspirált ismeretekre a múltat, a jelent és a jövőt illetően. Ezért gyóntatói, az Alvastrai Péter perjel, és a Skäningeni Péter mester azt írták, hogy „igazi prófétai lelket kapott Istentől, és intellektuális látomása valóban isteni eredetű. Ezután ez a hölgy meghívót kapott Isten lelkébe és nemcsak a jövőről prófétált, ahogy a próféták tették, hanem a jelenről és a múltról is. „ A Revelációkban feltárt ismeretek közé tartoznak korábban nem ismert részletek a bibliai szerzőségről, Máriának a világ kezdete előtti létezéséről és Krisztus életéről. Híres látomása Krisztus születéséről, állítólag kiegészítette a bibliai esemény beszámolót azzal a leírással, ahogy a Szűz térdelő állásban fájdalom nélkül hirtelen megszült, és Mária testének nyugalmi helyzetéről az egész folyamat alatt (rev. 7.21). Hasonlóképpen Krisztus kínszenvedésével kapcsolatos számos látomása feltárta Mária szívfájdalmát és szenvedését megfeszített fia láttán. Brigitta a jelent úgy ismerte, hogy belelátott sok papnak, királynak és közönséges laikusnak a lelkébe. A revelációk bővelkedik példákban, melyek Brigittának az erkölcsi állapotokba természetfeletti eszközök segítségével történő betekintéseit bizonyítják azok esetében, akikkel kapcsolatba került. Az effajta revelációra a rev. 6.87 egy tipikus esetet ír le. Brigitta egyszer egy püspökkel és előkelő nemesekkel beszélgetett, amikor csak ő egyedül izzadságra vagy rothadt halra emlékeztető irtózatos bűzt érzett. Ez a bűz egy, az egyházból kiközösített, politikai hatalommal rendelkező ember izzadságától származott. Miután Brigitta befejezte a beszélgetést, Krisztus szólt hozzá, értelmezte a szagot, és tanáccsal szolgált neki, hogy mit kell tennie, hogy mások, amikor ezzel a kiközösített emberrel kerülnek érintkezésbe, ne váljanak romlottá. Krisztus kijelentette, hogy „a rothadó hal szaga veszedelmesebb a testre, mint egyéb undorító szag, így a kiközösítés olyan lelki fogyatékosság, amely sokkal ártalmasabb a lélekre, mint más lelki betegség. Ez nemcsak annak rossz, akit kiközösítettek, hanem annak is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Ezért a püspök dolga megbüntetni az ilyent, hogy a többi ember ne mocskolja be magát a velük való érintkezéssel”. Brigitta itt – éppúgy, mint szövegeinek minden más főrészében – úgy jelenik meg, mint aki ismeri más emberek lelki világát, és bizonyos revaláción keresztül jól értesült arról, hogy az emberek hogyan tudnának jó útra térni erkölcsi romlottságukból. Brigitta jövőre vonatkozó ismeretei közé tartozik a magánszemélyek és politikai hatalmasságok sorsának a megjövendölése. Megjövendölte mások halálát (rev.4.122), és információkat kapott Krisztustól saját haláláról (rev.731) is. Látnoki tapasztalataival megjövendölte a megátalkodottakra váró isteni igazságszolgáltatást. Brigitta egyik látomásában, melyet Mátyás mester az egész svéd királyságban terjesztett, Krisztus megmondta, hogy milyen halállal halnak meg az arisztokraták, akik nagy mohósággal igyekeztek meggazdagodni, és ezzel vétkeztek Isten ellen: „De most a férfiak, különösen az udvari emberek vagy lovagok, ugyanúgy vétkeznek, mint ahogy a sátán vétkezett ő előttük. Nagy vagyonnal veszik körül magukat, melyet nem én adtam nekik. Oly mértékben túlcsordulnak gyalázatos paráznaságaik, hogy inkább megölnének engem, mintsem, hogy abbahagynák paráznaságaikat vagy elszenvednék félelmetes igazságszolgáltatásomat, amely bűneik miatt fenyegeti őket. Ezért testük, melyre olyan büszkék, kard, lándzsa, és bárd által fog elpusztulni. Ezek a mutatós végtagok, melyekkel hencegnek, vadállatok és madarak martalékai lesznek”. Krisztus Brigittán keresztül súlyos büntetéssel fenyegette meg I Johanna nápolyi királynőt, ha nem bánja meg bűneit: „Írjad meg neki, hogy őszintén meg kell gyónnia minden, a fiatalságától fogva elkövetett bűnét, és legyen szándéka megjavulni gyóntatója tanácsa szerint. Ha nem hallgat rám, akkor nem királyné minőségében ítélem el, hanem úgy, mint hálátlan fogadalomszegőt; és megostorozom őt, tetőtől talpig”. Krisztus arra is felhasználta Brigittát, hogy mondjon ítéletet a Ciprusi királyságról, ha népe nem tér le bűnös útjáról. „Ó Ciprus népe, én most azt mondom néked, hogy ha nem változtatsz magatartásodon, és nem módosítod életviteledet, akkor megsemmisítem nemzedékedet és ivadékaidat a Ciprusi királyságban, és nem kímélem sem a szegényeket, sem a gazdagokat”. Brigitta próféciáit aszerint osztályozhatjuk, hogy a múltra, jelenre vagy jövőre vonatkoznak, fő témái Isten haragja a gonoszság miatt és figyelmeztetés a küszöbönálló büntetésre, amely csapást mér a züllöttségre, ezekben a részekben a svéd arisztokráciára, Johanna királynéra és Ciprus népére. Az isteni inspirációnak köszönhetően a sátán elleni buzdítása jellemző a fenyegető próféciákra. Aquinói Szent Tamás, követve a többi teológust, különböző típusú próféciákat különböztet meg, és az isteni harag és átkozás alapján kategorizálja őket. A fenyegető prófécia (prophetia comminationis) szerinte kárhoztatja a gonoszt és az isteni megtorlást jósol a gonosz cselekedetekért. Megítélése szerint ez a fajta prófécia magában foglalja az ígéret és a remény elemét: ha a bűnösök felhagynak bűneikkel, Isten a büntetést enyhíti. Aquinói Szent Tamás úgy is érvelt, hogy a fenyegető próféciát meg kell különböztetni a predesztinációs próféciától. Azt írja, hogy amíg a predesztinációs prófécia előre megmondja azokat az eseményeket, amelyek szükségszerűen bekövetkeznek,”a fenyegető prófécia” nem mindig teljesedik be: csupán az ok okozat megelőző kapcsolatát állapítja meg, amely egy bizonyos időben, amikor más körülmények közrejátszanak, érvényét vesztheti”. Annak illusztrálására, hogy mit jelent a fenyegető prófécia, Aquinói Szent Tamás idézi az ószövetségi prófétákat, különösen Istennek Jeremiás szájába adott szavait: „Olykor azt határozom egy nemzet és egy ország felől, hogy gyökerestül kitépem, földre sújtom és elpusztítom. De ha ez a nemzet elhagyja gonoszságát, amely miatt ellene szóltam, akkor én is megbánom azt a rosszat, amellyel sújtani akartam” (Jeremiás 18,7-8). Ilyen értelemben Brigittának lejegyzett próféciái fenyegető próféciák, és követik a héber bibliai próféciák hagyományait. Az ősi izraeli prófétákhoz hasonlóan felhasználta kiváltságos ismereteit a múlt, a jelen és a jövő eseményeiről, hogy kimondja az ítéletet az erkölcsi romlottságról, és bűnbánatra buzdítsa Isten népét. Brigitta felöltötte az erkölcsi reform prófétájának szerepét. Ő az, aki közli a világgal Isten komoly rosszallását az emberek lelkiállapotáról, és megmutatja az üdvösséghez vezető utat. Bár kevésbé foglalkozott a társadalmi igazságtalanságokkal és az elnyomott szegényekkel, mint a bibliai próféták, a revelációk üzenetei túlnyomórészt nagyon hasonlítanak a héber próféták kijelentéseihez. Krisztusnak Brigittához intézett szavai benne vannak a rev. 7.31 ben: „Az én ítéletem sújtja mindazokat a nemzeteket, melyek nem térnek alázatosan vissza hozzám”. Ezért Johannes Lindblom, Biblia-prófécia szakértő megállapítja: „Kevesen vannak, akiknek olyanak közel vannak az ószövetségi prófétákhoz, mint a svéd Brigitta”. Brigittát rendkívüli módon lesújtotta a keresztény egyházban jelentkező romlás és korrupció. Nyugtalanították minden társadalmi osztály keresztényei, akik elhagyták Krisztust, élvezték az érzéki örömöket, és közömbösek voltak Krisztus küszöbönálló ítélete iránt. Becslése szerint nagyon sok keresztény nem végezte figyelmesen Krisztus keresztúti ájtatosságát és elhanyagolta a fontos egyházi gyakorlatokat, mint pl. a templomba járást, az áldozást és az egyházi adó fizetését. Különösen szánalmasak voltak azok a romlott világi és egyházi vezetők, akik embereiket eltérítették Krisztustól. Vádolta a politikai vezetőket a sok igazságtalanságért, beleértve a tékozló szertelenséget, királyságuk meglopását, valamint a féktelen rombolást és a gyilkosságokat. Keményen támadta a papokat és a szerzetes barátokat, mert elhanyagolták szolgálatukat, a prédikálást és a misemondást. Elítélte a klerikusok kicsapongását, az egyházi javakkal való üzérkedést és kimaradásaikat. Látta, hogy Róma, az egyház lelki és intézményes központja, elhanyagolt állapotba jutott. A pápák avignoni székhelye – mint számtalan más is – mutatta, hogy a keresztény hanyatlás a legmélyebb pontján van. Érzékelte Isten haragját a mindenütt jelenlévő emberi gonoszság miatt, melyet a látomásában hallott szavak, Keresztelő Szent János szavai fejeznek ki: „Ezer év óta nem volt ilyen nagy Isten haragja”. Mindent felülmúlóan aggódott a lelkek üdvözüléséért. Próféciáján keresztül Brigitta megrótta a keresztényeket, és ösztönözte őket, hogy vágyaikat és ragaszkodásukat irányítsák Istenre. Mint a fenyegető próféciák hírvivője Brigitta ugyanakkor táplálta táborában a reményt, hogy elkerülhetik Isten haragját. Revelációin keresztül szigorú fenyegetéseivel és az isteni igazságszolgáltatás hátborzongató leírásával az volt a célja, hogy előidézze a tökéletes bűnbánatot és a megbánást, hogy elejét vegye a kilátásba helyezett katasztrófának, amelyet előre látott. Ironikusan ugyan, de amikor revelációival ezt a célt nem sikerült elérnie, és a megjövendölt katasztrófák bekövetkeztek, Brigitta sok kortársának kinyilvánította prófétai elhivatottságának hatalmát. Hívő emberek bizonyították, hogy Brigitta megjósolta a bubópestis megjelenését Svédországban, a genovaiak invázióját Cipruson és a nagy egyházszakadást. Utalva a beteljesült jövendölésekre bizonyította, hogy revelációit Isten és nem a gonosz lélek vagy a látomásos állapotok inspirálták. Brigitta elhívása próféciára A „próféta” cím legmodernebb értelmezése szerint, akár a biblikus exegéták, akár társadalomtudósok fogalmazták is meg, akik különböző társadalmakban vagy kultúrákban tanulmányozták az egyházi személyek sajátos tevékenységét, egy próféta érzi, hogy a legfelsőbb lény kiválasztotta, vagy elhívta az isteni reveláció üzeneteinek hirdetésére. Egyetértenek abban, hogy nem létezik próféta isteni intuíció nélkül vagy anélkül, hogy felhatalmazással nyilatkozzon. Megfigyelték, hogy az elhívás rendszerint valamilyen látomás, megszólítás vagy álom, amely felhatalmazza a prófétát, hogy egy felsőbbrendű lény nevében szóljon. Johannes Lindblom összehasonlította a különböző időkben és helyeken élő prófétákat Izrael ősi prófétáival, és azt mondja, hogy egy istenség felhatalmazása a prófétálás lényeges szempontja. Azt írja, hogy az különbözteti meg „a prófétát megkülönbözteti egy más homo religiosustól, hogy nem tartja meg magának megtapasztalásait. Mindig kényszert érez arra, hogy megossza másokkal, amit látott és hallott. A próféta tudja, hogy nem maga választja meg útját: őt az istenség választotta ki. Rámutat élete sajátságos tapasztalataira, amelyek világossá tették számára, hogy az istenségnek célja van vele, és sajátos missziós szolgálatra jelölte ki”. Max Weber szociológus is úgy látja, hogy az „elhívás” a próféta meghatározó feltétele. A vallásszociológia című művében azt írja, hogy a prófétában valami ellenállhatatlan érzés támad személyes küldetésére, vallásos tanítások közlésére. Lindblommal ellentétben Weber nem feltételezi, hogy a prófétáknak felhatalmazást kell kapniuk a prófétálásra, mivelhogy az egyén a vallás hagyományainak megfelelően a felsőbbrendű létező gondolata nélkül is szolgálhat prófétaként, amikor személyes példáján keresztül az üdvösséghez vezető utat jelöli meg. A Weber-féle próféta-elképzelésnek lényeges sajátossága a próféta saját személyes missziója vagy kötelességtudata, hogy hirdesse az egyház tanításait vagy parancsait. Weber szerint a közel-keleti eredetű egyházi hagyomány vallja, hogy a próféta úgy prédikál, „mint aki felhatalmazást kapott Istentől”. A Revelációkban több utalás van arra, hogy Brigittának parancsa van arra, hogy Isten hírvivőjeként szolgáljon. A rev.7.27-ben például Jézus Krisztus szólítja fel őt: „Figyelmezzél hát, mert neked adatott meg, hogy halljad és lássad a spirituális dolgokat; hallgasd őket figyelmesen, elmédben ismerd fel azokat a dolgokat, melyeket most hallani fogsz, és az én nevemben közöld a nemzetekkel. Ne a saját jó híredre vagy emberi dicsőítésedre tegyél szert, amikor ezeket elmondod nekik. Sőt, még akkor se hallgass ezekről a dolgokról, ha félsz az emberek gyalázkodásától és megvetésétől, mert ezeket a dolgokat, melyeket most hallani fogsz, nemcsak a te kedvedért mondom el neked, hanem azért is, mert barátaim kérték tőlem imáikban”. A kézirattöredékben, melyet később lefordítottak latinra, és beépítették a rev. 8.56-ba, a Szűzanya azt mondta Brigittának, hogy a Szentlélek adta neki a képességet a spirituális dolgok hallására és látására, mások kedvéért. Mária tudatta Brigittával, hogy látomásait közölnie kell másokkal, függetlenül attól, hogy figyelembe veszik-e üzeneteit vagy sem. Krisztus, a Szent Szűz, és más mennyei lények ismételten arra utasították, hogy szavaikat közölje másokkal. A Revelációk bővelkednek olyan buzdító kifejezésekben, mint „hallgasd, amit mondok neked, és mondd el, hogy milyen utasításokat kaptál tőlem!” (rev.08.56.1). „Mondd meg a püspöknek...” (rev.3.2.1), „Írd meg azokat a dolgokat... éppen úgy, mint ahogy a Szentlélek tüze hevít téged, és küldd el azokat a királynénak” (rev.7.11.22). „Elmondtam és feltártam neked ezeket a nagy dolgokat, mások okulására, üdvösségére” (rev.2.15.1), és „Isten igéit általad árasztom ki másokra”(rev.4.66.1). Bár Brigitta szívesen beszélt és írt Isten nevében, az első és legdrámaibb megbízást a szolgálatra néhány nappal férje halála után kapta, amikor élete új helyzete miatt aggódott. Brigitta eredeti prófétai meghívásának a beszámolója szerint az Extrav. 47-ben „amint az Úr lelke hevítette és beborította őt”, „lélekben elragadtatott” lett. A fényes felhőkből egy hozzá intézett hangot hallott: „Én vagyok a te Istened, és szólni kívánok hozzád”. Brigitta nagyon megijedt. Attól félt, hogy ez érzéki csalódás lehetett. Aztán újra hallotta a hozzá intézett hangot: „Ne félj, mert én a mindenség teremtője vagyok és nem csaló. Tudd meg, hogy nem csupán a te érdekedben, hanem minden keresztény üdvössége érdekében szólok hozzád. Ezért figyelj arra, amit mondok. Mert te leszel a menyasszonyom és szócsövem (sponsa et canale), spirituális dolgokat fogsz hallani és látni, és mennyei titkokat fogsz megismerni, és lelkem egészen halálodig veled lesz. Ezért higgyél szilárdan abban, hogy én vagyok az, aki a tiszta Szűztől születtem, aki szenvedtem és meghaltam minden lélek üdvözüléséért. Én vagyok az, aki feltámadott, felment a mennyekbe, és aki most lelkemmel szólok hozzád”. Nagyon hasonlít az elhívás a héber próféták elhívására. Ez az isteni reveláció közvetítésére szolgáló elhívás Brigitta vágyának beteljesülése, hogy töltse el a Szentlélek, és hogy az ősi apostolokhoz és az evangélistákhoz hasonlóan hirdethesse Isten igéjét. Gyermekkorában és házassága alatt már voltak elragadtatásos látomásai, és hallott természetfeletti hangokat, de ezeket úgy értelmezték, hogy saját lelki épülésére kapta azért, hogy felébressze vele a megfeszített Krisztus iránti részvétet, hogy gyermekeinek a Szent Szűz iránti odaadását buzdítsa, hogy fokozza aszkétikus gyakorlatait vagy hogy vigasztalódjon őt férje betegsége idején. Férje halála előtt kapott néhány revelációt, amelyek előrevetítették prófétai meghívását is. Férje halála előtt Szent Botvid († kb. 1120), a svéd misszionárius-mártír többször megjelent neki, és azt mondta, hogy ő és más szentek elnyerték Brigitta számára a spirituális dolgok látásának, meghallásának és érzékelésének kegyelmét. Már házassága idején is arra vágyott, hogy eltöltse a Szentlélek, hogy Isten igéjét hirdethesse. Egy fennmaradt meditáció – Ulf halála előtti időből – mutatja az inspirált beszéd utáni vágyát: „Imádkozzatok értem apostolok és evangélisták, és ti mindannyian, akik pünkösd napján a zárt ajtók mögött megkaptátok a Szentlelket, azért az érzésért, amit ti éreztetek akkor, amikor megkaptátok a szólás ajándékát. Segítsetek, hogy imáitokkal ugyanaz a Lélek méltó legyen szívembe költözni, és elárasztani engem és sosem szűnjön meg bennem munkálkodni vagy lecsillapodni. Akkor megkaphatnám az igéket és a végrehajtandó cselekedeteket, és szólhatnék az ő szent akarata szerint.” Bár voltak rá jelek, és Brigitte buzgón vágyott rá, megbízása csak röviddel özveggyé válása után következett be. A próféták, médiumok és más, az isteni és az emberi birodalom között közvetítők megfigyelései bizonyítják, hogy az egyének akkor vállalják magukra elhivatottságukat, amikor társadalmi szerepükben elbizonytalanodnak, vagy megtapasztalják az élet megpróbáltatásait. Tulajdonképpen így volt ez Brigittával is. Ahogy Krisztus feltárja Brigittának (rev.5 rev.11), szomorúsága késztette arra, hogy átértékelje át spirituális elkötelezettségét, és mindenek felett Krisztus után vágyakozzon: „Amikor férjed halála szomorúsággal töltött el, és lelkedet mélyen megrendítette, akkor szeretetem szikrája – amely rejtve és zárva volt – feléledt, mert miután belegondoltál a világ hiúságába, lemondtál érettem teljes akaratodról és mindennél jobban vágytál rám. Az önmegtartóztatás olyan öröm volt számodra, hogy minden, ami korábban keserűnek tűnt, megédesedett számodra, majd revelációim szavai lélekben eltöltöttek téged”. Mert Brigitta számára mint sok középkori keresztény nő számára, akik egyházi elhivatottságot vállaltak, az özvegység tette lehetővé, hogy a mennyei vőlegénynek szenteljék életüket. Az özvegység elhívásának hitelességét is jelentette. A korai kereszténységben a szexuális tisztaság – szüzesség vagy özvegységben való megtartóztatás – volt az előfeltétele a nők legitim prófétakénti elismerésének. Amikor elhívást kapott arra, hogy a reveláció edényéül szolgáljon, Isten kijelentette Brigittának, hogy ő az ő „jegyese” és „szóvivője.” Ezek a jelzők rajzolják meg legjobban Brigitta spirituális elhivatottságát a Revelációkban. A jegyessel való azonosítás azt jelenti, hogy Brigitta kizárólagos Krisztusnak szentelte és szívvel lélekkel elkötelezte magát Isten akaratának a megvalósítására a világban. Egy revelációban, amelyet röviddel prófétai elhívása után kapott, Krisztus elmagyarázza neki, hogy miért lett az ő jegyese, és mit vár a vele való „házasságától”. „Téged választottalak és megtettelek jegyesemnek azért, hogy megmutathassam neked titkaimat, mert így tetszik nekem. Akkor kerültél hozzám, amikor férjed meghalt, és akkor helyezted kezembe sorsodat. Halálánál arra gondoltál, hogy hogyan lehetnél az én szegényem, és elhatároztad, hogy mindenről lemondasz értem. Ezért vettelek magamhoz, és helyénvaló volt, hogy az ilyen szeretet miatt törődjek veled. Jegyesemként vettelek magamhoz, a saját örömömre és úgy helyénvaló, hogy egy ilyen tiszta lélek Istennel legyen. A jegyesnek teljesítenie kell a vőlegény akaratát. Mit akarnék mást, minthogy mindennél jobban szeress engem, és rajtam kívül ne vágyakozzál semmi másra. Nos jegyesem, ha rajtam kívül nem vágyódsz semmire, ha mindenről, nemcsak a gyerekeidről és rokonaidról, hanem dicsőségről és gazdagságról is lemondasz értem, a legdrágább és legédesebb fizetséget adom neked. Nem ezüstöt vagy aranyat, hanem én saját magam, a dicsőség királya, a te vőlegényed leszek a jutalmad.” Eszerint és más szakaszok szerint is, Brigitta megfelelt Krisztus jegyese szerepének. Nem vágyott semmi másra, csak Krisztusra, és saját akaratát ennek rendelte alá. Megszüntette kapcsolatát családjával és a világi javakkal, ahogy Krisztus meghagyta neki (rev. 6.14), „Amikor lemondtál szabad akaratodról és az én akaratomat cselekedted, és én elfogadtam azt, attól kezdve tartozol igazán hozzám, akkor vettelek magamhoz”. A rev. 1.20-ban szintén azt kérte, hogy Brigitta szeresse őt mindenek felett, azért, hogy a jegyese legyen: „Menyasszonyom... készülj fel istenségemmel való menyegzőre, mert úgy helyes, hogy egy ilyen tiszta lélek Istené legyen, és hogy a gyermekeid, a tulajdon és a szülők iránti szeretet ne vonjon el téged az én szeretetemtől.” Brigittának az égi vőlegénye iránti osztatlan szeretete helyettesítette világi férje és családja iránti szeretetét. Krisztus menyasszonyává válásával Brigitta lemondott vágyairól, és elhatározta, hogy teljesíti Isten akaratát. Alvastrai Peter Brigitta mellett tett tanúságtételében megemlít egy esetet, amely korábbi életének – mint Ulf Gudmarsson felesége – elutasítását, és Krisztusnak mint új férjnek elfogadását szimbolizálja. Péter elmondja, hogy amikor Brigittának a férje a halálos ágyán feküdt, lehúzta jegygyűrűjét, Brigitta ujjára húzta, és nagyon kérte, hogy gondosan imádkozzon lelkéért. Az elbeszélés szerint Ulf halála után néhány nappal Brigitta lehúzta a gyűrűt az ujjáról. Ezt a cselekedetét sokan kifogásolták, szemére hányták, hogy nem mutat megfelelő szeretetet elhunyt férje iránt. Brigitta azzal védekezett, hogy nem akar korábbi házasságára gondolni azért, hogy egyedül Isten iránti szeretetét ápolja: „Amikor férjemet eltemettem, eltemettem vele minden érzéke szerelmet is. Bár szívből szerettem őt, nem adnék egy lyukas garast sem azért, hogy Isten akarata ellenére visszakapjam. Amikor a gyűrű az ujjamon volt, teherként viseltem, mert amikor ránéztem, lelkem visszaidézte korábbi gyengédségeimet. Azért, hogy lelkem egyedül Isten szeretetében mélyülhessen el, mentesülni akarok a gyűrűtől és férjemtől, és Istennek ajánlom magamat”. Brigittának Krisztussal történő eljegyzése meglehetősen szokatlan volt a keresztény történelem során. A „Krisztus jegyese” (sponsa Christi) titulust inkább a szentéletű szüzekkel társítják, semmint anyákkal vagy özvegyekkel. Brigitta idejében azonban a tisztasági fogadalom szerint élő asszonyok és szüzek tekintélye megítélésében nem volt lényeges eltérés. Így lehetővé vált, hogy egy, az említett módon élő özvegy, aki lemondott családi elkötelezettségéről, lelkileg eljegyezhette magát Krisztussal. Ahogy a későközépkori keresztények között egyre több kolostoron kívül élő szentéletű ember volt, a szüzesség veszített fontosságából az Isten iránti elkötelezettség fokozatának meghatározásában. Bár a későközépkorban a szentéletűség fogalma tágult, és Brigittát „Krisztus jegyesének” nevezték, anyai és özvegyi állapota kétségtelenül zavarta őt is és másokat is, akiknek újra meg újra igazolta a házasságkötés legitimitását. A revelációkon keresztül Brigitta és mennyei beszélgetőtársa kitartott amellett, hogy az engedelmesség és az alázat magasabb rendű, mint a szexualitás állapota. Ahogy az Extrav. 96-ban elmondja, elragadtatott állapotában hangot hallott: „A szüzesség koronát érdemel; az özvegység közelít Istenhez; a házasság nem zár ki a mennyekből. De az engedelmesség mindenkit a dicsőségbe visz”. Ezen kívül, bár a Revelációkban a menyasszony képet gyakran használja Brigitta Krisztus iránti rendkívüli szeretetének és akarata egybeolvadásának kifejezésére, ezek az írások, nem úgy, mint sok későközépkori misztikus szöveg, nagyon kevés erotikus kifejezést használnak lelke és Isten közötti egyesülés leírására. A középkori misztikus írásokban Jézus általában úgy jelenik meg, mint az emberi lelkeknek szenvedélyes vőlegénye, és a lélek mély érzelmi egyesülése az istenivel, határozottan érzéki kifejezések. Ezt az elemet Clairvauxi Bernát terjesztette el a 12. században, és sok 13. és 14. századbeli misztikus író is átvette: az Éneke énekének azon értelmezésén alapszik, melyben a menyasszony a keresztény lélek szimbóluma. Heftai Nagy Gertrud (†1302) például a menyasszonyképet kifejezetten érzéki felhanggal használja, hogy leírja meghitt találkozását Istennel. A Spiritual Exercises -ben azt írja: „ Ah! bocsáss be engem szereteted titkába! Szívem ég szerelmed csókjáért (Énekek éneke1,1.) Nyisd meg számomra a te csodaszép gyengéd szerelmed hálószobáját! Lelkem szomjazik a veled való egyesülés bensőséges ölelésére.” Brigitta Revelációi egyszer-egyszer említik a házastársi kapcsolatot vagy a szoros ölelést az ő lelke és az isteni lélek között, merítve a menyegzői misztikumból. Az egyik legrégebben lejegyzett revelációjában Krisztus ezt mondja: ”isteni karjaimban fogsz pihenni, ahol nincs érzéki öröm, de van lelki boldogság és gyönyörűség.” Néhány szakasz szintén utal az ágyra, mint az ő és Isten lelke közötti találkozóhelyre. Ez egyébként gyakori motívum a középkori keresztény misztikus szövegekben. A rev.130.9 -ben Krisztus azt mondja a menyasszonynak: „A szívedben, amely az én lakhelyem, kellene lenni egy ágynak, amelyen pihenhetnénk”. A Revelációk azonban ritkán utal az Énekek énekére vagy ritkán használja az erotika nyelvezetét a misztikus egyesülés leírására. Voltaképpen a teljes Brigittai anyagban igen ritkán esik szó kifejezetten egyesülő találkozásokról az ő és Isten lelke között. Valószínleg azért, mert Brigitta célja elhívatásának és revelációinak továbbítása volt, hogy Isten nevében mások üdvösségéért munkálkodjon, és nem az, hogy Istennel való misztikus találkozásokról számoljon be. Ezért, ahogy Anders Piltz vélekedik, amikor Brigitta Krisztus jegyeseként jelenik meg, kevésbé hasonlít az Éneke éneke szenvedélyes menyasszonyára, mint János apokalipszisének menyasszonyára, aki együtt van a Szentlélekkel, aki mindenkit hív, aki szeretne meríteni az élet vízéből: „A Lélek és a menyasszony hív: „Jöjj el!” Aki hallja, hívjon: „Jöjj el!” Aki szomjazik jöjjön, s aki kívánja az élet vízét, igyék ingyen” (Jel. 22,17). Ilyen tekintetben Brigittát erősen befolyásolhatta lelki atyja, Mátyás, aki a Jelenések könyvéről írt értelmezését az idő tájt tárgyalta meg vele, amikor az első revelációit kapta. Brigitta úgy fogta fel menyasszonyi szerepét, mint a leghűségesebb feleség és anya, aki alárendeli magát férje akaratának, és segíti őt a gazdasági teendők ellátásában. A Revelációk hangsúlyozzák: „úgy illik, hogy a menyasszony engedelmeskedjen Istennek, és legyen alázatos hozzá” (Extrv.62.7). Megrajzolja az ideális menyasszonyt, mint olyan személyt, aki csak akkor pihen meg férjével, ha elvégezték a munkát (rev.1.2.12). Egy revelációjában a juhnyájat szeretettel gondozó gazdáról és feleségéről (uxor) szóló, képletes beszédben Krisztus a legérthetőbb módon és szívet melengetően közölte Brigittával menyasszonyi felelősségét. Miután ráeszmélt arra, hogy a felfogadott pásztor (azonos a buja klérussal) elhanyagolja a nyájat, és kiteszi őket a ragadozó vadállatoknak, a gazda (Krisztus) szól feleségének (a jó keresztényeknek) „Ó feleségem! Siessünk együtt a nyájhoz, felemeljük, és új életre keltjük őket! Hozd vissza őket velem, és én viszem őket veled; Te fogod a hátuljukat, én pedig a fejüket. Dolgozz, mint egy férfi (viriliter) és segíts a szükséget szenvedő nyájnak.” Kétségtelen, hogy Brigitta mint Krisztus menyasszonya azonosította magát az feleséggel az allegóriában, akinek Krisztus meghagyta, hogy munkálkodjon mások üdvösségén. Hitte, hogy küldetése van a hűtlen papok miatt, akik rossz útra viszik a nyájat, mert többet foglalkoznak érzéki vágyaik kielégítésével, mint hivatali kötelességeivel (rev. 1.59.20–21). Ezen kívül, mint menyasszony, Brigitta hitte, hogy az a rendeltetése, hogy szüljön „spirituális leszármazottakat” Krisztus számára. Bár a Revelációk kifejezetten erotikus nyelvezetet ritkán használ, vallásos elhivatottsága szexuális modellt követ, amelyben Brigitta, a menyasszony utódokat hoz létre a férfi istenség behatolása által. Egy revelációban Brigitta azt a felszólítást kapta, hogy Krisztus iránti szeretetét helyezze családja szeretete fölé, és ez felhívás volt arra, hogy Krisztus gyermekeinek lelki édesanyjává váljék: „Spirituális házasságot kötöttél. A lelki magtól termékeny leszel sokak javára. Mert mint ahogy a száraz tuskó elkezd virágozni, ha hajtással oltják be, az én kegyelmem által virágot és gyümölcsöt tudsz hozni.... Bizony mondom neked, hogy éppúgy, ahogy Zakariás és Erzsébet határtalan öröm töltötte el, amikor ígéretet kaptak gyermekük születésére (cf. Lk 1,14), így te is felvidulsz a kegyelmemtől, mellyel el akarlak tölteni téged, és ennek következtében mások is örülni fognak. Ahhoz a kettőhöz, nevezetesen Zakariáshoz és Erzsébethez egy angyal szólt, de tehozzád Én, az Isten, az angyalok teremtője és a te Istened, szólok. Attól a kettőtől származik az én legdrágább barátom: János, de én általad akarok sok gyermeket teremteni magamnak, nem hús-vér, hanem lelki gyermekeket”. Eszerint mint Krisztus jegyesének a spirituális anyaszerep volt az egyik funkciója. Ellentétben korábbi tevékenységével, gyermekei biológiai anyaságával, küldetésében mások üdvösségéért kellett tevékenykednie, hogy Krisztus számára lelki fiakat és lányokat adjon az isteni reveláció szerint megszülve és táplálva azokat, akiket jutalmul kapott. Első prófétai elhívása kijelölte őt Krisztus szócsövévé. Mint a „Szentlélek szócsövének” (canalis Spiritus Sancti), ahogy egy későbbi kinyilatkozás is nevezte (rev.3.30.8), az volt a feladata, hogy vigye át az üdvösség élő vízét Istentől az emberekhez. A Revelációk arra utalnak, hogy Brigitta elhivatottsága úgy működött, mint egy vízvezetékcső, amely egyik helyről a másikra szállítja a vizet vagy olyan volt, mint egy edény, amely tele van, aztán kiürül. A folyadék, melyet továbbítani kellett mások számára, Isten üdvözítő szava volt. Krisztus ezt mondta egyszer: „Az én igéim – melyeket te gyakran hallasz tőlem a spirituális látomásban –, hasonlók a jó italhoz, amely kielégíti azokat, akik szomjazzák az igaz szeretetet, felmelegíti a fázókat, megörvendezteti a szomorúakat, és meggyógyítja a gyenge lelkűeket.” Hasonló képet használ Mária is, aki egy másik revelációban azt mondja: „Isten szavának rajtad keresztül kell kiáramlania másokba”. Amikor Brigitta a „szócső-képpel” él, ez erősen hasonlít Deutzi Rupert († kb. 1130) hasonlatára, aki azt írja, hogy a próféták és az apostolok szája olyan, mint a csatorna, amelyen keresztül Krisztus kínszenvedésére való odafigyelés áramlik az egyházba. Ezek ugyan a legkorábbi és legszembetűnőbb címek, de a revelációk használta „menyasszony”, „csatorna” (szócső) nemcsak díszítő jelzős kifejezések. Brigitta írásaiban szívesen használja elhivatottságára a kigondolt és díszítő képeket, melyeket Isten választott ki, hogy közvetítse a revelációt. Ezek közül több kép teljesen hagyományos; mások meg eredetinek látszanak. A Revelációk Brigittát mint Isten hírnökét hangszerhez, (rev. 4.10; 6.31.5), borospalackhoz (2.16), a bor lefejtésénél használt tömlőhöz, (8.48) és a szolgához hasonlítja, aki értékes aranyat visz urának (2.14). Az effajta képek kiemelik, hogy Isten Brigittát a reveláció eszközéül használja fel. A nápolyi érsekhez intézett beszédében Brigitta kohóhoz (caminus) hasonlítja magát: „Uram, néha megtörténik, hogy a fekete kohóból szép láng csap ki, amely hasznos és természetesen szükséges a szép munkadarabhoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kohót kell fekete színéért dicsérni. A dicséret, a dicsőség és a köszönet a művészt illeti munkájáért. Hasonló a helyzet velem is, méltatlannal. Ha ön találna valami hasznosat az én tanácsomban: akkor Önnek mindig végtelenül hálásnak kellene lennie, és szolgálatkésznek kellene mutatkoznia, de nem nekem, hanem magának Istennek, aki mindent alkotott és alkot, aki mindig a tökéletes jót cselekszi.” Ez a meghökkentő kép, szintén azt jelenti, hogy Brigitta nem a saját nevében cselekszik, és nem is állítja, hogy az üzeneteket sajátjaként hirdeti. Ekképpen a Revelációkban Brigitta Isten előtt teljesen passzív az isteni reveláció szócsövének szerepében, ugyanakkor Isten iránti állhatatos szolgálatkészsége is nyilvánvaló Krisztus jegyese szerepében. Paradox módon ez a passzivitás és alázatosság inkább elősegíti, mint nehezíti a hagyományok megértését a nők alárendelt státuszáról, és ez képessé teszi Brigittát arra, hogy napjai fontos politikai és egyházi ügyeiről úgy beszéljen, hogy kortársai hiteles látnoknak tekintsék. Ha Brigitta nem úgy lépett volna fel, mint aki Isten parancsára (és nem saját magától) szolgál Isten közvetítőjeként, inkább elutasították volna a vezető hatalmasságok, mivel erkölcstelenségüket bírálta és mert nők beszédjének korlátozása ellenére cselekedett. Brigitta látnoki megtapasztalásai A Revelációkban Brigittának nemcsak mint Krisztus jegyesének és szóvivőjének az elhivatottságával, hanem a látomások alatti pszichológiai és fiziológiai állapotában kapott élményeivel foglalkozó leírások is megrajzolják Brigittának, a hiteles látnoknak a portréját, akit Isten a legmagasabb prófétai tudással ajándékozott meg. Brigitta szűkszavúan ír a látomások természetéről és azoknak az átvételi módjáról. Néha nem érezte magát alkalmasnak, hogy pontosan úgy írja le a reveláció szavait, mint ahogy azokat megkapta. Rendi szabályzatában azon kesergett, hogy képtelen visszaadni úgy, ahogy azt Isten elmondta neki: „Isten, mindenség teremtője, olyan csodálatos szavakkal mondtál el mindent erről a reguláról nekem, méltatlannak, hogy én nem vagyok arra alkalmas, hogy bárkivel meg tudjam ezt értetni.” Jellemző azonban, hogy a Revelációk nem annyira Brigitta személyére, hanem inkább a rajta keresztül küldött közleményre összpontosít. Ahogy Roger Ellis is megjegyzi, „Gondosan eltakarták a képen a személyt, hogy az olvasó figyelme ne a közvetítő emberre, hanem a közvetítőn keresztül az isteni üzenetre essen”. Következésképpen, a legszemélyesebb revelációk egyszerűen leírják a buzdításokat, a hasonlatokat, allegóriákat vagy a képeket, melyeket a mennyei létezők közölnek vele, anélkül, hogy információval szolgálnának sajátos környezetükről és Brigitta revelációjának természetéről. Még a középkori látomásokat értelmező teológusi szövegösszefüggésben is ritka az olyan szakasz, amely bepillantást enged Brigitta revelációinak élményeibe, és ez növeli közvetítő szerepének hitelességét. A Revelációkban itt-ott található utalások szerint, Brigittának a látomásos és hallás útján nyert élményei leggyakrabban liturgikus környezetben, buzgó áhítatos imái közben érkeztek, vagy más szent helyen, melyeket a kanonizációs dokumentumok is megerősítenek. A Sermo angelicust például diktálták neki szobájában a Beautforti Hugo érsek (VI. Kelemen pápa testvére) házában, ahol svéd tanítványai körében sok éven át tartózkodott Rómában. Ennek a szobának az ablakából ráláthatott a tőszomszédságában lévő Damasói Szent Lorenzo templomának magas oltárára (SA előszó 1, 4). Említettük már, hogy Brigitta a római szobájának oltára előtt közvetlenül halála előtt Krisztus jelent meg (rev.7.31.1). Más revelációról nyilvános környezetben történtek a svédországi alvastrai kolostorban, mise közben és a böjti napokon, valamint itáliai templomokban és a Szentföldön. Úgy tudják például, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a római Santa Maria Maggiore templomban és Trasteverában, Assisi Szent Ferenc templomában, Szent Ferenc ünnepén is volt látomása (rev. 7.2; és 7.3). A szent helyek látogatásai is alkalmat adtak az üdvtörténet szent eseményeivel kapcsolatos látomásokra. A jeruzsálemi Szent Sír kápolnához történő zarándoklat alatt látta a keresztre feszítést (7.15). Úgy tudjuk, hogy tanúja volt Krisztus születésének is, amikor meglátogatta a betlehemi jászolt, (7.21-22), és információt kapott Szűz Mária haláláról és mennybeviteléről, amikor a Szent Szűz síremlékéhez utazott. Brigitta az 5. könyvet akkor kapta, amikor Vadstenába lovagolt háztartásának tagjai kíséretében (rev.5, prológ 3). A kanonizációs dokumentumok azt is elmondják, hogy Rómában az ebédlőasztalnál (in mensa), a társaság szeme láttára volt látomása (AP,15,310). A Revelációk hangsúlyozzák, hogy Brigitta, akit állhatatos és intenzív imádságos életéről ismertek, mind svédországi házassága alatt, mind pedig a római, kvázi kolostori élete során, imádságba mélyedve, isteni közléseket látott és hallott. Sok reveláció azzal kezdődik, hogy egy bizonyos mennyei lény megjelent vagy szólt hozzá, mialatt ő imádkozott, ezért azoknak bizonyított isteni eredetét elfogadják. „Hála legyen Istennek nagy jóságáért, hogy az ő legméltóságosabb emberi természete szól egy személyhez (azaz Brigittához) ima közben” (Rev.7.20 kezdő sora). Más reveláció azt állítja, hogy imája közben egy angyal hangját hallotta” vagy hogy ő „imába merült” vagy, „kitartóan imádkozott” amikor üzenetet kapott. A legtöbb imádság, amely része volt a megszokott imádságos életének, amelybe beletartoztak a kánoni órák recitációi és az üdvtörténet eseményein való meditáció, a fájdalmas aszkétikus gyakorlatok, a miséken való gyakori részvétel, valamint a szentírás és a szentek életének és más imádságos könyveknek az olvasása is, prelűdként szolgált a reveláció megtapasztalásához. Sok esetben a revelációt megelőző imádságok kérések voltak saját maga és mások számára. Minthogy Brigitta az isteni revelációból kifolyólag hírnévre tett szert, sokan arra kérték, hogy imádkozzon Istenhez értük, hogy rajta keresztül küldjön nekik szóló üzenetet. Néha – mint a Sermo angelicus és Brigitta Karl fia haláláról szóló látomása esetében (rev.7.13) – a revelációk néhány napig folytatódtak, mások meg csak egy pillanatig tartottak. Úgy tudjuk, hogy Brigitta több nagyon hosszú revelációt is hallott rövid időszakon belül, beleértve az 5. Könyvet (a Kérdések Könyve) és a regulát is, és addig tartotta emlékezetében, amíg nem tudta leírni azoknak a szavait. Az 5. Könyvhöz szolgáló bevezetés azt jelzi, hogy Brigitta „elméjében egyetlen pillanat alatt (in eodem instanti) a tudata segítségével felfogta ezt az egész könyvet egyetlen revelációban”. Azt is megmagyarázza, hogy „ez a Kérdések Könyve aztán olyan hatékonyan megrögzült a szívében és a memóriájában, mintha márványtáblába vésték volna”. Valószínű, hogy ennek a prológnak Alfonso a szerzője, aki szerint Brigitta azonnal leírta a könyvet svédül és ezt követően az egyik lelki atyja lefordította latinra. Ez a beszámoló egyezik a nevezetes regula szakasszal, melyben Brigitta megmagyarázza, hogy hogyan kapta és hogyan fogta fel a teljes regulát az egyetlen pillanatig tartó revelációban: „Valóban senki számára sem lehetséges testi hasonlat nélkül megérteni, hogy hogyan lehet előidézni és megérteni ilyen sok szót a legrövidebb időn belül. Azért ez éppen olyan, mintha sok értékes dolog lenne valamiféle edényben, és amikor ezeket kiöntik belőle, minden egyes dolgot egyszerre, egy pillanat alatt meg tudja különböztetni egymástól, aki látja. Ezek a dolgok mindaddig megmaradnak előtte, amíg össze nem tudja őket gyűjteni a keblébe (in sinum suum). Hasonló a helyzet, amikor Jézus Krisztus, aki megjelent nekem, kinyitotta szent ajakát, és elkezdett beszélni. Ennek a regulának minden cikkelye az összes benne lévő szóval együtt a legrövidebb időn belül hirtelen megjelent előttem. Ez nem úgy történt, mintha leírva láttam volna őket egy papíron, hanem olyan csodálatosan hangzottak, hogy ily módon csak egyedül ő tud szólni. Az ő csodálatos ereje által tudtam felfogni őket, és felfogóképességemmel mindegyiket meg tudtam különböztetni egymástól. Mindaddig tartott a látomásom, amíg csak elmém titkos rejtekébe (in memoriae meae sinu) Krisztus kegyelmével nem tudtam összegyűjteni az egészet (a szavakat). Amikor ezeknek a dolgoknak a leírását teljesen befejeztem, testestől, lelkestől éreztem, hogy fokozatosan visszatérek természetes állapotomba.” A források felfedik, hogy Brigitta látomásai erős érzelmeket váltottak ki belőle, melyek a rémülettől és a félelemtől egészen a csodálatig és az örömig terjedtek. Amint már láttuk, prófétai megbízatása a jelek szerint megrémítette őt, mivel attól félt, hogy az a sátántól való illúzió. Számos beszámoló utal a sátáni cselszövéstől való félelmeire (rev.4.78). Brigittának a revelációi, mert ráeszmélt arra, hogy Isten jelenlétébe került, nagy félelmet és csodálatot ébresztettek benne. Isten ítéletei, melyeket a látomásaiban kapott, szintén kiválthatták ezeket az érzelmeket (rev.7.19.37). Brigitta érzelmi válaszai a revelációkra általában hatalmas vigasz és nagy öröm voltak. A XI. Gergely pápának szóló reveláció bevezetőjében például megállapítja, hogy: „szíve lángra gyúlt és ujjongott a szeretet hevével, lelke vigaszt nyert, és szelleme megerősödött egy bizonyos isteni erőtől”. Szabályzatának egyik fejezetében, Brigitta azt is jelzi, hogy látomása után szíve „annyira telve volt buzgósággal és örömmel, hogy semmi más nem fért már el benne anélkül, hogy az örömtől szét ne robbant volna”. A víziós megtapasztalásairól készült másik jellemző, első kézből származó beszámoló kifejezi a csodálatot a „nagy öröm és a kimondhatatlan vigasz” láttán. Az étellel kapcsolatos hasonlatot használva, melyek különösen megszokottak voltak az egyház női írói körében a későközépkorban, Brigitta leírja, hogy Isten szavai hogyan örvendeztették meg és hogyan növelték a vágyát arra, hogy további revelációt kapjon. Jelzi, hogy az Isten szájából kapott szavakat a lelke elnyelte „leírhatatlan édesség érzésével, amely a legédesebb ételhez volt fogható”. Azt is elmondja, hogy amikor hallja Isten szavát, egyszerre lesz „jóllakott is és éhes is” (saciata et famelica) – jóllakott, mert semmi másnak nem örül, csak Isten szavának, és éhes, mert étvágya egyre fokozódik irántuk. Az elmondások szerint ritkán ugyan, de előfordult, hogy Brigitta akkor kapott revelációt, amikor látomásában egy természetfölötti lény belépett fizikai környezetébe, és beszélt vagy kölcsönhatásba került vele. A revelációs eljárásban leírja a látomást a Szűzanyával, aki hétéves korában megjelent neki. Brigitta a hálószobájában látta Máriát, aki egy koronával a kezében egy oltár fölött ült, és ezt követően rátette azt Brigitta fejére (AP,76). A rev. emlékeztet arra is, hogy a Szent Szűz megjelent Brigittának, amikor nehéz szülése volt Cecília leányával. Fehér selyemruhát viselt és azzal enyhítette Brigitta fájdalmait, hogy megérintette végtagjait (AP,79). A legjelentősebb látomása, melyben Brigitta fizikailag látta és hallotta a jelenéseket: a Sermo angelicus reveláció volt. Alfonso prológja szerint Isten majdnem mindennap elküldött egy angyalt Brigittához, aki erre készült, és olvasmányok és imádságok olvasásával várta az angyal érkezését. Amikor az angyal megjelent, megállt Brigitta mellett, szembenézett a szoba ablakából látható oltárral, és elkezdte diktálni a Sermo angelicus szavait, ”világosan és módszeresen Brigitta anyanyelvén”. Brigitta szorgalmasan lejegyezte a szavakat, azokkal az íróeszközökkel, melyeket előzően összeszedett – írótáblát, papírt és tollat –, és aztán megmutatta „lelki atyjának” hogy mit írt (SA, prológ 1-7). A látomásnak ez a típusa, melyben Brigitta Máriát és az angyalt látó- és hallószervével vagy tapintással fizikailag érzékelt, a „testi látomás”-ok (visio corporalis) kategóriájába tartozik, ahogy azt Hippoi Ágoston körvonalazta. A Genezisről szóló kommentár (De Genesi ad litteram) 12. könyvében a látnoki megtapasztalás rendkívül beható elemzésében Ágoston úgy írja le a testi látomást mint anyagi tárgyak érzékelését az öt érzékszervvel, mialatt a személy éber állapotban van. A testünk által az anyagi tárgyat látjuk, halljuk vagy érzékeljük, melynek jelentését vagy fontosságát értelmünkkel vizsgálhatjuk. Brigittának kevés ebbe a kategóriába tartozó, fizikai érzékszerveken keresztül történő revelációja van. Brigitta víziós tapasztalatainak leírásai gyakran megfelelnek az ágostoni „spirituális vízió” (visio spirituális) kategóriának – melyet gyakran képzelt víziónak (visio imaginaria) neveznek, melyben az anyagi tárgy vizuális képe látható „lélekben, bár az tárgyak fizikailag nincsenek jelen a testi érzékelés számára”. Ágostonnak az a véleménye, hogy a víziónak ez a formája magasabb értékrendbe tartozik, mint a testi vízió, és lehetnek természetes és természetfölötti okai, melyek olyan tudatállapotban kaphatók, mint amilyen az álom, delírium vagy eksztázis. Brigitta megmaradt víziós megtapasztalásainak beszámolói azt sugallják, hogy ő rendszerint „spirituális” víziókban részesült az eksztázis alatt, melyben belső „spirituális” érzékszerveivel látta és hallotta az isteni képeket, miközben az őt körülvevő környezetből semmit sem érzékelt érzékszerveivel. Imádságai átalakultak a fokozott eksztázis vagy elragadtatás állapotában, amely felemelte a tudatát a rendes tudati létforma fölé. A Revelációkban megtalálhatók ennek a folyamatnak a leírásai több fejezet előszavában. Az egyik reveláció, melyet Nápolyban kapott, a következő bejelentéssel kezdődik: „Jézus Krisztus megjelent egy személynek (Brigittának), aki éberen imádkozott és elmélyedten szemlélődött, miközben szellemi emelkedettségének elragadtatásában volt”. Más fejezetek is hasonlóképpen mondják el, hogy „Szűz Mária megjelent annak a személynek, amikor az a szemlélődés elragadtatásába merülve imádkozott” és hallotta amint a Szent Szűz szólt hozzá, amikor „elmélyedt imádsága közben a spirituális vízió elragadtatásába esett”. Gyakran a szakaszok egyszerűen csak azt állítják, hogy bizonyos dolgokat látott vagy hallott „lélekben”, „elragadtatásban” „mintegy tudati eksztázisban” vagy „a lélek elragadtatásában”. Bár több középkori latin író különbséget tesz ezek között a kifejezések között, a Revelációk váltakozva használja ezeket. Az, ami Brigittával történt, megfelel Ágoston klasszikus eksztázisa definíciójának: „Amikor az elme készenléti állapota kikapcsolódik, és eltávolodik a test érzékszerveitől, ezt az állapotot eksztázisnak nevezzük (exstasis). Akkor a jelenlévő dolgokat nem látja, bár szemei teljesen nyitva lehetnek, és egyáltalán nem hall hangot sem. Az egész lélek teljesen átadja magát a spirituális vízióban jelenlévő képeknek”. A revelációk elmondja, hogy eksztázisban túllépett rendes fizikai és tudatállapotán, és belépett egy módosult tudatállapotba. Anélkül, hogy azt állította volna, hogy valamilyen értelemben átkerült volna a mennybe, a pokolba vagy egyéb távoli helyre, Brigittának a revelációi gyakran jelzik, hogy „maga mögé” vagy „maga fölé” került, és hogy őt „értelmének felemelkedése” emelte fel. Más szavakkal, nem tudott környezetéről. Úgy elmélyült a szemlélődésbe, hogy képtelen volt arra, hogy fizikai érzékszerveivel lásson vagy halljon. Mind a revelációk, mind a kanonizációs dokumentumok úgy írják le őt, mint „materiális érzékszerveitől elidegenült”-et vagy elmondják, hogy „úgy tűnt, mintha testét elhagyta volna az ereje.” Karin tanúsította, hogy „néha az értelme annyira felemelkedett a szemlélődésben a mennyei dolgok irányába, hogy bár az ebédlőasztalnál ült, úgy nézett ki, mintha eltávolodott volna fizikai érzékszerveitől, és a szemlélődésben maga fölé emelkedett volna, és úgy tűnt, hogy nem érti és nem is hallja, amiről beszélnek vagy ami az asztalnál történik, amíg magához nem tért”. Alfonso megfigyelései Brigitta elragadtatott állapotáról alátámasztják ezt. Az Epistola solitarii-ban írja: „Isten a tanúm, hogy láttam a hölgyet néhányszor – olykor amint ült, és olykor, mialatt leborult, teljesen az imádságba merült, és mintha élettelen lett volna, eltávolodott a fizikai érzékelésektől, és szellemi eksztázisba ragadtatott, se nem látta, se nem hallotta, ami fizikai tartózkodása helyén történt”. Az 5. könyv prológja megállapítja, hogy annyira nem volt tudomása a környezetéről, hogy mialatt lovagolt, és már majdnem megérkezett rendeltetési helyére, kísérőinek hozzá kellett menniük, hogy „beszéljenek hozzá és felébresszék őt az elragadtatásból.” Az akkor ért véget, amikor „magához tért” vagyis amikor eszmélete visszatért rendes tudatállapotába, amikor érzékszerveivel újra látni és hallani kezdett. A Brigitta-források szerint nem aludt a víziós megtapasztalások alatt. Mind a revelációk, mind a szemtanúk beszámolói azt állítják, hogy Brigitta messzemenően éber volt, amikor revelációt kapott, bár fizikai állapota olyan volt, mintha aludna. Csak egy vízióját mondja el részletesen a vita, melyet úgy tekintenek, hogy azt álmában kapta: Kislány korában volt egy álma, amely arra sarkallta, hogy szentelje magát a Krisztus iránti szeretetnek. Álmában (in sompnis) látta a megfeszített Krisztust, és hallotta, amikor arról beszélt neki, hogy állandóan szenved azok miatt, akik megvetik és lenézik (AP. 76). Egyébként mindig ébren volt, és nem aludt, amikor látomásokban volt része. A vita megállapítja, hogy Brigitta úrhölgy részére az „isteni revelációk nem álomban, hanem éber állapotban, imádság közben történtek.” Alfonso is leírja, hogy „a hölgy, majdnem minden vízióját éber imádság közben és nem álomban látta”. A Revelációkban és számos megállapítást találunk a reveláció pillanatáról: „A személy a lélek elragadtatásában éber és nem alvó állapotban volt, és állhatatosan imádkozott”, „imába mélyedve, a spirituális vízióban teste elragadtatásban volt, mintha eszméletlen lenne, de nem az volt, hanem az alvás elragadtatásába került” és a legegyszerűbb: „éberen imádkozott”. Ez a megfigyelés még Brigitta saját kézírásával is megtalálható a megmaradt két kézirat egyikében, melyben elmondja, hogy a látnok „ébren volt és nem aludt”. Egy ritka, első személyű szakasz elmondja, hogy eksztázis közben a teste különleges álomba került, úgy, hogy a lelke ébren maradt a spirituális élmények felfogására. Ebben a szakaszban azonban fenntartja, hogy az ő álma az eksztázis alatt nem fizikai pihenés volt: „Ó legdrágább Isten, aki mindennél édesebb vagy! Amit velem teszel, az csodálatot vált ki mindazokból, akik ezt olvassák. Mert amikor úgy tetszik neked, elaltatod a testemet, de nem testi alvással, hanem spirituális alvással. Amire aztán felébreszted álmából lelkemet, az olyan, mintha az álomból a látásra és hallásra és a spiritualitás érzésére is felébresztenél”. Annak szakadatlan említése, hogy a látomás nem fizikai álomban történt, tükrözi, hogy milyen gyanakvással viseltettek az álmok megbízhatóságát illetően, hogy képesek-e isteni közlések közvetítésére. Az álom ismeretelméleti értékével szembeni általános bizalmatlanság – melyet egyrészt a revelációk, másrészt Alfonsnak az Epistola solitarii-je is közölt, - tipikus későközépkori keresztény hozzáállás volt az álomban kapott látomásokhoz. Lehet, hogy Brigitta és lelki vezetői ezért tartották fontosnak kihangsúlyozni, hogy a vízióit éber állapotban kapta. Nehogy gyanakodjanak, hogy revelációit a gonosznak félrevezető illúziói vagy fiziológiai állapotok okozták. Számtalan alkalommal vádolták azok, akik kétségbe vonták revelációinak hitelességét, hogy csak álmodta azokat. Steven Kruger az álomnak a középkori kultúrában betöltött szerepével foglalkozó tanulmányában azt írja, hogy a középkori keresztények az álmot általában az isteni reveláció lehetséges forrásának tekintették, de erősen hittek abban is, hogy az álmok veszélyesek, gyanúsak és megbízhatatlanok is lehetnek. Teológusok bibliai példákat gyűjtöttek össze Isten revelációiról, melyeket egyes személyek kaptak álmukban, mint például Jákob és József, de kiemelnek bibliai intézkedéseket (Deuteronomium 18:9-12 (Mózes V. könyve); Jeremiás 23:25-32; Ezekiel 5:7) azok ellen, akik túlságosan megbíztak az álmokban. A keresztények szerint az álmokat kiválthatják tisztán fiziológiai állapotok is, mint az üres vagy a tele gyomor. Azt vallották, hogy a gonosz gyakran megtévesztésre használja fel az álmokat. A későközépkori teológusok nem bíztak az álmokban, és igyekeztek hangsúlyozni, hogy azok valódi eredetének megítélése nehéz. Az Epistola solitarii 5. fejezetében, amely Brigitta víziós megtapasztalásainak típusait tárgyalja, Alfonso azt írja, hogy nagyon kevés a mondanivalója Brigitta álomban kapott revelációiról, „mert az álmok gyanúsak”. Az álmokkal szembeni bizalmatlanságának indoklásául idézte a Nagy Szent Gergely Dialogusának 4. könyvét, amely tekintélyes tanulmány az álomról. Ez hangsúlyozza az álmok iránti bizalom veszélyességét, valamint az eldöntés nehézségeit, hogy bizonyos álmok Istentől való látomások vagy démoni illúziók. Utal egy revelációra is, melyben Krisztus útmutatást ad Brigittának, hogy legyen körültekintő, mert az álmok lehetnek hazugságok, melyeket a gonosz küld neki, „a hazugság atyja és feltalálója” (rev.4.38.2. Jn 8,44). Utalva itt Jeremiásnak a hamis prófétákra vonatkozó korholására, akik hamis álmot álmodtak (Jeremiás 23:25–32). Krisztus buzdítja őt ebben a revelációban, hogy legyen rendkívül óvatos az álmokkal, mert a sátán gyakran használja azokat a hűséges keresztények megtévesztésére. Arra is tanítja őt, hogy a különös álmokat tekintesse meg „bölcs lelki vezetőivel”, hogy megkülönböztethesse, vajon az elfogadható-e mint isteni eredetű vagy az ördög okozta illúzió. Míg ez az álommal kapcsolatos óvatosság általános volt a késői középkorban, Brigitta bizalmatlanságát befolyásolhatta a Liber de modo bene vivendi ad sororem című tanulmány. Ennek egy példánya Brigitta tulajdonában volt, melyet nagy becsben tartott. A külső borítón lévő felirat szerint – amelyre talán a compostellai zarándokútja vagy itáliai tartózkodása során tett szert – állandóan magánál hordta, szívéhez közel az oly kedves könyvet (in sinu suo ). A tanulmány szerzőjének a Froidmonti ciszterci Thomast (†1225) tartják. A tanulmány hangsúlyozza (Gergely Dialógusaival egyezően), hogy milyen veszélyes hinni az álmoknak: „Nem kell hinni az álmoknak, bár sokukról úgy tűnik, hogy igazak... Nem higgyünk az álmoknak, nehogy félrevezessenek bennünket. Erősítsük Istenbe vetett reményünket, és egyáltalán ne törődjünk az álmokkal. Felhívom ezért a figyelmedet kedves nővér, hogy a te eszed ne az álmokon és a megérzéseken járjon, hanem inkább légy erős a mindenható Istenben. Bizony mondom neked, hogy ha te a megérzésekre vagy az álmokra figyelsz, azok gyorsan megtévesztenek téged”. Elragadtatásai alatt, amikor Brigitta nem tud fizikai környezetéről, „spirituális” érzékei léptek működésbe. A Revelációkban az áll, hogy vízióit spirituális érzékszerveivel hallotta és látta. Ezek működése Istenadta ajándék. „Megnyitottam spirituális szemeidet, azért, hogy megláthassad a spirituális dolgokat. Megnyitottam füleidet azért, hogy hallhasd, ami a lélektől van”. Így tájékoztatta Krisztus Brigittát. Nyilvánvaló, hogy „spirituálisan” látta a víziókat, de nem a testi szemeivel, hanem a „szív szemeivel”. Paradox módon, amikor szünetelt fizikai érzékeinek működése, és „lelkével” látta és hallotta a víziókat, a szellemi létezőket – akiknek nincsen fizikai testük –, ezek úgy jelentek meg neki, mintha testi alakjuk lenne. Lelkében látta a víziókat, melyben a szellemi létezők, mint például az angyalok, démonok, szentek és Krisztus, úgy jelentek meg neki, mintha anyagi testük lenne. Lelki füleivel azt is hallotta, hogy ezek a létezők beszélnek hozzá szellemi dolgokról, de valódi képekkel és konkrét példázatokkal, a fizikai létből. Revelációi bár bővelkednek materiális ábrázolásokban, vízióit és hallomásait spirituálisan fogta fel, és a spirituális valóságra vonatkoztatta. Brigitta víziós átélésének leírásai jelzik, hogy úgy találkozott spirituális létezőkkel, mintha azok érzékelhető lények lennének, és az érzéki képeket áthatotta a kapott spirituális éleslátás. Erről van szó, amikor Krisztus azt mondja neki: „a spirituális dolgok úgy tűnnek neked, mintha azok fizikai dolgok lennének. Az angyalokat és a lelkeket úgy látod, hogy azok emberi lényekhez hasonlítanak. A démonok olyannak tűnnek neked, mintha állat és más teremtményformájuk lenne. Még a neked szóló spirituális szavak is hasonmások”. A Revelációk nem úgy írják le Brigitta szokásos víziós tapasztalatait, hogy kerülik a konkrét, materiális képrendszert, hanem az érzékelhető világból való képeket mint metaforákat vagy analógiákat alkalmaznak, amelyek formátlan és kimondhatatlan találkozásokat spirituális létezőkkel öntenek szavakba. A revelációkat átható elrémisztő és groteszk fizikai képek fontosak voltak. Az isteni revelációk átéléseiben a mennyei világ a jelenségek világának érzéki képeivel jelent meg. A meditálást fizikai képekről előszeretettel használták fel egyházi jellegű munkákban, a szentek életének és a kereszténység eseményeinek leírásáiban. Brigitta az érzékelhető világból vett képeken keresztül találkozott a mennyei világgal. Margaret R. Miles megfigyelései azt példázzák, hogy az ilyen ábrázolás feltétlenül helyénvaló a revelációban és hogy a vizuális képek fontosak a keresztények számára: „Theoria-szemlélődés, amelyben az ember kilép a megszokott világból és belép a szellemi világ élő valóságába – fizikai vízióval, a tanult és koncentrált látással kezdődik, amely túljut a látható és a szellemi világ közötti átjárhatósági gátakon. A vízió lassan bontakozik ki, messze maga mögött hagyva a „mankókat” és vizuális képeket, „nem futólagos ingert, hanem tartós alapot használ” – mondja Aquinói Szent Tamás. Brigitta tudatában volt annak, hogy a spirituális valósághoz hasonlót, de nem magát a spirituális valóságot látja. Többször beszámol arról, hogy Krisztus elmagyarázta, miért szükségesek a materiális szimbólumok. Az ismétlődés azt sugallja, hogy erősen vágyott a szellemvilágnak, a transzcendens valóságnak anyagi szimbólumok és hasonlatok nélküli megismerésére. Brigitta a revelációkon keresztül azt fejezi ki, amit Elliot R. Wofson a misztikus látnok „fenséges búskomorságának” nevez: „az az emberi tapasztalat, hogy a tudat absztrakt tartalma mindig képhez és formához kötődik, még akkor is, ha a képnélküliség vagy a formanélküliség megtapasztalása (vagy a meg nem tapasztalása) a cél”. Krisztus elmagyarázta neki, hogy amíg ebben a halandó testben lakik, nem észlelheti közvetlenül a szellemi dolgokat – angyalokat, démonokat, a szent lelkeket, a pokol büntetését, a mennyország örömeit és Isten dicsőségét azok valóságában. Brigitta elfátyolozott látomása a szellemi lényekről szükséges engedmény az emberi állapotnak: nemcsak azért elengedhetetlenek a hasonlatok, hogy az ember megértse azokat, hanem azért is, mert az emberi test túl esendő a szellemi dolgok lényegének a látására. A rev.2.18-ban Krisztus ezt mondja: „A vízió, melyet látsz, nem úgy jelenik meg neked, ahogy az valójában van. Ha ugyanis az angyalok, lelkek és szentek szépségét látnád, a tested nem volna képes elviselni a látványt és széttörne, mint egy rossz, csúf edény, akkora örömet jelentene lelkednek a látvány. Másrészről viszont, ha a démonokat látnád a valóságban, akkor vagy nagy fájdalommal élnél tovább vagy hirtelen szörnyethalnál a borzalmas látványtól. Ezért látod úgy a szellemi létezőket, mintha testük lenne. Lelked ugyanis másképpen nem tudná felfogni azokat”. Máshol leirja, hogy a halandó testből hiányzik az erő, hogy ellenálljon a nagy mennyei dicsőség és a pokol rémítő fájdalmai közvetlen szemlélésének. A test funkciói megszűnnének a lélek öröme következtében vagy meghalna a lélek megrémülése miatt. Az előszó ahhoz a bonyolult revelációhoz, amelyben Karl fia lelkének ítéletét mondja el, kifejti „hogy ami Isten végtelen fensége előtt egy pillanat alatt történt, az neked apró részletekben és időben felbontva mutattatik meg, testi hasonlatosság segítségével, hogy az elméd felfoghassa”. Vagy egy példázat magyarázata: „A menyasszonynak (Brigitta) csak a testi dolgokon keresztül áll módjában felfogni a spirituális létezéseket”. Brigitta azt is megtudta, hogy még a héber próféták is csak a fizikai képek segítségével látták a spirituális létezéseket. Valószínű, hogy Hosea 12,10-re célzott. („A próféták által beszéltem, megsokasítottam a víziókat és a prófétán keresztül hasonlatokkal éltem”.) A Szűzanya kifejtette, hogy spirituális víziójában Ezekiel anyagi képeket látott a nép útbaigazítására (Extrv. 12-14). Brigitta ritkán élt át – ha egyáltalán átélt –, vizuális megjelenítés, szimbólum, példázat vagy allegória nélküli – tisztán „intellektuális víziót” (visio intellektualis), melyben az ágostoni definíció szerint a tudat minden testi érzékszervi kapcsolat nélkül közvetlenül fog fel spirituális dolgokat vagy a lélekben látott képeket. Az Ágostont követő középkori teológusok elfogadják a víziók hierarchiáját: az intellektuális víziókat tekintik a legmagasabb rendű és legmegbízhatóbb vízióknak, melyek mentesek a hamisságtól, a félrevezetéstől vagy a félreértéstől. Ők, ahogy azt Rosalynn Voaden állítja, felsőbb rangúnak az intellektuális, a férfiak által átélt víziókat tekintik. A spirituális (képzeletbeli) víziókat a nőkkel társítják, akiket inkább hoznak összefüggésbe az érzékszervekkel, az anyagisággal és az alacsonyabb intellektussal. Brigitta spiritualitásában talán inkább ezért voltak gyakoribbak a spirituális, mint az intellektuális víziók, ahogy erről a Revelációkban beszámolnak. A spirituális víziókat jobban lehetett társítani a próféciával is, mivel azokat képszerűségeiknek hála, könnyebben és hatékonyabban lehetett mások épülésére közreadni. Brigittánál fontos megjegyezni, hogy az intellektuális felfogóképessége folyton keveredett spirituális vízióival. A forrásmunkák feltételezik, hogy ő nemcsak látta a képeket és hallotta a hangokat belső spirituális érzékszerveivel, hanem Istentől közvetlen intellektuális felfogóképességet is kapott a víziókhoz és ezek kifejezéséhez. Krisztus és édesanyja Mária, valamint más mennyei létezők is elmagyarázták neki a látott és hallott képek, valamint az allegóriák titkos értelmét. Brigitta például az egyik víziójában egy ostromlott várat látott. Mária ezt úgy értelmezte, hogy az a középkori egyház állapotának a képe (rev.4.65). Elbeszélést hallott egy kertészről, aki óvja a növényeket és fákat a vihartól. Mária ezt a saját tevékenységével veti egybe, ő óvja az emberiséget a gonosz kísértéseitől (rev.7.28.2-7); és hall egy zarándokra vonatkozó elbeszélést is, aki drága kincset ad a földijének. A zarándok zarándokútját Krisztus összehasonlítja megtestesülésével, és a kincset az Eucharisztiával veti össze (rev. 4.58). Brigitta beszámolói az eksztázisban nyert víziós átéléseiről, amelyekbe beletartoznak a „a lélekben” érzékelt bonyolult képek, valamint azok spirituális értelmezése is, alátámasztják prófétai tehetségét. Amint láttuk, az eksztázisáról szóló leírásai megfelelnek a klasszikus és irányadó ágostoni definíciónak; ezek szerint az ábrázolások szerint Brigitta megfelel annak a viselkedési mintának, amit elvárnak hiteles női látnokoktól. Ezért kellett igazi és Istentől elrendelt látnoknak tekinteni, és nem csalónak, elmebetegnek vagy gonosztól megszállottnak. A történészek és antropológusok, akik tanulmányozzák a profetikus aktivitás társadalmi dimenzióit a különböző kultúrákban, megfigyelték, hogy azoknak, akik jogot formálnak a közvetítésre az emberi és isteni szféra között, bizonyos viselkedési mintáknak kell megfelelniük, ha társadalmukban hitelesnek akarnak látszani. Robert R. Wilson azt írja, hogy „a társadalomnak rendszerint előre meghatározott elvárásai vannak a közvetítőkkel szemben, hogy mit mondjanak, és hogyan tevékenykedjenek. A társadalom elutasítja azokat, akik nem az elvárt módon viselkednek. Ha a közvetítő viselkedése eltér a társadalom elvárásaitól, akkor a társadalom stabilitására vonatkozóan veszélyeseknek tartják őket, és hallgatásra kényszerítik vagy még el is űzik őket. Ezért a közvetíteni szándékozókra bizonyos fokú nyomást gyakorolnak, hogy igazodjanak a társadalom elvárásaihoz, mert csak akkor nyernek elismerést, ha így cselekszenek”. A Brigitta eksztázisos állapotával foglalkozó beszámolókat gyakran revelációkkal vezetik be, főleg azokat, amelyek püspököknek vagy pápáknak szóltak. Ezeket a beszámolókat arra szánták, hogy megerősítsék az üzenetek hitelességét, és növeljék hírnevét mint legitim közvetítőét. Brigitta látomásainak természetéről szóló beszámolók hozzájárultak Brigitta prófétai elhivatottságának megjelenítéséhez. A víziókkal és próféciákkal foglalkozó hagyományos tanítások, mint amilyenek Ágoston, Aquinói Tamás és mások fejtegetései, úgy írják le a „legnagyobb” prófétát, mint olyant, aki lélekben látja az anyagi tárgyak képmását, és az isteni reveláció által tudatával fel fogja. Ágoston kifejti, hogy aki a prófétaság legmagasabb fokával rendelkezik, az olyan Dániel próféta, aki megkapta Nabukodonozor álmának tartalmáról és titkos értelméről a revelációt (Dániel 2-4). Akik a prófétaságnak ezt az értelmét ismerték, ráeszmélhettek volna arra, hogy Brigitta a prófécia legmagasabb fokú ajándékát kapta. Lelki vezetője Alfonso, az Epistola solitariiban nyíltan támogatta a Brigitta próféciai ajándékáról vallott nézetet. Szerinte Brigitta Istentől, az ő belső kifejezésmódjával spirituális és intellektuális víziókon keresztül a prófétálás legegyedülállóbb (singularissimam) lelki kegyelmét kapta. Isten ezt kegyesen és ingyen adta neki az igaz prófétáláshoz és a revelációhoz, és az olyan ismeretekhez és tanításokhoz is, melyeket alakokról és képekről spirituális és képzetes víziói révén nyert. Ezekbe lép be az Istentől beáradó intellektuális fény és természetfeletti valóság. Brigitta ezeken keresztül látta a víziókat. Szent Ágoston a 12. könyvében a Super Genesium ad Litteramban erről világosan ír. Az anyagi képek a lelkében formálódtak és azok tudati megértése majdnem mindig az isteni reveláción keresztül történt. Valóban, a próféciának ez a foka, melyhez isten kegyelméből és szabadon jutott hozzá, bizonyítottan magasabb rendű minden más prófétálási foknál, amikor ugyanis a próféta nemcsak szóképeket és cselekményeket lát, hanem azt is észleli éber állapotban, amikor valaki szól hozzá és mutat neki valamit. Lelkes híveinek ilyen kijelentései magukkal a Revelációkkal együtt támogatják Brigitta mint autentikus látnok hitelességét, akit Isten megajándékozott a prófétai tudás legmagasabb formájával. Brigitta helye az üdvtörténetben Brigitta méltatlannak tartotta magát arra, hogy az isteni revelációkat, különösen a magas rangú főpapoknak szólókat közvetítse. Azt írja magáról egy püspökhöz intézett levelében, aki imáját és tanácsát kérte, hogy ő egy „tudatlan, bűnös nő és méltatlan erre” (ignara femina at indigna peccatrix, rev.7.29.15). Többször felteszi a kérdést, hogy Isten miért őt, a bűnös és egyszerű, műveletlen nőt választotta, akinek az egyházi hierarchiában nincs hivatalos státusza. Egyik fejezetben magát lebecsülve ezekkel a szavakkal szólítja meg Krisztust: „Méltatlan vagyok, mert sok dolgot követtem el ellened fiatalságomtól fogva, én Istenem. Olyan vagyok, mint a legkisebb szúnyog a hatalmadban. Miért, ó dicsőség királya? Engem akarsz erre a szolgálatra elfogadni? Olyan vagyok, mint egy szamár a tudományban, és járatlan vagyok a művészetekben is”. Egy másik, önvizsgálattal foglalkozó részben kérdezi Krisztustól: „Ó Uram és a Szent Szűz fia, miért méltóztatsz meglátogatni egy ilyen haszontalan özvegyet, aki kevés jót cselekedett és kicsiny az intellektuális ismeretekben, és régóta emészti minden bűn?” Szerzetesi regulája egyik fejezetében különösen méltatlannak tartja magát, mert nincs hivatalos funkciója az egyházban. Amikor Krisztus meghagyta neki, hogy mutassa be reguláját a pápának jóváhagyásra, méltatlanságára hivatkozva tiltakozott, és azt mondta: „Ó, legdrágább Uram Jézus Krisztus én a méltatlan személy, a te hű szolgáid között olyan vagyok, mint a hangya a hatalmas elefántok között, aki nagy terheket hord mesterei kedvéért és tiszteletükre. Hogyan hiszi majd el a pápa, hogy Te, az Isten, a mindenség Ura méltóztatna ilyen dolgokat cselekedni egy ilyen hangyával?” A szerény és mentegetőző kifejezések ellenére Brigittának mégis volt egy magasztos elképzelése az üdvtörténetben elfoglalt helyéről. Isten választotta eszköz szerepét olyan egyéniségek tevékenységéhez hasonlította, mint az evangélistáké, a korai keresztény apostoloké és a héber prófétáké. Prófétai elhivatottságát a kiváló bibliai alakokról mintázta, és tudatában volt, hogy megbízatása ugyanolyan fontos, mint az övék volt. Krisztus több revelációban arra bátorította, hogy tartson ki feladata, az isteni ige közvetítése mellett és a héber prófétákhoz, a korai kereszténység apostolaihoz és az evangélistákhoz hasonlította őt. Például a legelső próféciai megbízatása után, amikor izgatott volt, hogy hogyan tudja magát az új hivatásának szentelni, Krisztus a következőkkel vigasztalta: „Gondolj a prófétákra, apostolokra és szent doktorokra! Az igazságon kívül találtak-e bennem bármi mást? Ezért nem törődtek a világgal vagy annak bujaságával”. Amikor a miatt is levert volt, hogy sokan nem fogadták kedvezően az általa közvetített revelációkat, az evangélisták és az apostolok példái adtak neki bátorítást rev.8.48. 237-238; 6.8.6. Egy figyelemre méltó szakasz, amely rámutat Brigitta fáradságos igyekezetére, hogy a lehető legpontosabban fejezze ki vízióit, még félreérthetetlenebb párhuzamot von Brigitta fáradozásai és az Újszövetség íróinak a fáradozásai között. Brigitta elfogadta, hogy amikor az isteni bölcsesség az emberi recipiensbe (fogadóba) árad, az segít a szavakba öntésnél is. Az Extrav. 49,-ben Krisztus mondja: „Az én lelkem választottaimat néha magukra hagyja, így ők vizsgálhatják és latolgathatják szavaimat szívükben, és sok gondolkodás után világosabban és pontosabban fogalmazzák meg azokat. A te szíved nem mindig alkalmas és hevült arra, hogy megfogalmazza és leírja azokat a dolgokat, amelyeket érzékelsz, de néha többször is átgondolod, leírod, majd átfogalmazod őket, mindaddig, amíg a szavak megfelelő értelmét meg nem találod. Ugyanígy volt az lelkem az evangélistákkal és a doktorokkal is; leereszkedett hozzájuk és felemelkedett. Néha megállapítottak valamit, melyet módosítaniuk kellett, néha meg vissza kellett vonniuk. Mindazonáltal minden evangélistámra a lelkemből áradtak a szavak, melyeket kimondtak és leírtak”. Alfonso 5. könyvének prológusával ellentétben, amely Brigittát Isten írnokának mutatja be, aki minden szavát pontosan lejegyzi, ahogy azt diktálja neki, ez a reveláció arra utal, hogy Brigitta saját magát hasonlónak látta az evangélistákhoz, mert azok is hasonló módon kínlódtak az inspirált víziók és spirituális bölcsességek írott szövegre formálásával a Szentlélek irányítása alatt. Küldetésével, hogy látomásait mások üdvéért terjessze, Brigitta új apostolnak látta magát, akinek elhivatottsága mint a revelációk szócsöve, hasonló a korai apostolok prédikációs szolgálatához. Krisztus mondta neki, hogy az ő Lelke úgy szólal meg Brigitta által, mint az apostolok által: „Elküldtem Szent Lelkemet az apostolokhoz és az ő nyelvükön keresztül szóltam, éppúgy, mint ahogy naponta szólok azok által, akiket kiválasztok”. Egy másik revelációban Krisztus buzdítja „barátait” – nyilvánvalóan Brigittát és másokat hasonló elhívással –, hogy Péter és Pál apostolokhoz hasonlóan menjenek a világba, és osszák meg Lelke „édességét” másokkal, Isten vigasztalásának személyes megtapasztalása ne csak saját épülésükre szolgáljon (rev.2.14.61-64,74). A rev.6.8-ban Krisztus közvetlenül hasonlítja Brigitta elhivatottságát az apostolok prédikátori szolgálatához: „ahogy az apostolok is sokaknak prédikáltak, de nem mindenki tért meg, így lesz ez a te esetedben is. Mert ha nem is hallgat rád mindenki, sokan lesznek, akiknek szavaid épülést és gyógyírt jelentenek”. Brigitta még Mózessel is azonosította magát, akit a középkorban sokan, beleértve Aquinói Szent Tamást is a legnagyobb prófétának tartottak. Bár Brigitta tanítványai és védelmezői női prófétákhoz hasonlították, mint Deborah, Huldah, és Miriam; ő magát revelációiban Mózessel tette egyenértékűvé. Több helyen Krisztus azzal a hanggal azonosítja magát, amely Mózeshez szólt az égő csipkebokorból. A rev.2.10-ben azt mondja: „Hallod a hangomat, amellyel Mózeshez szóltam az égő csipkebokorban. Ugyanez a hang beszél most a lelkedben”. Néhány fejezet messzemenő párhuzamosságot von Brigitta és Mózes között. Például a rev. 1.600-ban Krisztus párhuzamba állítja Brigittát és Mózest azáltal, hogy Brigitta híveit az izraelitákhoz hasonlítja, akik Mózes szavait hallgatták. Krisztus elmondja neki, hogy a héber nép háromféle módon reagáltak Mózesre, éppen úgy, mint a keresztények Brigitta korában a rajta keresztül közvetített szavakra: „Én vagyok Izrael Istene, ugyanaz, aki Mózessel szólt: Tudnod kell, hogy a hébereknek akoriban három típusa volt. Akik hittek Istennek és Mózesnek. A második típus, akik hittek Istenben, de bizalmatlanok voltak Mózes iránt, attól félve, hogy sokat megenged magának, és amiket mond és tesz azok a saját kiagyalásai. A harmadik csoportba tartoztak azok, akik nem hittek Istenben, és Mózesben sem. Így a keresztényeknek is három típusa van. Sokan vannak, akik erősen hisznek Istenben és az én szavaimban. Mások hisznek Istenben és bizalmatlanok velem szemben, mert nem tudják megkülönböztetni Isten lelkét a gonosz lelkétől. A harmadik típusba tartoznak azok, akik sem nekem, sem neked nem hisznek, akin keresztül szólok.” Sok más szakasz, melyek azonosságot találnak Brigitta és Mózes között, azt is elmondják, hogy Brigitta hitt abban, hogy Isten rajta keresztül munkálkodik, hogy kiszabadítsa és kimondja az ítéletet Isten népe felett, akit a sátán sanyargatott, éppúgy, ahogy Isten Mózes prófétát használta fel, hogy kiszabadítsa Izraelt a fáraó országából, és hogy megfeddje az izraelitákat bűneikért. Mózeshez hasonlóan, szavai igazságának jeleként még csodákat is művelt (rev.160) és elrendelték neki, hogy terjessze fel a neki a kinyilatkoztatott szavakat a magasabb rangú papokhoz jóváhagyásra (Extrav. 37.14). Brigitta nemcsak Mózes és más híres bibliai személy példájára cselekedett; hitte magáról, hogy központi szerepe van az üdvtörténet folyamatában. Több revelációban Brigitta úgy jelenik meg minta világtörténelem végső szakaszának kiemelkedő evangéliumi vezetője, akinek megbízatása van arra, hogy másokat az utolsó ítélet napja előtt az üdvösségre vezessen. A rev.6.67 a világtörténelmet három korszakra osztja – Ádámtól a megtestesülésig, a megtestesüléstől Brigitta idejéig, és Brigitta idejétől az utolsó ítéletig. A harmadik korszakra az istentelenség, a büszkeség és Krisztus kínszenvedéséről való megfeledkezés a jellemző. Krisztus Brigittán keresztül bocsátja rendelkezésre az üdvösséget hozó, „szájából származó igét”. E szerint a reveláció szerint azok, akik hallják és követik a Brigitta által hirdetett igéket, megkapják az örökélet jutalmát. (rev.6.67.8-9). A rev.2.17 hasonló magasztos képet ad Brigittának az üdvtörténetben betöltött szerepéről. Ez a reveláció fogja fel a teljes világtörténelmet Ádámtól Brigittáig mint Isten és a sátán közti küzdelmet az emberi ragaszkodásért. Amikor a sátán elárasztja az emberiséget különféle gonoszságokkal, Isten orvosságot küld olyan kiválasztott személyen keresztül, mint a pátriárkák és az ótestamentumi próféták. Ábrahám és Krisztus megváltásának prófétái a kétségbeesés idején elhozták a reményt; Mózes fokozta a hitet Isten igazságában, amikor a hitetlenség uralkodott; és a megtestesült Krisztus meghalt az emberiségért, amikor nagy volt a kétség, hogy Isten szereti-e az embereket. A reveláció szerint Isten most Brigittát küldi, hogy emlékeztesse őket irgalmára és méltányosságára, mert az emberek megvetik Krisztus szavait, és elfelejtik megváltói tevékenységét (rev. 2.17.29-46). Néhány tudós, például Birgit Klokars, Brigitta irodalmi forrásairól szóló mélyenszántó tanulmányában arra mutatott rá, hogy a revelációk nyelvi fordulataiban és kifejezésmódjában sokat merített a héber biblia prófétai könyveiből. Stilusbeli hasonlóságokat találtak Brigitta és a héber próféták elhívása között (lásd 1 Sámuel 3, Izaiás 6, Jeremiás 1, Ezekiel 1–2, és Dániel 10,9). A Revelációk Isten vagy Krisztus közvetlen beszédét jegyezték le, éppúgy, mint a héber próféták üzenetei is az Úr közvetlen szavait tolmácsolták. A tudósok találtak sok hivatkozást és képet a Revelációkban, amelyek visszavezethetők Izaiás, Jeremiás, Ezekiel, Hosea, Joel, Ámos prófétákra és a Jelenések könyvére. Amint azonban láttuk, Brigitta nem egyszerűen átvett a bibliai szövegekből, és beépítette azokat saját írásaiba. Mint Krisztus jegyese és szócsöve felismerte, hogy ő is jelentős szereplője az ember megváltásának drámájában, és egyenrangú olyan személyekkel, mint Mózes és a korai kereszténység apostolai és evangélistái. Bár olykor méltatlanságára hivatkozik, a Revelációk Brigittát az erkölcsi reform kiemelkedő prófétájaként és az isteni reveláció eszközeként ábrázolják, akinek az isteni ítélet fenyegetéseivel és az irgalmasság ígéretével a nagy romlottság korában a lelki megújhodás volt a célja. Harmadik fejezet Misztikus terhesség és prófécia a Revelációkban: Brigitta azonosulása Szűz Máriával „Három csodás dolgot műveltem veled. Nevezetesen, hogy spirituális szemekkel látsz, spirituális fülekkel hallasz, és fizikai kezeddel érzed lelkemet élő kebledben. Minden dolog között azonban az a legcsodálatosabb, hogy lelkem szívedben él”. Krisztus Brigittához a Rev. 2.18.1,8-ben Szűz Mária és Brigitta prófétai elhivatottsága Brigitta lelkiségét a 14. századbeli nyugat-európai vallásos kultúrához hasonlóan a máriás jámborság hatotta át. Gyermekkorától haláláig rendkívüli módon a Szent Szűznek szentelte magát. A vita szerint, amikor Brigitta még csak hét éves volt, víziójában egy ragyogó öltözetű hölgyet látott, aki koronát helyezett a fejére (AP.76). Ezt a hölgyet hagyományosan Máriával azonosították. Tizenkét éves korában egy isteni női lény – valószínűleg szintén Mária – segített neki selyemből és aranyból készült bonyolult kézimunkájában (AP,79). Felnőtt korában, ahogy tudjuk a Szent Szűz segítségére volt az életveszélyes gyermekszülésnél (AP.79). Azonkívül közvetlenül Mária revelációjából igazolta két Mária ereklye valódiságát – tejcseppeket Mária kebléből és hajat a fejéről. Buzdította férjének Szent Szűz iránti odaadását, hogy olvassa Szűz Mária Óráskönyvét, amelyet Szűz Mária litániájaként ismerünk. Ezenkívül élete vége felé betlehemi zarándokútja alatt Brigitta egyik látomásában látta Máriát, amikor fájdalommentesen, egy pillanat alatt megszülte Jézust, mialatt térdelt. A Revelációk megállapítja, hogy Brigitta szeretete Jézus édesanyja iránt olyan nagy volt, hogy inkább meg sem született volna, ha Mária sohasem született volna meg. Inkább választaná a pokol kínjait, ha Mária nem lett volna Isten anyja, vallotta. A Revelációk kb. harmadában a Szent Szűz magasztos szerepet játszik, és Brigittának tanítója, közbenjárója, vigasztalója, védelmezője és vezetője. A Revelációk újra és újra emlékeztet Krisztus édesanyjára vonatkozó teológiai tanokra, a bonyolult sok Mária képre és szimbólumra. Egyik Máriát dicsőítő imádságot (QO1,4) és liturgikus olvasmányok figyelemre méltó gyűjteményét Mária üdvtörténeti szerepéről – a Sermo angelicust – szintén Brigittának tulajdonítják. Ezek az olvasmányok és az őket kísérő dicséretek és imádságok kiemelik Mária bensőséges kapcsolatát a Szentháromsággal, valamint közvetítő és közbenjáró szerepét. Ezen kívül Brigitta szorosan összekapcsolta revelációit és küldetését, hogy hirdesse a Szent Szűz cselekedeteit. Mária Brigitta vízióiban és a kapott üzenetekben gyakrabban jelenik meg, mint más szent vagy mennyei lény, kivéve Krisztust. Gyakran okítja is Brigittát a kapott víziókról. A különböző revelációkban Mária megmagyarázza Brigittának spirituális értésének természetét. Válaszol a kérdésekre, melyeket lelkében hall, és igazolja isteni indíttatását, amikor Brigitta fél, hogy az ördög téveszti meg. Ezen kívül Krisztus édesanyja bátorítja és védi Brigittát mint Isten szóvivőjét. Vigasztalja, amikor aggódik gyermekeiért, akiket Rómába költözködésekor Svédországban hagyott. Buzdította, hogy ne aggódjon a lehetséges negatív fogadtatásért, és biztosította arról, hogy fizikai védelemben részesül Itáliában, amikor Brigitta üzeneteinek ellenlábasai boszorkánysággal vádolják. A revelációk Szűz Máriát jóságos közbenjárónak is tekintik, aki kieszközli a revelációkat a világ számára. Ezekben az írásokban mint a későközépkori nyugati szellemiségben Mária jóságos anyaként mutatkozik, aki Isten irgalmasságát jeleníti meg a világnak, és közbenjár Krisztusnál az emberiség érdekében. Brigitta hitt abban, hogy a megtestesülés által Mária megmutatta Isten irgalmasságát azzal, hogy méhében hordozta Krisztust, az irgalmasság forrását. Úgyszintén hangsúlyozta Mária szerepét mint Isten és ember közötti közvetítőét, aki rábírja fiát, hogy legyen könyörületes a bűnös emberekhez. Egy revelációban, amely aláhúzza Máriának közbenjáró szerepét, Krisztus a következőképpen magasztalja édesanyját: „Joggal mondanak téged kegyelemmel teljesnek, mert mindenki irgalmat nyer általad, mert benned van az irgalmasság kútforrása. Annak bőségéből könyörületességet mutatnál még a legnagyobb ellenséged iránt is, azaz az ördög iránt, ha az azt alázatosan kérné. Ezért, bármit kívánsz és kérsz, megkapod”. Máriának fiához való anyai kapcsolata lehetővé teszi számára, hogy kérje őt, és elnyerje az irgalmat az ember részére. Brigitta véleménye szerint Mária mindig megkísérli az irgalmat, mielőtt Krisztus meghozza igazságos ítéletét a bűnösökre. A Revelációk megállapítja, hogy Mária szánalma megelőzi Krisztus igazságos ítéletét, hasonlóan ahhoz, ahogy a „csillag jár a nap előtt”. Krisztus azonban az isteni irgalmasság utolsó forrása, akitől Mária kapja a könyörületet azok számára, akiknek arra szükségük van. A Szent Szűz közbenjárásának ezt az értelmezésén alapul Brigitta hite, hogy Mária esedezése vezette Krisztust arra, hogy Brigitta látomásain keresztül küldjön üzeneteket a világnak. Brigitta revelációi szerint Szűz Mária imádkozott Krisztushoz revelációért, miután meghallotta Isten barátainak imáit, hogy szánja meg a bűnösöket, akikre borzasztó büntetés vár. Brigitta revelációt kapott tőle azért, hogy a méltatlan beláthassa, hogy bűnbánattal elkerülheti a megérdemelt büntetést. Egy példázat a 6. könyvben kifejti Mária szerepét a könyv szavaiban. Mária Krisztust olyan királyhoz hasonlítja, akinek királyságában kevesen voltak hozzá hűségesek, és magát olyan asszonyhoz hasonlítja, aki bensőséges viszonyban volt a királlyal. Majd elmondja a hűséges, aki látta, hogy halál és kárhozat várja a hűtlent, írt annak az asszonynak, aki jó viszonyban volt a királlyal, és kérte, hogy imádkozzon értük, és hogy sugallja a királynak, hogy írjon nekik, és figyelmeztesse őket, hogy hagyjanak fel konokságukkal. Amikor az asszony ezt javasolta a királynak a hitetlenek megmentésére, a király a következő választ adta az asszonynak: „Nem vár rájuk más, mint a halál, melyre rászolgáltak. A te imáid miatt azonban két üzenetet küldök nekik (verba). Az első üzenetem három részből áll: az első a kárhozat, amelyet megérdemelnek; a második a szegénység; a harmadik zűrzavar és kegyvesztés, melyet kiérdemelnek tetteik miatt. A második üzenet az, hogy akik megalázkodnak, kegyelmet és boldog életet nyernek. „Én vagyok az a hölgy, aki a legjobb viszonyban van a királlyal és a barátaim, akik látták, hogy a nyomorúság vár a világra, hozzám imádkoztak, hogy megbékítsem fiamat a világgal. Imáimmal és a szentek imáival elértük, hogy elküldte szájából az igét a világnak, melyek tudottak az örökkévalóságból. Több szakasz megismétli azt a gondolatot, hogy Krisztus nem utasítja el Mária kérését, és az ő imáiért elküldi a kegyelem szavait a világnak. Brigittának a küldetése az volt, hogy hirdesse ezeket az igéket, amelyek feltárultak neki a Szent Szűz közbenjárása által. A Revelációk jelzik, hogy Brigitta megértette szerepét, hogy ő Isten szavának szócsöve, amely hasonló Szűz Mária szerepéhez Krisztus megtestesülésében. Nemcsak abban hitt, hogy Mária közvetítette a kapott revelációkat, hanem Krisztus anyjában példát látott, aki Krisztus jelenlétét hozta le a világba. Hasonlóan a későközépkori többi keresztényekhez, Brigitta Máriában az alázatosság mintaképét, Krisztus iránti szánalmát és Istennel való szövetségét látta. Krisztus számos alkalommal buzdította Brigittát, hogy kövesse Mária engedelmességét, és panaszkodott, hogy milyen kevés keresztény jár Mária nyomdokában. Brigitta Mária példájából Krisztus életére érzelmi reagálást tanult és ápolt, így örömet a gyermek felett és bánatot és fájdalmat a keresztre feszítésnél. Még Máriának Krisztus halálán érzett szomorúságával is olyan mértékben azonosult, hogy magáévá tette a Szent Szűz fájdalmát. Brigitta számára azonban Mária több volt, mint erkölcsi példakép szent fia iránti szeretetében. Mária anyasága mint paradigma (minta) működött Brigitta számára Isten hírvivőjének speciális szerepében. Bár közvetlenül nem ihlették meg a héber biblia női prófétái, a svéd özvegy mint az isteni reveláció csatornája, spirituális elhivatottságát Szűz Mária Krisztus megtestesülésében játszott szerepe szerint alakította. A legerőteljesebb jelzés, hogy Brigitta prófétai elhivatottságát Szűz Mária anyaságához kapcsolta, azokon a helyeken található, amelyet tudósítanak Brigitta „misztikus” terhességének megtapasztalásáról, melyet röviden a fentebbi bevezető fejezetben már említettünk. A rev.6.88 elmondja, hogy karácsony este Brigitta „szívének csodálatos és nagy diadalittasságát” (mirabilis et magna exultatio cordis ) észlelte, hogy alig tudott magán uralkodni. Ezt a határtalan nagy örömet egy mozgás kísérte, amely olyan volt, „mintha egy élő gyermek forgolódna a szívében” (quasi si in corde esset puer vivus et volvens se et revolvens). Ez a mozgás hosszú ideig tartott és mivel Brigitta félt, hogy az a sátántól származó félrevezetés, feltárta lelki barátai és tanácsadói előtt, akik megtekintéssel és érintéssel igazolták annak hitelességét, és csodálattal reagáltak rá. Később a nagymise közben megjelent neki Mária és azt mondta: „Lányom, csodálkoztál a mozgáson, melyet szívedben éreztél. Tudd meg, hogy az nem érzékcsalódás, hanem hasonlóság megnyilvánulása az én édességemhez és a kegyelemhez, melyben részesültem. Mert éppúgy nem tudod, hogy az örvendezés és a mozgás a szívedben honnan jött olyan hirtelen, mint ahogy az én fiam érkezett belém, csodálatos volt, és hirtelen történt. Mert amikor elfogadtam az angyal bejelentését Isten fiának megfogantatásáról, azonnal éreztem egy csodálatos és élő dolgot magamban. És akkor is, amikor megszületett tőlem, előjött zárt szűzi méhemből kimondhatatlan örvendezéssel és csodálatos sietséggel. Ezért lányom, ne félj, hogy érzékcsalódás, hanem örvendezzél, mert az a mozgás, amit érzel az annak a jele, hogy fiam a szívedbe költözik”. A vita és Péter piornak a kanonizáció támogatását szolgáló tanúvallomása szerint Péter perjel és Mátyás kanonok ez alkalommal jelen voltak a ciszterciek alvastrai kolostorában. Mindkét atya igazolta a mozgás hitelességét. Ahogy tudjuk, ők látták, és nagy csodálkozással gyengéden érintették a mozgást „Brigitta úrhölgy szíve fölötti ruháján keresztül”. Élete végéig néha megint érezte ezt a fizikai mozgást. Amint hitbuzgalma fokozódott, aktívabbá vált, és kevésbé volt aktív, amikor buzgalma alábbhagyott. Tanulmányok Brigitta spiritualitásáról gyakran említik ezt a „magzatmozgást” és fontosnak tartják, hogy Brigitta a nyolcgyermekes anya terhesség formájában fejezte ki forró szeretetét Krisztus iránt. A néha utalnak arra, hogy terhességi és szülési emlékei Krisztussal való találkozásban kerülnek felszínre. Modern szakemberek felvetik, hogy ez a mozgás Brigitta szívében biológiai terhesség iránti vágyakozásának jele. Anna Jane Rossingnak például az a véleménye, hogy Brigitta folyton vágyódott „vissza arra az időre, amikor ő maga termékeny korban volt”. Tor Andre kóros gerjedelmet tulajdonít Brigittának. Azt állítja, hogy az „anyai örömök” iránti hisztérikus vágyat mutat. Az ilyen feltételezéseken alapuló ítélkezéseket a történelem nem igazolja, és akadályai ennek a Brigitta szívében észlelt forgó mozgásnak a megértésében. Ha Brigittának a karácsony esti tapasztalatát a középkori spiritualitás kontextusába helyezzük, és a Revelációkból vonatkozó szakaszaival értelmezzük, láthatjuk, hogy Brigitta egyáltalán nem óhajtott visszatérni azokhoz az időkhöz, amikor gyermekeit szülte; a bizonyítékok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A szívében érzett „csodálatos és nagy diadalmámor”, a Krisztussal való egyesülés átélése spirituális elhivatásának kezdeti szakaszában megerősítette elhatározását, hogy Isten küldötteként fog szolgálni. Ez nehéz döntését jelzi, hogy spirituális elhivatottságát biológiai gyermekeivel való kapcsolata fölé helyezze. Mindez arra utal, hogy eltelt isteni bölcsességgel. A Szűzanyához való hasonulása is azt mutatja, hogy, Mária vált példaképévé, aki által az istenség megtestesült. Úgy érezte magát, mint egy várandós anya. Arra készült, hogy Krisztust újra láthatóvá tegye a világ számára. Brigitta anyai szerepénél fogva felhatalmazva érezte magát – hogy a középkori nők számára rendelkezésre álló kevés szerepek egyikében – őszinte prófétaként és az isteni reveláció eszközeként szolgáljon. Brigitta misztikus terhességét inspiráló középkori összefüggések és források Krisztus fogantatásának gondolata egy ember szívében vagy lelkében hosszú történelemre visszatekintő elterjedt teológiai tanítás volt, de a 13. századig csak kevés olyan példa volt, aki, mint Brigitta szó szerint megtestesítette ezt az anyai viszonyt Krisztussal. Hugo Rahner megállapítja, hogy Origenésztől származik ez az ősi gondolat, gyökerei Szent Pál leveleihez (Gal 4,19 és Ef3,17) és a korai keresztények keresztelésről – klasszikus formájáról – szóló írásaihoz nyúlnak vissza. Az Énekek éneke és annak kommentárjairól szóló homiliáiban Origenész azt írja, hogy Isten igéje megtestesült a nemes emberi szívekben, ahogy annak idején Mária megszülte Krisztust. A folytonos imádság és a jócselekedetek gyakorlásán keresztül a lélek termékennyé válik, és megszüli az Igét. Több prominens koraközépkori teológus, mint Ambrus (†397) és Ágoston, az erkölcsös keresztény életet áldásként írják le, és arra buzdítják a keresztényeket, hogy Mária anyaságát a spirituális utánzás allegorikus mintájának tekintsék. Egy karácsonyi szentbeszédben Ágoston arra buzdított, hogy „fogantassátok meg Krisztust hittel, szüljétek meg őt cselekedeteitekkel, azért, hogy szívetek Krisztus törvénye szerint járhasson el, amint Mária méhe tett, amikor testet adott Krisztusnak.” Sok középkori teológus úgy tekintette Máriát, mint az emberi lélek típusát, a terhesség és a gyermekszülés képeit használta a nemes lelkeknek Krisztushoz való kapcsolatának ábrázolására. Az anyaság képe például megragadta a 12. században élt ciszterci Igny-i Guerric-et (†kb. 1157), aki homiliájában a terhességről prédikált Mária mennybevitelének ünnepén. Guerric bíztatta hallgatóságát, hogy szívük „anyaméhében” Isten szavának a befogadása által foganjon meg Krisztus, táplálják Krisztus növekedését az erkölcs gyakorlásával, és vegyék elejét az elvetélésnek azzal, hogy szembeszállnak a sátán cselekedeteivel és kártékony tanításaival. Bonaventura (†1274) hasonlóképpen használta a spirituális táplálás fogalmát a Gyermek Jézus öt ünnepéről tartott elmélkedésében, melyben megmagyarázza, hogy hogyan válhat a lélek spirituális Máriává, hogy Jézus a buzgó imádság által megfoganjon és megszülessen. Egy 14. századbeli svéd forrás, a skövdei (Vastergötland, Svédország) Szent Ilona ünnepén tartott homíliában is említi ennek a témának egyik változatát. Nagy Szent Gergely homíliáját felhasználva ez a beszéd arról szól, hogy az ember Krisztus anyjává válik, amikor Krisztusról prédikál és szeretetre gerjeszti iránta mások szívét és elméjét. A 13. században a spirituális anyaság eszméje új tartalmat kapott. Sok keresztény elmélkedő imán keresztül gyakorolta Jézussal mint emberrel és édesanyjával való érzelmi azonosulást. Az olyan befolyásos írók, mint amilyenek a Canterbury Anselm (†1109), a Clairvauxi Szent Bernát, Bonaventura és egy névtelen ferences: a „Meditáció Krisztus életéről” című munkának a szerzője (késői 13. század) arra buzdították olvasóikat, hogy szemléljék Krisztus és Mária történelmi életének részleteit. A keresztények cselekvő résztvevőként képzelték el magukat a valóságos helyeken, mint amilyen a születés és a kínszenvedés helyszíne, és igyekeztek azonosulni Mária és gyermeke emberi örömeivel, szeretetével és bánatával. Ezzel ők nemcsak a keresztény történelem fontos eseményeire emlékeztek, hanem meghitt közelséget is kialakítottak a megtestesült Krisztussal. A Jézus és édesanyja életének eseményeiről való elmélkedés néha a fizikai test csodás változását idézte elő. Ilyen volt például Assziszi Szent Ferenc jól ismert esete, aki a kínszenvedésről való elmélkedést követően kapta meg a stigmákat. A „hatékony spiritualitás” növekedésébe és Krisztus emberi természete iránti hódolatba beletartozik Mária gyermeke iránti anyai kapcsolatával való azonosulás, ahogy azt Rosemary Drage Hale munkája bemutatja. Hale elemzése, a „maternal imitatio Mariae-nak”, úgy érvel, hogy a későközépkori keresztények azzal, hogy utánozzák Mária erényeit, nem egyszerűen azt akarták elérni, hogy Krisztus spirituális anyjává váljanak, hanem, helyette inkább utánozták Mária szerepét, viselkedését, magatartását mint jámbor cselekedeteket, amivel Máriát, és Krisztust tisztelték meg”. Néha a szó szoros értelmében meg is testesítették Mária anyaságát és ezáltal növelték Krisztus iránti hódolatukat. Ez az utánzás gyakran egyre realisztikusabb vizuális képek szemlélését és vallási tárgyak kézbe vételét is magában foglalta. Margaretha Ebner (†1351) dominikánus nővér például egy kicsi, a gyermek Krisztust ábrázoló faképet gondozott. Táplálta, pólyázta, és bölcsőben ringatta. Arra nincs bizonyíték, hogy Brigitta a Szent Gyermekhez való ragaszkodását ekképpen mutatta volna ki. A Brigitta szívében meglévő, Jézus magzati mozgásával kapcsolatos tapasztalatok azonban például szolgáltak a későközépkori nők számára – különösen a szerzetes nővérek és a beginák esetében –, hogy Máriának a kisded Jézussal való anyai viselkedését fizikailag is követhessék, elősegíthessék Krisztus iránti odaadásukat és megtapasztalhassák a vele való meghitt együttlétet. Brigitta karácsony esti tapasztalata hasonlít más középkori nőnek a kisded Jézussal való anyai találkozásához. Számos nő, köztük Adelheid Langman (†1375), Margaretha Ebner és a Delfti Gertrude (†1358) csodálatos módon megtapasztalták a kisded Jézus iránti anyai rajongás élményét úgy, hogy szoptatták. Más vallásos nők is kaptak víziókat és álmokat – mint Brigitta - és fizikai jeleit a kis Jézussal való terhességüknek. Christina Ebner (†1356) az entgelthali dominikánus kolostor egyik nővére azt álmodta, hogy terhes volt Jézussal és fájdalom nélkül megszülte őt. Brigittához hasonlóan Christina hirtelenül jött fizikai mozgásokkal tapasztalta meg Jézus jelenlétét. Egy másik 14. századbeli német nővérnek, az Offingeni Willibirgnek nemcsak látomásai voltak a gyermek Jézusról, de még játszott is vele. Úgy érezte, mintha az adventi időkben terhes lenne Krisztussal. Agnes Blannbekin (†1315) bécsi begina szerzetesnőről az a hír terjedt el, hogy karácsony táján duzzadást érzett a méhében. Bár Brigittán kívül sok középkori látnok tapasztalt még misztikus terhességet, de nincs bizonyíték arra, hogy ezekről Brigitta tudott volna. Valószínű azonban, hogy Brigittának a karácsony esti tapasztalatait részben inspirálhatta a jól ismert Oigniesi Mária (†1213) begina szerzetesnő, akinek attól függően, hogy melyik eseményt ünnepelték, Jézus különböző alakokban jelent meg. Lelki atyja a Linköpingi Mátyás prédikációjából és tanításaiból Brigitta megtudhatta, hogy Oigniesi Mária úgy érezte, mintha kebléhez simulna a kisded Jézus és látta Krisztust karácsony napján bölcsőben síró gyermekként és látta, hogy Mária szoptatja. Ezt a történetet Vitry-i Jacques az „Oigniessi Mária élete” című munkájában írta le, melyet Mátyás Copia exemploruma foglal össze. Ez több mint hatszáz szentbeszédet example-t tartalmaz. Ezt a munkát 1346 után Svédországban átdolgozta és szerkesztette. Ez időszakban kapta Brigitta az első fontos revelációt, beleértve azt is, melyről a rev. 6.88 is beszámol. Brigitta misztikus terhessége hasonlít Oigniesi Mária karácsonyi víziójához. Mindkettőt olyan nagy szeretet hatotta át Krisztus iránt, hogy úgy gondoltak Jézusra mint kisgyermekre. Még akkor is, ha Oigniesi Mária története közvetlenül nem is befolyásolta Brigitta misztikus terhességét, a liturgikus évszakok minden bizonnyal elősegítették átéléseit éppúgy, mint ahogy Oigniesi Máriának a gyermek Jézusról való vízióját is előidézték. Úgy tűnik, hogy ez az élmény Brigittának a karácsonyról való elmélkedéséből és szemlélődéséből adódik, mivel karácsony este volt az, amikor Jézus forgolódott Brigitta szívében. Ez azt mutatja, hogy Brigitta intenzíven részt vett Mária hatalmas örömében, és meglepődött Krisztussal való terhességén. Tulajdonképpen a későközépkorban sok vallásos nőnek volt látomása a gyermek Jézusról, segédkeztek Mária szülésénél vagy kezükben tartották a kisdedet a december 25. körüli napokban. Nemcsak a liturgikus ünnepek idézték elő a Brigitta testében lévő mozgást, hanem olyan környezetben is előfordult, amely felébresztette vagy felerősítette a gyermek Jézushoz való vonzalmát. Az alvasrai ciszterci kolostor Svédországban és a kontinens más ciszterci kolostorai olyan helyek voltak, ahol a 14. század közepén erősen ragaszkodtak a gyermek Jézushoz. Brigitta az 1340-es évek közepétől az 1349 évi Rómába költözéséig az alvastrai ciszterci kolostor közelében lakott. Itt ismeretségbe került egy Grekinus nevű idősebb emberrel, egy laikus testvérrel, akit csodáltak szentéletűségéért és Szűz Mária iránti rajongásáért. Nem kizárt, hogy Grekinus befolyásolta Brigitta vonzalmát a gyermek Jézushoz, mert azt mondta, hogy élő gyermek formájában gyakran látja a szent vendéget Úrfelmutatáskor. Végül a virginum a nővérek számára írt dialógus úgyszintén bátorította Brigittát Krisztussal való egyesülésének terhesség formájában való átélésére. A rajnai benedek rendi szerzetes nővér által a 12. század közepén írt Speculum virginumja buzdította az erényes szüzeket, hogy Máriát utánozva szüljék meg spirituálisan Krisztust. Péter perjel állítólag felolvasta ezt Brigittának alvastrai tartózkodása idején, és ezt kifejezetten legalább egy reveláció forrásának tartják. Ebben a szövegben egy fiktív szerzetes, Peregrinus útbaigazítja Theodora nővért. Gyakran emlékezteti arra, hogy „Krisztust, akit szűz anyja fizikailag megszült, szent szüzek spirituálisan még mindig hordozzák és megszülik”. Ezekkel a szavakkal buzdítja: „Utánozd ezt a legmagasztosabb Szüzet (Máriát), amennyire csak lehet és mint Mária, te is szüld meg spirituálisan Isten fiát” A Speculum virginum a spirituális anyaságról sokat merít a Bibliából, mint pl. Mt 12,48-50-ből („Ki az én anyám és kik az én testvéreim?”) valamint az egyházatyáknak Krisztus lélekben való megszületéséről szóló írásaiból. Bemutatja Krisztus spirituális születését, mint a szüzesség gyümölcsét, ami Máriának, a legszentebb Szűz és anya életének imitációjával valósul meg. Ezt a spirituális születést, a fizikai születésnél többre tartja. Peregrinus megállapítja, hogy „Nagyobb dolog spirituálisan megfoganni és megszülni Krisztust, mint testben szülni gyerekeket, akik majd meghalnak”. A Speculum virginumban a spirituális születés szép témája inspirálhatta karácsonyeste Brigitta életének csodálatos eseményeit. Bár Brigitta nem volt szűz, hanem tiszta özvegy, komolyan vette Peregrinus buzdításait. Teste a Krisztus spirituális születésének kézzel fogható jeleit mutatta szívében. A misztikus terhesség jelentősége Brigitta számára Mivel Brigitta misztikus terhességét kiváltó inspiráció lehetséges forrásai ismertek, ennek a Brigittára és prófétai elhivatására fontos eseménynek a jelentőségét most már lehet értelmezni. A legvalószínűbb az, hogy Brigitta a szívében lévő mozgást az ő és Krisztus lelke közötti misztikus egyesülés pillanatában élte át. Mint sok későközépkori keresztény azáltal kereste a meghitt kapcsolatot Istennel, hogy részt vett a kereszténység történelmének fontos eseményeiben. Nem csupán felidézte Mária méhében Jézus fogantatását, hanem Máriával testében azonosult és ezáltal újra megvalósította azt. Brigittának intenzíven kellett elmélkedni erről a jelenetről, hogy résztvevője lehessen. Úgy érezte, hogy közelkerült a megtestesülés mozzanatához és ezzel elérte a szoros kapcsolatot, sőt még az egyesülést is az isteni lénnyel. Ez az élmény a miszticizmusnak az a típusa, amelyet Evert H. Cousins a „történelmi esemény miszticizmusának” nevez, melyben „az ember visszaidézi a múlt fontos eseményeit, belép annak drámájába, és kivonja belőle a spirituális energiát. Esetleg túllépve az eseményen az Istennel való egyesülés irányába megy”. Rosemary Drage Hale elemzése az „anyai miszticizmus”-nak nevezett jelenségről, segít megérteni Brigitta karácsonyesti misztikus átélését. A középkori keresztényeknél Krisztus megfogantatásának és szülésének megtapasztalásait úgy értelmezték, hogy az a lélek és Isten közötti misztikus egyesülés. Ez olyan, mint a léleknek Istennel történő összefonódása. A középkori misztériumokat gyakran úgy írják le, mint menyasszony és vőlegény egyesülését. Az istenséggel való egyesülést Mária anyaságának imitációjával lehet elérni. Hale szavai szerint „a misztikus születés hasonló a lélek és Krisztus közt történő misztikus csókhoz, amely hasonlat a léleknek Krisztussal való egyesülésére.” A mozgás Brigitta szívében példa a középkori női látnokok mély jámborságára. Ezt úgy kell értelmezni, hogy az a spirituális bensőségesség eksztatikus pillanata lelke mint anya és Krisztus mint gyermek között, amely végtelen nagy örömmel párosult. Mária kinyilatkoztatta, hogy ez a pillanat Jézus belépését jelezte Brigitta szívébe. Szemben a rendes terhességgel, amely a „romlandó” mag által jön létre (rev. 1.43.12), ez az isteni megtermékenyítés eredménye (rev. 1.20.10-13). A misztikus terhesség a szívben jön létre, és ahogy a Revelációkból megtudjuk, az elsődleges hely ember és Isten találkozására, az ember személyes vágyainak, szeretetének és gondolatáinak központja. Brigitta szerint a szívnek kell Krisztus szálláshelyéül szolgálnia, ahol azok a keresztények, akik mentesek a helytelen gondolatoktól és a világi vágyaktól, megpihenhetnek Krisztussal. (lásd 1.30.9). A Revelációkban leírt egyéb terhességi beszámolók megerősítik, hogy Brigitta hitt a természetfeletti terhesség fizikai tüneteiben, hogy azok a spirituális állapot megnyilvánulásai. A rev.6.80, beszámol az önmagát kényeztető nőről, aki gyónás nélkül készült áldozni. Már régóta gyötörte az ördög és az asszony méhe (venter) „megduzzadt, mintha azonnal szülnie kellene és fokozatosan összehúzódott, mintha semmi sem lenne a méhében”. Ennek a démoni terhességnek a fizikai jelei eltűntek, amikor Brigitta és Isten barátai sírtak és imádkoztak érte. Az asszony meggyónta rejtett bűneit, megkapta a feloldozást és mind fizikailag, mind lelkileg egészséges lett (6.80 2–6). Ebben a lidérces terhességben Brigitta felismerte, hogy a terhesség fizikai jelei a spirituális állapotot tükrözik. Éles ellentétben a hasi puffadással és összehúzódással, amellyel az asszonyt a gonosz lélek kínozta, Brigitta szívében a mozgást nagy örömérzés kísérte, és feltárult előtte az az emelkedett lelkiállapot, amely az Istennel való bensőséges kapcsolatát jelezte. Azonkívül Mária szavai a rev. 6.88 végén arra utalnak, hogy ez a pillanat volt a jel, amely Brigittát felhatalmazta, hogy hirdesse Isten akaratát a világnak. Amint láttuk, a misztikus egyesülés kifejezései ritkák a Revelációkban. Ezek többet foglalkoznak az erkölcsi reform üzeneteinek átadásával, mint Brigitta lelkiéletével. A Revelációkban a misztikus terhességgel foglalkozó beszámoló Brigittának mint profetikus reformernek az elhivatottságát hangsúlyozza, utalva arra, hogy messze eltávolodott elsődleges kötelességétől, a családjáról való gondoskodásról, és spirituális elhivatottságának beteljesítése felé haladt. Miután Mária kinyilvánította, hogy a mozgás annak a jele, hogy Szentfia megérkezik a szívébe, elmagyarázta: „Mivel fiam új menyasszonyának nevez téged, akkor én menyemnek tartalak. „Mert amikor az apa és az anya megöregszenek és megpihennek, a menyüket bízzák meg a teendőkkel, és elmondják neki, hogy mely feladatokat, kell ellátnia a házban,úgy Isten és én, akik jelen vagyunk a szeretetünket elfogadók és elutasítók szívében, rajtad keresztül akarjuk közölni kívánságainkat barátainkkal és a világgal. Ez a mozgás a szívedben veled marad és a szíved képességeivel együtt fog növekedni”. Ezekkel a szavakkal Mária egyesítette Brigitta szerepét mint a gyermek Krisztus anyja a felnőtt Krisztus jegyesének a szerepével. Mária szavai azt sugallják, hogy Brigitta Krisztus menyasszonyává és Mária menyévé válásával nem csupán a családja, hanem az egész világ lett vállalkozása és tevékenysége színterévé. A világ Isten és Mária iránti szeretete jóformán kihunyt és ezért Brigitta feladata volt újra felszítani azt. A gyermek Krisztus mozgása a szívében azt jelzi, hogy Brigitta hátat fordított a világi életnek, ami jelképesen szerepel rev.5-ben és a reveláció 9-ben a „nincstelenség háza”-ban, hogy a „Szentlélek kastélyában” Krisztus házanépének tagja legyen (rev.5. rev. 9.1-6). Nem helyezi testi vágyait, sőt még gyermekei jólétét sem Istennek végzett munkája fölé. Elhatározza, hogy teljesíti Isten akaratát. A terhet új háztartásának idősebb tagjai rakták rá, hogy hirdesse az Isten által feltárt üzeneteket. A nyolcgyermekes anyából az új spirituális elhivatás elfogadása, és utazása Svédországból Rómába vegyes érzelmeket és szorongást váltott ki. Nem sokkal elhívása után, hogy legyen Isten igéjének menyasszonya és szócsöve, Krisztus több alkalommal arra buzdította, hogy szabadítsa fel magát gyermekei és családja iránti szeretetéttől, jelezve, hogy az ilyen szeretet elvonhatja őt az iránta érzett szeretettől. Ezek a buzdítások ismétlik Máté 10,37: szavait „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám”. Bár elfogadta prófétai elhivatottságát, tudta, hogy kis gyermekeinek szükségük volt az anyai támaszra és védelemre. (Legidősebb gyermeke Marta 1346-ban huszonhat éves volt. Cecilia, a legfiatalabb kb. kilenc éves.) Az egyik reveláció szerint Brigitta Itáliái utazása előtt különösen eltelt ezekkel az érzésekkel. Lelke izzott gyermekei iránti szeretetében, sajnálta otthagyni őket, majdnem megfosztva őket az anyai vigasztól. Attól is félt, hogy elutazása után könnyebben megbánthatják Istent, mert fiatalok, gazdagok és erősek voltak”. Brigitta aztán egy vízióban látta, hogy egy fazék függ a tűz felett. Egy fiú fújtatja a szenet, megkísérli növelni a tűz lángját, hogy a fazék felhevüljön. A fiú (talán a démon) azt válaszolta Brigitta kérdésére, hogy azért fújja a tüzet, hogy Brigittának a gyermekei iránti szeretete fokozódjon, és gyötrődjön emiatt. A reveláció szerint a vízió megértette Brigittával, hogy gyermekei iránti szeretete túlzott, mert azt Krisztus iránti szeretete elé teheti. Brigitta azonnal összeszedte magát és nem hagyta, hogy anyai szeretete lépjen Isten iránti szeretete helyébe.(Extrv.95.2-3). Szent Ágnes példázata a rev.4.11-ben aláhúzza, hogy milyen értékes volt Brigitta számára, hogy elhivatottságát gyermekeihez való kötődése fölé helyezte. Szívszaggató módon hasonlítja össze Brigitta anyai szeretetét a szegény asszony legbecsesebb állataihoz – tyúkhoz vagy a lúdhoz – fűződő szeretetével. Ahogy egy másik szegény asszony kimutatva alázatos háláját, felajánlotta kicsi madarát, vigaszának egyetlen forrását a völgy gazdag tulajdonosának, amelyben élt. Ugyanígy Brigitta is egyetlen élő dolgot ajándékozott Istennek, amellyel rendelkezett – gyermekei iránti szeretetét. Küzdött, hogy le tudjon mondani gyermekei iránti szeretetéről és ragaszkodásáról. Ehhez Mária vigasztaló szavaiból kapott erőt. Szűz Mária megígérte, hogy anyjukká lesz gyermekeinek. „Lányom”, mondta „Bizton tudhatod, hogy ez a Mária, Joachim lánya, aki Istennek anyja, anyjuk lesz Ulf és Brigitta gyermekeinek”. Brigitta és Mária. Jézusnak spirituális anyjává válásával kicserélték egymás között anyai élményeiket. Brigitta kimutatta eltökéltségét, hogy szeretetét fizikai gyermekei iránti kötelezettségei fölé, Istenbe helyezi. Mária Ulf és Brigitta gyermekeinek anyjává válásával megerősítette Brigittát elhatározásában, hogy a világ háztartásában tevékenykedhessen. A misztikus terhesség nemcsak megerősítette Brigitta prófétai megbízását, de valószínűleg biztossá tette abban, hogy eltelt isteni bölcsességgel, amely alkalmassá teszi az Isten által ihletett ige közvetítésére vagy prófétálására. Az a szó, hogy „exultacio” szó szerint azt jeleni, hogy „felugrás” vagy „szökkenés”, átvitt értelemben pedig azt, hogy „rendkívül örvendetes”. Ezzel a szóval jelölték a szívében jelentkező, a magzat mozgására hasonlító mozgást rev.6.88.1,4. Ez emlékeztet Lukács evangéliumára, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet, melyben Mária hangjára Keresztelő János felujjongott anyja méhében (Lk1,41-44). A bibliai szakasz szerint Erzsébet azután, hogy magzata megmozdult testében, hangosan kezdte dicsérni Máriát és jelezte Isten ígéretének beteljesülését (Lk1,4-45). Nagyon valószínű, hogy Brigitta megfigyelte, hogy az örvendezés Erzsébet méhében majdnem egy időben történt Mária lélekemelő beszédével. Ezen beszéd miatt sok patrisztikus és középkori író, mint Alexandriai Kelemen, Origenész, Ambrus és Brigitta lelki atyja, Alfons is, Erzsébetnek a „próféta“ címet adta vagy azt mondták, hogy prófétált. A Szűz szavai azonban a karácsonyesti revelációban azt jelzik, hogy Brigitta szíve öröme Jézus fogantatására és Mária általi világra hozatalára irányult. A reveláció szerint a Szűz azt mondta Brigittának, hogy a hirtelen mozgás hasonlít ahhoz a kegyelemhez, amit ő akkor kapott, amikor Krisztust foganta és megszülte. Azt mondta, hogy „Amikor ő tőlem született”, „zárt szűzi méhemből jött, kimondhatatlanul nagy örömmel (exultacione) és csodálatos sietséggel” (rev.6.88.5). Egy másik revelációban, beszámolt élete főbb eseményeiről. A Szűz leírta Gábriel arkangyal szavainak elfogadását (Luk.1,38): „Azonnal fiam méhemben történő fogantatása után kimondhatatlan öröm (exultacione) töltötte el lelkemet és minden tagomat”. Ezen kívül az „exultatio cordis) (6.88.1) visszhangozza a Magnificat sorait, melyben Mária mondja, „Örül (exultavit) a lelkem Istenemben (Lk1,47). Brigitta misztikus terhessége valószínűleg az Angyali Üdvözletről és Krisztus születéséről való hosszú ideig tartó elmélkedése és szemlélődése után kezdődött. Egy, csak ósvéd nyelven fennmaradt meditáció, melyet minden bizonnyal férje halála előtt írt, azt mutatja, hogy Brigitta vágyódott arra, hogy megtapasztalja amit Mária érzett az Angyali Üdvözlet pillanatában: „Szűzanyám, Isten anyja, imádkozzál értem, hogy megkaphassam azt a kegyelmet, amit te éreztél abban a pillanatban, amikor Isten emberré lett, és amit te Szűz és Isten anyja az Angyali üdvözletkor éreztél”. Brigitta, és a későközépkorban mások számára is Krisztus fogantatása Mária testében azt a pillanatot jelentette, amikor Mária eltelt Isten bölcsességével és megkapta a prófétálás ajándékát. A Revelációkban Krisztus magasztalja édesanyját, megállapítja, hogy azáltal, hogy méhében Krisztusnak lakóhelyet adott, nagyobb bölcsességet kapott, mint bárki más: „Minden mennyei lénynél jobban ragyogsz; a te fényed és tisztaságod felülmúl minden angyalt. Tisztaságoddal olyan nagy mértékben vonzottad magadhoz az igazi napot, azaz az én istenségemet, hogy istenségem napja beléd jött és benned is maradt. Szeretetem melege minden másnál jobban felmelegít és bölcsességem ragyogása jobban megvilágít, mint bármi más”. Egy másik revelációban Mária elmondta Brigittának, hogy amikor Jézus Krisztus pihent a méhében, eltöltötte az isteni bölcsesség. Kifejtette, hogy bár gyermekkorától eltelt Szentlélekkel és Isten iránti forró szeretettel, isteni bölcsességet és igazságot akkor kapott, amikor Jézus Krisztus „a legbölcsebb ember és igaz Isten” benne tartózkodott és tőle született. A Revelációkban Mária „Salamon temploma” és a „bölcsességnek anyja”, aki megvilágítja a mi tudatlanságunkat”. Nagy bölcsességének forrása Krisztus volt, aki maga a bölcsesség. Krisztus megadta a bölcsességet a „legszerényebbnek” „simplicissima”, az alázatos szívű Máriának Extrav.23.4), mert Krisztus „bölcsen ad bölcsességet a butának”, és megvonja azt a „gőgöstől”. Brigitta véleménye szerint Mária testében Krisztus jelenléte, valamint az Isten által belétáplált bölcsesség adta neki a képességet, hogy megértse az emberi tudást, ez hatalmazta fel, hogy tanult emberek tanításait és indítékait megítélje. A rev.3.8-ban Krisztus Brigittán keresztül üzenetet küldött egy tanult embernek és figyelmezette az Istenszeretet nélküli könyvízű tanulás veszélyeire. Fogadkozásai ellenére, hogy másképp tesz, Mária észrevette, hogy a mester világi elismerésre vágyott, szerette a világi javakat és a gőgösség motiválta. A tanult ember megítélését a következő szavakkal magyarázta és indokolta: Amikor fiam a méhemben nyugodott oly sok bölcsességet kaptam tőle, hogy nemcsak meg tudom érteni a mesterek bölcsességeit, hanem meg tudom különböztetni szívükben, hogy vajon az ő szavaik isteni eredetűek vagy könyvízű tanulásból származnak-e. „Én vagyok az, aki hallotta az igazságot Gábor arkangyal szájából és kételkedés nélkül hittem, minek következtében az igazság testet öltött az én testemből és véremből és bennem lakozott. Mivel az igazság, az Isten fia, hozzám kívánkozott jönni és bennem akart lakozni, és tőlem akart megszületni ezért teljesen értem, hogy valaki szájában igazság van-e vagy sem.” Brigitta hitt abban, hogy Mária bölcsessége Krisztussal való terhességének közvetlen következménye, amely meghaladja a tanult emberek bölcsességét. Ezen kívül Brigitta Sermo angelicus-a azt tanítja, hogy Szűz Mária Istentől kapta a bölcsességet és megtalálta az igazi bölcsességet, nevezetesen Isten fiát, felülmúlhatatlan tudása volt a megváltás misztériumáról is. A szöveg szerint Mária útmutatásával több lelket ajándékozott Istennek, mint bárki más Krisztus halála után. Beszédeiben is (sermonibus) Krisztust ajánlotta és alázattal magasztalta őt. A feltámadás öröme, amelyet előbb élt át, mint Mária Magdolna és az apostolok, teljesen eltöltötte szívét (jubilo cordis plenissima). Krisztus mennybemenetele után Mária volt az apostolok tanítója. (magistra apostolorum), Feltárt előttük mindent, amit nem tudtak fiáról. A fiatal egyháznak bátorítást, tanácsot és tanítói útmutatást is adott. A Revelációk sohasem állítják, hogy Mária próféta volt vagy prófétált, de mert ezek a tanítások Mária bölcsességére vonatkoznak, több patrisztikus és középkori teológus prófétának tekintette őt. Origenész, Ambrus, Nagy Szent Albert (†1280) és még sokan „próféta” vagy „prófétanő” címet adtak Máriának, mert Krisztussal való terhessége révén nagymértékben eltelt az üdvtörténeti események ismeretével. Sok teológus úgy tekintette a magnificatot mint prófétai beszédet, mivel az Mária lelki ajándékának megnyilvánulása és a megváltás isteni művének tanúbizonysága volt. Többen hangsúlyozták, hogy Mária ismeretei az isteni misztériumokról egész élete folyamán nyomon követhető volt. A „próféta” cím általánosságban utal a „karizmatikus adományra”, melyet Mária a méhében fogantatott Krisztus által nyert el. Ezért Ambrus véleménye szerint a Szűz gazdagabban prófétált, mint bárki más. Ahogy a bevezetőben láttuk, a vak Dydimus és Aquinói Szent Tamás korlátok közé szorították Mária hitbéli hatáskörét, és hivatkozva Szent Pál levelének arra a szakaszára, 1Tim2,12 amelyben azt olvashatjuk, hogy Istentől származó bölcsessége nem jogosította fel arra, hogy könyveket írjon, és nyilvánosan tanítson. Ettől függetlenül mindkettőjük prófétának tartotta. Így Brigitta valószínűleg megértette a szívében lévő mozgást, amelyről azt tartották, hogy az hasonló Krisztusnak Mária méhében történő magzati mozgásához, amely együtt jár az isteni bölcsesség elnyerésével, amely a prófétálás ajándékában részesíti. Minden bizonnyal azt hitte, hogy a mozgás Krisztus szívébe érkezésének a jele. Éppen olyan eseménynek tartotta, mint amikor Mária elfogadta az Angyal bejelentését, hogy eltöltötte a Szentlélek. A misztikus terhességében úgy tűnt, hogy ő is részesült Krisztus anyja prófétai ajándékából, hogy prófétáljon. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Máriához hasonlóan Krisztusnak a szívében való jelenléte által megkapta a bölcsességet, hogy tanúbizonyságot tegyen Isten igéje mellett az üdvtörténetről, és másokat is az Isten iránti szeretetre buzdítson. Legfőképpen Brigitta misztikus terhessége jelzi, hogy Mária vált példaképévé, hogy megismertesse Krisztust a világgal. Brigitta, Mária anyaságának megfelelően, feladatának tekintette Isten igéjének hirdetését a világban. Aron Anderson svéd művészettörténésznek az a véleménye, hogy Brigitta misztikus terhessége fizikai jele annak, hogy azonosult Mária, Krisztus anyjának szerepével, mint ahogy stigmák jelentek meg a Krisztust utánzó misztikusnál. Gyakori képekből és elterjedt teológiai gondolatokból merítve, Brigitta revelációi mindig kiemelik, hogy Krisztus istensége emberi alakot öltött Mária méhében azáltal, hogy tőle kapta húsát és vérét. A Revelációk úgy tekintik Mária testét, mint Krisztus kellemes tartózkodási helyét (delectabilis cohabitatio) és a „legtisztább edényt” (mundissimum receptaculum), amely telve van kegyelemmel. Mária, Krisztus édesanyja fizikai természetű, amely úgy értendő, hogy Krisztus testének és vérének az edénye. Ő a „tisztaságos edény, melyben az angyalok kenyere pihent”. Ez a kép, amely nyilvánvalóan magában hordozza az Eucharisztiával való társítást, a kivonulásbeli manna edényének tipológiai értelmezésén alapszik Exod 16,3: Mária az edény, amely Krisztust, az élő, a mennyből alászállt kenyeret fogadja be. Mária testének ez a szokásos értelmezése, mint Krisztus testének edénye a késő középkori Eucharisztikus tabernákulumot szimbolizálja, amely a Szent vendéget tartalmazza. Mária gyakran látható a tabernákulumon és néha a teste volt maga a tabernákulum. A Brigittának szóló reveláció, melyben Krisztus magasztalja Mária erényét és méhének tisztaságát, olyan, mintha tabernákulumot írna le: „A te méhed olyan tökéletesen tiszta volt, mint az elefántcsont és ragyogott, mint válogatott kövekből épült hely (ld. Énekek éneke5,14). Mert lelked és hited állhatatossága sohasem fogyatkozott meg és nem tehette tönkre a gyötrelem. Ennek az anyaméhnek - azaz hitednek - falai, mint a legragyogóbb arany. Méhednek ez a – spirituális és fizikai - helye nekem olyan kívánatos és a lelked oly kedves volt, hogy nem vetettem meg, hogy lejöjjek hozzád a magas mennyországból, hogy benned lakozzak.” A Revelációkban Mária nemcsak mint az élet kenyerének tartója jelenik meg, hanem olyan edényhez is hasonlítja, amely tele van áramló patakokkal vagy a legjobb minőségű borral. Ezek a folyadékok jelentik Isten kegyelmének bőségét, melyet kiárasztott Máriára és Mária testében az Isten fia tartózkodási helyére. Hosszú példázatban az Atya Máriát csodaszép edénynek nevezi, amely egyidejűleg zárva és nyitva is volt: „Ez az edény, melyről beszéltem neked, Mária volt, Joachim a lánya, Krisztus emberi természetének az anyja. Ő valóban egyszerre volt zárt és nyitott edény is. Zárt volt a sátán előtt, de nyitva állt Isten előtt. Mert úgy, mint a hegyi patak, amely be kíván lépni az edénybe, de nem tud, mert az ellenáll neki – , más utat keres a be és kijutásra. Hasonlóképpen cselekszik a sátán is. A bűn özönével, minden ravaszsággal meg akarta környékezni Mária szívét, de sohasem sikerült neki Mária lelkét eltérítenie a legcsekélyebb bűn irányába sem, mert elzárkózott kísértéseitől. A Szentlélek áramlott a szívébe és különleges kegyelemmel töltötte el”. Máshol Mária hasonlította magát egy teli edényhez. A rev 8.47-ben Mária azt mondja, hogy az ő lelke olyan, mint egy végtelen folyó alá tett edény, mert szakadatlanul megtelik és túlcsordul a Szentlélek vízével Jn 7,38–39. Ezért aki tiszta és alázatos szívvel közeledik Máriához, segítséget kap a Szentlélektől. Teli edényhez is hasonlítja magát, mivel Krisztus, mint egy hegyi patak belépett a testébe, melyből magára öltötte a testet és a vért (rev. 8.47.1–4). A Revelációk más helyén, Brigitta úgy tekinti Máriát, mint borral telt edényt. Egy példázatban Istent a szőlősgazdához hasonlítja, akinek a legjobb bora közvetlenül a szőlőszemből kerül a legközelebbi edénybe (rev. 5.10.7-18). Isten elküldte fiát „az isteni szeretet édes borát, amely Isten szőlőjéből kerül Szűz Mária méhébe. Mária az edény, amely a legközelebb van a szőlőhöz. Várja a bor megérkezését és az Isten iránti forró szeretete meghaladja minden teremtmény szeretetét. Krisztus megmagyarázza itt, hogy miért lett emberré. „És az a bor – amely én magam vagyok, (Krisztus) – azért lépett be egy szűz méhébe, hogy én, a láthatatlan Isten láthatóvá legyek és azért is, hogy az elveszett ember szabad lehessen”. Brigitta megértette hogy szíve, a spirituális anyaméh olyan, mint egy edény, amely felfedi Istent a világnak az emberi üdvösség kedvéért. Több szakasz szerint az emberi szív tartóedény telve vággyal és szeretettel. Bár annak készült, hogy magába foglalja Istent és tele legyen Krisztus szeretetével, de hiányzik belőle Isten és a szeretet helyett földi dolgokkal van tele. Még maguk a papok is, kiknek kezében Krisztus megtestesül, ahogy Mária méhében is történt, néha üres szívűek, hiányzik belőlük Isten jelenléte. A Revelációk szerint Brigitta szíve nem hasonlít kortársai szívére: Mentes a kéjes gondolatoktól és Krisztus tartózkodási helyévé lett. Brigitta úgy látta szívét, mint Mária méhét, mint edényt, amely Isten igéjével van tele. Több szakasz olyan képekkel ábrázolja Brigitta szerepét mint Isten revelációjának eszközét, amelyek Mária szerepére emlékeztetnek a megtestesülésben. A Revelációk többször hasonlítják Brigittát áramló folyadékkal vagy a legjobb minőségű borral teli edényhez. Ezeket az italokat, Isten által ihletett szavakat kiöntik az edényből mások lelki kielégítésére és felüdülésére. Krisztus is ilyen képeket használ, amikor azt mondja Brigittának: „az én igéim – melyeket te gyakran hallasz tőlem spirituális víziókban – hasonlóak a jó italhoz, kielégíti azokat, akik szomjazzák az igaz szeretetet, melegség azoknak, akik fáznak, megörvendeztetés azoknak, akik aggódnak és gyógyulás a gyenge lelkűeknek”. Máshol Brigittát olyan edényhez hasonlítják, amely az egészséget adó italt adja. A rev. 4.77-ben Krisztus egy gazdag és szerető királyhoz hasonlítja magát, aki drága bort küld egy edényben hűséges szolgáinak, hogy osszák meg azt másokkal. Krisztus a hasonlatot megmagyarázza Brigittának: „Valóban így tettem ezt ebben a királyságban (Svédország). Elküldtem szolgáimnak igéimet, melyek hasonlóak a legjobb borhoz. Átadják azokat másoknak, mert ők egészségesek. Sőt, az edény alatt téged értelek, aki hallgatod szavaimat és továbbítod azokat, mert te az én saját edényem vagy, amelyet én meg akarok tölteni és ki akarok önteni, amíg az úgy tetszik nekem”. Ilyen képek utalnak arra, amikor a karácsonyesti revelációval kapcsolatban értelmezik őket, hogy Brigitta úgy értette szerepét az üdvtörténetben, mint Máriáét. Máriához hasonlónak látta magát, eszköznek, amelyen keresztül Krisztus irgalma – sőt maga Krisztus is – megnyilatkozik a világnak. Istennek ugyanaz az igéje lett emberré Máriában, mint amely most Brigittán keresztül fedi fel magát. Krisztus azt mondta Brigittának ”Én vagyok az egy Isten, az Atyával és a Szentlélekkel három személyben. Isten Gábor angyalon keresztül küldte igéjét a Szent Szűzhöz. Amikor az angyal kimondta az igét, az ige megtestesült Máriában. Én, aki beszélek hozzád, vagyok az ige.” Az élet hirtelen örömteli mozdulata testében karácsony estéjén azt jelzi, hogy Brigitta azonosult a terhes szűzzel, aki testet adott az istenségnek. Ez a mozgás Krisztus jelenlétére utal, és megerősíti elhivatottságát arra, hogy tegye újra láthatóvá és élővé Istent a világ számára. Ebben az értelemben kell látni az elhívásra vonatkozó látomásban és más revelációkban Brigittának adott „Szentlélek szócsöve (canale)” címet is. Ez a cím, amely a szó szoros értelmében azt sugallja, hogy Brigitta olyan, mint egy vízcső, amely a vizet vagy más folyadékot egyik helyről a másikra szállítja, emlékeztet Clairvauxi Szent Bernát egyik híres hasonlatára a Szent Szűzről. Ebben a Mária születéséről szóló szentbeszédében Bernát leírja, hogy Mária vízvezetékhez hasonlít, amely Krisztust, a szüntelenül áramló élővizek forrását hozza a mennyből az emberek kiszáradt szívébe. Ezen a vízvezetéken keresztül árasztja ki Isten a mennyei kegyelmet. Amint láttuk, a Revelációk hasonlóképpen ábrázolja Brigittát mint Isten irgalmas szavának szócsövét. Ahogy egykor Mária volt a megtestesülés és Isten irgalmassága folyamatos közvetítésének eszköze, Brigitta is úgy jelentkezett, mint az isteni reveláció közvetítője, amely a megváltás élő igéjét hozza ismét a világnak. Konklúzió Bár a középkorban más nők is spirituális terhességgel és imádságos gyakorlattal fejezték ki anyai odaadásukat Krisztus iránt, Brigitta misztikus terhességének értelme a prófétai elhivatásra kivételes. Vannak, akik versengenek a Szent Szűz anyai kapcsolatával a Szent Gyermekhez, és ebben Krisztus iránti szeretetüket mutatják és eszközt látnak benne az istenséggel való spirituális egyesülésre, de bár azonosulnak Máriával, mégsem kapnak felhatalmazást arra, hogy a reveláció eszközéül szolgáljanak. A legközelebbi középkori párhuzam Brigitta üdvtörténeti azonosítására Máriával Na Prous Boneta (†1328 rendkívüli hite, hogy arra van predesztinálva, hogy a Szentlelket szülje a világnak, mint Mária hozta a világra Jézus Krisztust. Ezt a Montpellierből való provencei beginát, (†1298), aki Peter John Olivi ferences testvér követője volt, apokaliptikus teológiájáért és azért az elhajló kijelentéséért, hogy szerepe van a világ megváltásában, máglyán elégették. Magáévá tette és átalakította a spirituális ferencesek Joachimizmusát, akik a Szentlélek új korszakának elérkezését várták az evangélium megújulásával. Prous Bonetának az inkvizíció előtt tett vallomása szerint Isten azt mondta, hogy: „a Boldogságos Szűz Mária volt Isten fiának donatrix-a (női hordozója) és te leszel a Szentlélek donatrix-a.” Prous házról házra járva prédikált, és hitte, hogy szavain keresztül Isten a Szentlélek szavait küldi a világnak és ezzel bevezeti a világtörténelem utolsó szakaszába. Bár Brigittát nem befolyásolták Joachita eszmék, mint Proust, mindkét nő azonosult Mária anyaságával és Isten revelációi új edényének tekintették magukat. A keresztény történelemben nem szokásos Szűz Máriát – az alázatos engedelmesség és megalázkodás példaképet – példaképül vagy inspirációként használni a nők vallási tekintélyének alátámasztására, bár Brigitta (és Na Prous Boneta) esete azt mutatja, hogy a Mária szimbólum néha ilyen szerepet is játszott. Brigitta nemcsak az Isteni reveláció eszköze szerepének mintáját veszi a Szent Szűzről, hanem felhasználja a hagyományos vélekedést is Mária vezető szerepéről a feltámadás utáni közösségben, hogy megindokolja az apátnőnek mint új szerzetesrendje fejének státuszát. Rendjét, melyet Krisztus édesanyja tiszteletének ajánlott és melyet elsősorban nők részére alapított, az apátnő vezeti, aki Szűz Máriát képviseli itt a földön. A regula szerint az apátnőnek kell vezetnie a rendi nővérek közösségét, valamint a hozzájuk csatlakozó papokat, diakónusokat és szerzetes barátokat, akiknek feladata a prédikálás, a szentségek kiszolgáltatása és a nővérek ellátásához szükséges egyéb tevékenységek. A regula megállapítja, hogy „az apátnőnek kell lennie az irányítónak és úrnőnek (domina), mert a Szent Szűz szerepét tölti be a földön, aki az apostolaim és tanítványaim feje és királynője volt, miután én {Krisztus} felmentem a mennybe”. Ahogy Szűz Mária és Brigitta közti társítás annak igazolására szolgált, hogy Isten egy asszonyt választott a revelációk szócsövének, úgy az apátnő és Szűz Mária közötti társítás arra szolgált, hogy engedélyezze a nőknek a Brigitta által létrehozandó új szerzetes közösség vezetését. Brigitta hívei dicsérték misztikus terhességét, de nem ismerték el fenntartás nélkül és nem is hangsúlyozták, hogy ez magában foglalja Brigitta tekintélyének - mint Isten választott edénye - jogosultságát. A Skänningeni Péter mester 1373-74 telén, amikor Brigitta földi maradványaival Rómából Svédországba utazott, mozgást érzett a mellében (pectus), de életének leírásában (az 1420-as években Vadstenában készült) a beszámoló erről az eseményről nem említ semmiféle azonositást Máriának a megtestesülésben betöltött szerepével. A mozgást a túláradó spirituális öröm érzésének tulajdonította. A porosz Mantaui Dorottya anyát és remetét, aki megtekintette Brigitta földi maradványait, amikor Danzigon keresztül Svédországba vitték, Brigitta misztikus terhessége inspirálta. Méhe megduzzadt és érezte, hogy Isten megfordul és elmozdul benne, mint amikor a magzat a világra akarna jönni. Johannes Marianwerder kanonok elismeri, hogy ez Brigitta példájának hatása volt, és beszámol arról, hogy Isten szólt Dorottyához, és tudatta vele, hogy a magzatszerű mozgása őnála még Brigittáénál is jelentősebb: „Ha Szent Brigitta nem fedte volna fel, hogy egy élő magzat előre és hátrafelé mozgott a szívében és a méhében, nem tudtad volna kifejezésre juttatni a te hasonló állapotot. Ennek ellenére te ebből többet mutattál, mint ő. Jobban megnöveltem szívedet és méhedet, mint az övét.” Dorottyának ebben a Brigitta szívében lévő mozgásról szóló figyelemre méltó beszámolójában még sincs említés vagy visszautalás Brigittának Máriával, mint az isteni reveláció edényével való azonosítására. A spanyol domonkosrendi Torquemadai János érsek, aki a bázeli zsinaton még védelmezte Brigittát, félhetett, hogy esetleg belekeveredik Brigitta misztikus terhességének szokatlan értelmezésébe. Megjegyzéseiben a rev. 6.88-hoz csak Brigitta érzelmeinek intenzitását hangsúlyozza és dicséri a szívében tapasztalt mozgást mint az isteni reveláció nagy örömét, amelyet Mária érzett Jézus fogantatásának a pillanatában. A 16. század fordulóján (és talán korábban is) a Brigitta nővérek Vadstenában azt a bátorítást kapták, hogy Brigittához hasonlóan váljanak Krisztus édesanyjává, de tapasztalatának prófétai dimenzióit mint utánzási mintát nem kapták meg hozzá. Egy megmaradt liturgikus könyv, melyet 1502-ben másoltak (Stockholm, Királyi könyvtár, MS A 3) mutatja, hogy a spirituális fogantatásról szóló Brigitta beszámolót a rev.6.88-ból Karácsony napján köznyelven olvasták fel a nővéreknek. Ezt a felolvasást egy ismeretlen válogatás követte: „Az Úr Jézus Krisztusunk gyermekkora és növekedése. Hogyan születik meg és hogyan fejlődik a spiritualitás az emberi szívben és az emberi lélekben. Nyolc pont”. Ez a szöveg útmutatással szolgál a nővéreknek Krisztus spirituális anyjává válásához, elmagyarázza, hogy hogyan foganhat meg Isten fia az emberi lélekben istenfélő vágyakozás által és hogyan születhet meg az erényes cselekedetek végzésével. Hasonlóan a jó nevelőanyákhoz, istenfélő emberek dajkálhatják a kisgyermek Jézust, karjukban tarthatják, csókolgathatják, fürdethetik és ringathatják a szívükben. Sok évvel halála után Brigitta így vált azok kiemelkedő példaképévé, akik Krisztus iránti odaadásukat Szűz Máriával való azonosulásukkal mutatták ki. Kora 15. századi svéd, német és itáliai festmények, melyek Brigitta híres látomását ábrázolják Krisztus születéséről, úgy jelenítik meg Brigittát, hogy Krisztus születésénél tökéletesen utánozza Máriának a kis Jézus előtti imádságos, hajlott tartását. Ezek a képek Brigitta iránt mélységes tiszteletet inspiráltak, amint utánozta Máriát, ahogy imádta a kis Jézust. A szemlélőket arra bátorították, hogy igyekezzenek felülmúlni azt. A képek és a brigittai szövegek arra buzdítják a keresztényeket, hogy tapasztalják meg Mária csodálatos örömét Krisztus születésénél, a vele való fájdalmat a keresztre feszítésnél és a Krisztushordozást a szívükben. Brigitta Mária rajongó szemén keresztül mutatta meg, hogy hogyan szemléljük a megtestesült Krisztust. A személyes áhítatnak ez a hangsúlyozása azonban elhalványította azt, ahogyan Brigitta a spirituális anyaságot Máriáról megmintázta, amely végül is felhatalmazta őt arra, hogy írjon, útmutatást adjon, és Isten nevében beszéljen. Brigittának Mária iránti rajongásáról a halála után kialakított kép beárnyékolta prófétai tekintélyét, melyet Mária anyaságával való azonosításából nyert, és így inkább visszatartott, semmint bátorított hasonló indíttatásokat Máriának mint az isteni reveláció edénye szerepének utánzására. Negyedik fejezet Alázatosság, szerep visszafordítás és társulások: Brigitta és egyházi szövetségesei Kell, hogy barátom téged, mint anyát, mint úrnőt, mint lányát és mint nővérét szeressen. Szűz Mária mondta Brigittának lelki atyjáról. Jaéni Alfonso, a rev.7.15.16–ban A vallási prófécia kutatói, akik merítettek Max Webertől és egyéb szociológusoktól, a prófétai tekintély két lényeges elemét ismerték fel: isteni revelációs megtapasztalások és pozitív társadalmi reakciók. A prófétai hatalom Isten nevében történő beszédre az istenség közvetlen megtapasztalásából származik, amely felhatalmazza a prófétát, hogy beszéljen és hirdesse üzenetét. Ugyanez vonatkozik a társadalmi kölcsönhatásokra is. A revelációk megtapasztalása – a prófétai tekintély leglényegesebb aspektusa – formálja a próféta önismeretét, és legalizálja az üzenetek hirdetését. A társadalmi elfogadás, talán kevésbé nyilvánvalóan, de éppúgy szükséges. A hallgatóság legalább egy részének el kell fogadnia a prófétát, mint az isteni közlendők legitim szócsövét, hogy gyakorolhassa megbízatását. A tekintély általában társadalmi viszonyokon alapszik, melyekben az alárendelt elismeri a fölérendelt legitim hatalomgyakorlását. Thomas Overholt több kultúrát vizsgáló tanulmánya a prófétálásról így foglalja össze: „A közvetítő tekintélynek két aspektusa van. Egyrészt a próféta azt állítja, hogy az istenség felhatalmazta üzenetek hirdetésére. Ennek az állításnak az alapja rendszerint a vallásos megtapasztalás, amely egyedi és ezért lényegében szent és sérthetetlen, a hívek által ellenőrizhetetlen. Másrészt a próféták csak akkor lehetnek hatékonyak és működhetnek közvetítőként, ha az emberek elismerik tekintélyigényüket.” Ez a tanulmány eddig Brigitta hatáskörének első komponensét, az isteni reveláció megtapasztalását és az ebből következő jogosultságát vizsgálja, hogy Isten nevében beszéljen. Elsősorban a Revelációk elemzésére alapozva kimutattam, hogy víziói vezették odáig, hogy megértse, égy úgy lépjen fel mint az erkölcsi reform prófétája, aki azonosult az apostolokkal, az evangélistákkal, a héber prófétákkal de különösen a Szűzanya anyaságával. Brigitta azon tekintélyét, hogy felemelje szavát az erkölcsi lazaság ellen és figyelmeztesse az embereket az isteni büntetésre, revelációira alapozta, amelyekben megbízást kapott a szólásra és üzeneteket kapott hirdetésre. Ennek a könyvnek a hátralévő fejezetei megvizsgálják prófétai hatáskörének második szempontját, híveinek reakcióját Brigitta igényjogosultságára, hogy Isten szócsöve legyen. A revelációkból és a különböző, tanítványoktól és bírálóktól eredő forrásokból merítve kimutatom, hogy hívei úgy tekintették őt, mint természetfeletti hatalommal rezonáló forrást és a hagyományos határok veszélyes áthágóját. Laikus nőként, aki nyilvánosan beszélt politikai és egyházi vezetőkhöz, aki egy ideig részt vett a férfi kolostor áhítatos életében és rendszeres lelki vezetője volt a papoknak, a szerzetes barátoknak, valamint a püspököknek, Brigitta anomáliának számított korának kultúrájában. Mint egyéb kulturális anomáliákról vagy marginális személyekről, róla is azt tartották, hogy nemcsak spirituális hatalmat testesít meg, hanem veszélyeket is. Revelációin keresztül Brigitta erőteljes hozzáférést tett lehetővé híveinek Istenhez. Akiknek tanácsra, vigaszra, erkölcsi irányitásra teológiai válaszokra volt szükségük, Brigittához fordultak közbenjárásért, hogy Istentől kapjanak választ, mert azt máshonnét nem várhatták. Mások azonban megkérdőjelezték rendhagyó viselkedését és negatívan reagáltak állításaira. Voltak, akik hivatalos tekintélyüket érezték általa fenyegetve. Mások meg arra gyanakodtak, hogy az ördög szolgálatában áll. Svédországban és Itáliában még halálosan meg is fenyegették. Azok az egyházi tekintélyek, akik igazolták és elismerték legitimitását, védték őt az egyházi átok ellen és hirdették őt mint az isteni hatalom élő közvetítőjét. Ez a fejezet megvizsgálja Brigitta prófétai tekintélyét a férfi egyházi támogatók papi tekintélyével szemben és rávilágít az egymást kiegészítő és kölcsönösen előnyös kapcsolatok, sőt társas viszony természetére Brigitta és gyóntatói között. A Revelációk és gyóntatói tanúságtevése azt mutatják, hogy a svéd özvegy vallásos buzgóságával közvetlen kapcsolatot teremtett a mennyei világgal, míg ők, a gyóntatói szócsőként és terjesztőként szolgálták. Bár Brigitta nagymértékben függött a klérus vezetőinek elismerésétől és jóváhagyásától, de tekintélye néha akkora vagy nagyobb volt, mint az övék. Az utóbbi időben a középkori kereszténységgel foglalkozó tudományos kutatások a középkori vallásos nők és a férfi spirituális tanácsadóik, írnokaik és a hagiográfusai közötti kölcsönhatásokkal foglalkoznak. A történészek szoros lelki barátságot találtak közöttük. Megvizsgálták a papoknak a nők vallásos írásaiban betöltött szerepét, valamint a látnok nők jelentőségét egyházi vezetőik és életrajzíróik számára. Ezek a tanulmányok rávilágítanak, hogy a szent asszonyok milyen hatást gyakoroltak férfi irányítóik vallásos életére és hangsúlyozzák a nők és a férfiak között lévő kölcsönhatást. John Coakley mélyenszántó cikkek szerzője szentéletű asszonyok jelentőségéről későközépkori dominikánus és ferences szerzetesek számára, megfigyeli, hogy a szerzetesek el voltak ragadtatva a nőktől, akik azt állították, hogy Istent közvetlenül látomások útján tapasztalták meg. Bár igaz, hogy a szerzetesek papi hivataluknál fogva a nők felett álltak, a nők látnoki tapasztalatai isteni kapcsolatban részesítették a férfiakat, akik egyébként nem részesültek ilyen átélésekben. Néhány szerzetes, például Capuai Rajmund (†1399), a Sziénai Szent Katalinról szóló Legenda maior szerzője, még érzékelte is a női szentek karizmatikus erejét, amely harmonizált és kiegészítette saját papi erejüket. Coakley éleslátása megvilágíthatja Brigitta esetét is. Egy brigittai forrásból származó tanúbizonysági vizsgálati anyag rámutat arra, hogy ő és fő gyóntatói, Linköpingi Mátyás és Alvastrai Péter perjel, Skänningeni Péter és Jaéni Alfonso együtt dolgoztak nemektől függő társulásban közös céljukért, egyházuk és társadalmuk megreformálásáért. Brigitta alárendeltsége az egyházi tekintélynek Amikor az éppen megözvegyült Brigitta elfogadta vőlegényeként Krisztust és elhatározta, hogy vallásos elhivatottságát biológiai gyermekei szeretete fölé helyezi, kötelességeit családja iránt fokozatosan új kötelékkel, a spirituális „családdal” helyettesítette. Nemcsak mennyei vőlegényéhez és más mennyei lényekhez kötődött spirituálisan, hanem gyóntatók, papok, szerzetesek és más egyházi személyek köréhez is, akikkel élt vagy akikkel gyakran volt kapcsolatban. Svédországban és Rómában női közösségeket hozott létre, akik osztoztak vallásos elkötelezettségében és támogatták prófétai elhivatottságát. Az alvastrai zárdában szigorú ájtatossági gyakorlatai alatt Julianna Nilsdotter volt Brigitta mellett. Élete vége felé Elvira és Praxedis, két spanyol remetenő voltak társai, akik elkísérték jeruzsálemi zarándokútjára is. Jámbor nők, köztük a svéd ciszterci nővér Katherina, látomást kaptak Brigitta vallásos szerepének, mint Isten szócsövének bizonyítására. Brigitta Isten szócsövére vonatkozó elhivatottságára egy Itáliában remeteként élő stockholmi nőismerősétől is kapott megerősítést. Ez az asszony elmesélte, hogy álmában azt látta, hogy Brigitta egy oszlopon áll. Tisztelői sokasága vette körül, akik élvezték a vörös és fehér rózsák illatát, amelyek harmatcseppekkel együtt áradtak szájából. Egy hang magyarázta, hogy „Az asszony, akit te láttál Brigitta úrhölgy, a te úrnőd, aki Rómában tartózkodik. Távoli vidékekről rózsával kevert bort hoz majd és szomjas zarándokokat kínál vele”. Rómában barátságban volt Francisca Papazurával a befolyásos nemes özveggyel (aki a kanonizációnál is tanúskodott mellette), aki Brigittának adta a Campo di Fioren lévő házát. Ezen kívül különösen szoros kapcsolatot tartott a panispernai Szent Lorenzoban a Szegény Klára kolostor nővéreivel. Nagy csodálója volt jámborságuknak és rendszeresen imádkozott templomukban és társalgott velük. Azt is kérte, hogy halála után testét templomukba helyezzék el, mielőtt visszaszállítanák Svédországba. Legmeghittebb nőtársa megözvegyült Karin lánya volt, akivel több mint húsz évig élt együtt Rómában. Látogatták a templomokat és a kegyhelyeket, gondoskodtak a zarándokokról és a szegényekről. Mivel elhagyta Svédországot, Brigitta nem tehetett eleget családi kötelezettségeinek, de ez a lánya hosszú időn keresztül kolostori imádságos és aszkétikus életének egyik társává lett. Brigitta halála után Karin aktív kampányt folytatott édesanyja kanonizálásáért és magára vállalta a születőfélben lévő vadstenai szerzetes közösség vezetését is. Karint Svédországban később szentként tisztelték. Bár Brigittának sok női tanítványa és barátnője volt, a források azt mutatják, hogy főként papok és szerzetesek széles körét gyűjtötte maga köré. Férje halála után nem csatlakozott női szerzetes közösséghez, hanem néhány évig az alvastrai ciszterci kolostor szerzetes barátok és laikus testvérek imádságos életében vett részt. Amikor Rómába és más zarándokhelyekre utazott, mindig egyházi személyekből álló társaság kísérte. Levelezett és szoros kapcsolatban állt számtalan pappal, püspökkel és szerzetessel, akikkel Itáliában és utazásai során találkozott. Nem kevesebb, mint négy ember segítette összeállítani a revelációkat, akik gyóntatóként is szolgálták őt. Ezek az emberek, akik az elragadtatások és a prófétálás ajándéka miatt tisztelték, voltak a legfontosabbak spirituális fejlődése és missziója szempontjából. Alapvetően az alárendeltség és a függőség jellemezte Brigitta kapcsolatát gyóntatóival. Egyházi hivataluknál és teológiai műveltségüknél fogva „lelki atyjai” voltak a felettesei. Függött tőlük, mert szüksége volt a szentségek kiszolgáltatására, lelki vezetésre és legitimitásának jóváhagyására, és becsületesen átadta nekik revelációit átvizsgálásra és közzétételre. A vita és más források kihangsúlyozzák Brigitta az önkéntes alávetettségét és alázatos engedelmességét atyai gyóntatóinak, akik lelki életét irányították, útbaigazították és szemmel tartották napi tevékenységeit. A vita megállapítja, hogy „úgy szerette az igazi alázatosságot, hogy sehol nem akart irányító nélkül maradni, akinek minden dologban alázatosan engedelmeskedhetett”. Péter perjel tanúvallomása is úgy jellemzi, mint aki „nagyon engedelmes” (obedientissima) a lelki atyáinak. Mindig azt tette, amit előírtak neki, ha mégoly fárasztó is volt is, vagy akaratával ellenkezett. Jaéni Alfonso azt is megjegyzi, hogy „egész életében mindenben alázatosan engedelmeskedett az atyáknak, mint ahogy egy igaz, alázatos szerzetesnek kell engedelmeskednie feljebbvalóinak”. Mint papi előjárók, Brigitta gyóntatói kiszolgáltatták neki a bűnbánati szentséget és az Eucharisztiát. Brigitta minden vasárnap és minden ünnepnapon az ő közreműködésükkel áldozott. A kanonizációs dokumentumok és Alfonso Epistola solitarii–je azt mutatják, hogy gyakran meggyónta nekik bűneit (naponta többször is) és engedelmesen elvégezte az általuk feladott elégtételt. Svédországban férje halála előtt és utána is, Linköpingi Mátyás volt a vezető gyóntatója, és amikor Rómába költözött, rendszerint Péter perjel és Péter mester látták el ezt a feladatot. Amikor a két svéd megbetegedett, szerepüket Jaéni Alfonso vette át, aki 1370-ben elkísérte Brigittát Montefiasconeba, hogy átadják Orbán pápának a revelációkat. Péter perjel és Péter mester felépülése után is alkalmakként Alfonsonak vallotta meg bűneit. Alfonso kivételével, akivel nem találkozott nap mint nap, Brigitta gyóntatói beszámoltak neki az egyházi eseményekről is és gondosan felügyeltek aszketikus gyakorlataira és lelki életére. Mielőtt Svédországból Rómába költözött Mátyás nagy befolyást gyakorolt rá. Úgy tudjuk, hogy Brigitta, aki állítólag minden lehető alkalmat megragadott, hogy „egyenes emberek” prédikációit hallgassa, jelen volt Mátyás nyilvánosan prédikációin. Személyére szóló útmutatásokat kapott tőle és több revelációján érződik a hatása. Mátyás az alvastrai zárdában felügyelte böjtjét, virrasztásait, imáit és aszketizmusát. Több szakasz szerint eleget tett rendelkezéseinek, hogy mérsékelje kemény aszkétikus gyakorlatait. Egy alkalommal követte azt az utasítását is, hogy menjen fürdőbe, amikor az orvosok úgy látták, hogy azzal kigyógyulhat az életét fenyegető betegségből. Más alkalommal is engedelmeskedett neki, amikor azt kérte tőle, hogy igyék étkezés közben, mert a szája annyira kiszáradt, hogy beszélni sem tudott. Alvastrai Péter perjel és Skänningeni Péter szintén irányították spirituális életét és felügyelték napi tevékenységéei. Amint korábban említettük, Péter perjel Alvastrában olvasott neki lelki kalauzokból, mint a Speculum virginum. Miután Rómába ment, Skänningeni Péter neki és Karinnak zenét és latint tanított. Szemrehányóan megfeddte Brigittát, mikor úgy érezte, hogy bűnt követett el, még ha a legkisebbet is. A böjtölést, a virrasztást, az imádságot és a csendet ajánlotta neki. Brigitta sohasem ment ki a házból, ha nem volt erre Péter perjeltől felhatalmazása. Péter mester mindig elkísérte, amikor a római szenthelyeket kereste fel. Ezeknél a látogatásoknál úgy tűnt, hogy Brigitta az ő engedélye nélkül még a szemeit sem merte fölemelni. A tanúk azt is elmondják, hogy jó szívvel adta át római háztartásának ügyeit Péter mester irányításának. Ő felügyelte a ház lakóinak napi tevékenységét, figyelt a kenyérfogyasztásukra és szigorúan ellenőrizte pénzüket. Amikor Brigittának szüksége volt pénzre, könyörögve kért tőle mintha a pénz sohasem lett volna az övé. A kanonizációs tanúvallomásában Alfonso megállapítja: „Péter úr (Skänningeni) kezelte Brigitta pénzét, és amikor kért belőle valamennyit a szükségletekre, mint például cipőre vagy a szegények megsegítésére, a legnagyobb tisztelettel és alázattal könyörgött érte, mintha a pénz sohasem lett volna az övé. Péter úr néha adott neki, néha meg nem.” Péter perjel is leírja, hogy a szegények részére nem adhatott neki annyi pénzt, mint amennyit kívánt, mert „Péter mester a lelki atyja nem engedélyezte azt, mert nála volt a pénz és ő gondoskodott Brigitta úrnő háztartásáról”. Brigitta passziv alávetettségének következetes rajza ellenére, a források tudni vélik, hogy időnként vonakodik vagy ellenállást tanúsít velük szemben. Bizonyos revelációk elmondják, hogy a mennyei lények arra ösztönzik Brigittát, hogy saját akarata ellenére is engedelmeskedjen gyóntatóinak. A kanonizációs dokumentum egy helyütt leír egy incidenst, amikor nem kért engedélyt valamilyen cselekedethez. Amikor Szentföldről utazott vissza, beleegyezett, hogy segít egy carletoi Antonius nevű kereskedőnek, hogy megkapjon egy áhított hivatalt. Beleegyezett anélkül, hogy lelki vezetőjével ezt megbeszélte volna. Akkor jött rá, hogy hibázott, amikor keserű ízt érzett a szájában. Ezek az incidensek arra utalnak, hogy bár Brigitta általában tiszteletteljes és engedelmes volt gyóntatóival szemben, lehet, hogy mégsem volt annyira tökéletes, mint amilyennek a legtöbb forrás ábrázolja. Brigitta és kortársai alávetettségét a lelki atyáknak az aszketizmus egy formájának tekintették. Brigitta megtanulta az alázatosságot és megalázta saját magát, hogy kedvében járjon Krisztusnak. A Revelációk több szakasza megemlíti, hogy a lemondás saját akaratáról kedves Istennek, és a kanonizáció tanúi úgy magyarázzák engedelmességét mint az erényes önmegtagadás egyik formáját. Ennek a nem kolostorban, nem házasságban élő laikus nőnek, aki aszkétikus, majdnem kolostori életet élt, aki nem tett fogadalmat és nem tartozott egyik rendnek még a harmadrendjéhez sem, gyóntatói iránti engedelmessége fontos szerepet játszott az életében. Arisztokrata háttere ellenére bizonytalan volt a társadalmi helyzete és marginális státusza megkövetelte, hogy gyóntatói iránti engedelmessége látható legyen prófétai működésének legitimálásához. Brigitta támogatói számára is alapvető fontosságú volt látni az egyházi tekintélyekkel szembeni „tökéletes” engedelmességét, hogy hitelesnek tekintsék revelációit. Ahogy Rosalynn Voaden megfigyeli a szellemiek megkülönböztetésének kritériumait a középkorban: „a látnok erkölcsi tisztaságát, amit viselkedése fejez ki …, a látomás hitelessége döntő jeleként fogják fel.” Későközépkori egyházi vezetők hangsúlyozták, hogy az önkéntes engedelmesség és az egyházi feljebbvalók iránti alázat, az erényes élet alapvető tulajdonságai, különösen érvényesek a nőkre. Ezt a viselkedést a hitelesség jelének és a látomásokat isteni ihletésűeknek (inkább, mint démoni illúziónak) kell tekinteni. Brigitta nemcsak alávetette napi gyakorlatait és lelki életét gyóntatói irányításának, de függött is tőlük, mert gondosan megvizsgálták a revelációit, bizonyságot tettek mellette és terjesztették azokat. A vita elmondja, hogy amikor a prófétálásra megkapta az első hívást, akkor elborzadt, mert úgy gondolta, hogy a reveláció démoni illúzió is lehet. Ezért utasítást kapott, hogy ami feltárult előtte, mondja el Mátyásnak, akinek „tapasztalata van a két szellemiség megkülönböztetésében”. Mátyás ugyanis híres volt arról, hogy képes volt eldönteni, hogy valakit démoni erők játszanak-e ki vagy a mennyei befolyás alatt áll-e. Brigittát – mint általában a későközépkori női látnokokat –, szüntelenül kísértette a félelem a démoni illúzióktól, ezért átadta revelációit Mátyásnak (és néha a többi gyóntatójának) annak megállapítására, hogy azok isteni eredetűek-e. Víziói eredetének azonosítása végett a lelki vezetők újra és újra ellenőrizték érzékeit, megvizsgálták az üzenetek valódiságát, és az elragadtatás pillanatában többször ellenőrizték fizikai állapotát. Időnként szemrevételezéssel és érintéssel is igazolták a revelációk hitelességét, mint ahogy azt Brigitta alvastrai karácsonyesti revelációjánál is láttuk, amikor Mátyás és Péter perjel látták és megtapintották a Brigitta szívében érzett mozgást. Brigitta alávetette magát a vizsgálatoknak, melyek megállapították, hogy nem az ördög vezeti őt félre. Élete vége felé a lejegyzett revelációk teljes anyagát átadta Alfonsonak, hogy biztos legyen benne, hogy azok nem tartalmaznak az egyházzal ellentétes tanításokat. Nem Brigitta gyóntatói voltak az egyedüli egyházi képviselők, akiknek vizsgálatra átadta a revelációit. A félrevezetéstől való félelme, mások kétségeinek eloszlatása, a bírálgatások megszűntetésének és revelációit nyilvános terjesztésének óhaja már prófétai elhivatottságának kezdetén (1346 körül) arra sarkallták, hogy Revelációival a svéd püspöki karhoz forduljon tüzetes megvizsgálásért, melynek tagjai feltehetően Hemming Nillson uppsalai érsek, az Cbói Heming püspök, a Växjöi Tamás J. püspök és a Linköpingi Péter T. püspök, valamint Mátyás mester és Péter perjel voltak. Brigitta regulájának első fejezete, amelyről úgy gondolják, hogy azt a Jaéni Alfonso készítette, kimondja, hogy Mivel attól félt, hogy a csaló, a világosság angyalaként megjelent sötétség angyala félrevezette (2Kor11,14), alázattal, nagy tisztelettel és istenfélelemmel ismertette (revelációit) Uppsala érsekével és még három másik püspökkel és egy nagyon elkötelezett, nagy teológus hírében álló mesterrel és még egy rendfőnökkel is, aki Istennek szentelte magát és nagyon jámbor volt. Amikor mindezek és Isten számos híve hallotta és megtárgyalta ezeket, igazolták, hogy mindezeket (a revelációkat) egyazon személy (azaz Brigitta), a mennyből az igazság és a fény lelke által, a Szentlélek különleges kegyelméből kapta. Más Brigitta szövegek szintén azt sugallják, hogy számított a svéd püspökök szankcióira, mert ellenállás volt vele szemben, és mert továbbítani akarta Krisztus szavait a pápának. Svédországban prófétai elhívásának korai éveiben látomásait megkérdőjelezték, nyíltan kigúnyolták és mint elmebeteg képzelődést vagy mint boszorkány csalását elutasították. (lásd később az ötödik fejezetben) Azért, hogy meghallgatást nyerjen és eloszlassa az ellenállást, jóváhagyást és támogatást kért a legnagyobb hatalommal rendelkező svéd egyházfiktól. Jóváhagyásuk pecsétje megadta a revelációk értékét, amelyeket ezután átadott VI. Kelemen pápának. Élete vége felé revelációit ismét hivatalos vizsgálatra adta át, ezúttal az egyházi vizsgálók kezdeményezésére. Amikor a Szentföldről Rómába tartott, megbetegedett és néhány hónapig Nápolyban maradt, ahol arról vallatták, hogy milyen módon kapta a revelációkat. A kanonizációs tanúvallomások szerint I Johanna királynő, aki Brigitta jövendőmondó képességeiről akart bizonyságot szerezni, megparancsolta Bernátnak, Nápoly érsekének (†1379) és a szent teológia több tudorának, beleértve Misquinit Miklóst, a dominikánus inkvizítort és későbbi bíborost, hogy alaposan vizsgálják meg Brigittát. Az érsek, a teológusok és más „előkelő” (notabilibus) személyiség elmentek Brigitta szállására és megbeszélték vele a vízióit, miközben ő a szobájában feküdt. A beszámoló szerint illő tiszteletet tanúsított irántuk. Később az érsek nyilvánosan kikérdezte, hogy milyen módon kapta a revelációkat és a látomásokat. Az audiencián teológusok, egyházjogászok, neves papok és laikus személyek is voltak. Miután alázatosan válaszolgatott az érsek kérdéseire, Bernát érsek és a többi tanult egyházfi kijelentette, hogy Brigitta Isten különleges kegyelmének birtokában van. Ennek az eseménynek több tanúja megfigyelte, hogy Brigitta szemmel láthatóan nem félt a vizsgálat alatt, bár, ahogy Alfonso rámutatott „reális lehetett volna a haláltól vagy a börtönbüntetéstől vagy más megpróbáltatástól való félelme”. Sorsa ugyanis a püspökök és teológusok jóváhagyásától és hitelesítésétől függött. A vizsgáló bizottság nyilvánvalóan fenntartotta a jogot, hogy megállapítsa igazmondását és döntsön sorsáról. Gyóntatói, a svéd püspökök és a nápolyi klérus kedvező eredményű vizsgálatai támogatták tekintélyét és igazolták legitimitását mint Isten követe. Az egyházfik csodálata, a szerepcsere és társulás Brigittának ez az alázatosságáról, engedelmességéről, függőségéről és megalázkodásáról rajzolt képe az egyházi hierarchia tagjaival való kölcsönhatásának csak egyik oldalát mutatja. Brigitta lelki atyjai és más egyházfik, akik elhitték isteni ihletettségét, mélyen csodálkoztak azon képességén, hogy közvetlen kommunikál Istennel. Revelációinak mélységes tisztelete lehetővé tette, hogy Brigitta Isten szavának közvetítője legyen számukra. Az egyházfik, akik meglepődtek, hogy Isten üzeneteket küld általa a világnak, gyakran kikérték tanácsát, és kérték, hogy imádkozzon értük. Míg Brigitta a legnagyobb tiszteletet tanúsította a papsági hivatal iránt, az a csodálatot kifejező tisztelet prófétáló képességei iránt viszont megengedte neki, hogy tekintélyét egyes egyházfik fölé helyezze, akik máskülönben, papsági hivataluknál és teológiai műveltségüknél fogva felettesei voltak. Linköpingi Mátyás kanonok Brigitta mennyei világgal való közvetlen kapcsolatát megdöbbentőnek és mélységesen csodálatosnak tartotta. Úgy tűnik, hogy a revelációkhoz írt előszavát még a svéd püspökök küszöbönálló vizsgálata előtt írta, melyben lelki leánya iránti túláradó csodálatáról tett tanúbizonyságot. Mátyás az előszóban megvédi Brigitta szavahihetőségét, érvel a revelációk isteni eredete mellett. Nyíltan utal azokra is, akik semmibe veszik és elutasítják revelációit. Védelme valószínűleg lelkes bevezetőként szolgált a püspökök által tüzetesen megvizsgálandó revelációkhoz. Célja volt meggyőzni őket arról, hogy amiket Brigitta hallott és látott az a Szentlélektől származik. Közvetett módon az előszó önvédelem is volt. Védte saját, az özvegy látnok gyóntatójaként és támogatójaként betöltött szerepét. Leírva Brigitta erényes cselekedeteit és revelációinak csodálatos eredményeit, Mátyás úgy érvelt, hogy a revelációk nem a gonosz lélektől, hanem az Isten Lelkétől származnak. Megjegyezte azonban azt is, hogy nehéz elhinni, hogy „Krisztus, aki a mennyben lakozik, beszélhet egy halandó nővel”. Mátyás bizonygatta, hogy azokat, akik ezt elhiszik, ugyanazon Lélek vezeti, aki Brigittának is megadta ezt a kegyelmet. Mátyás Brigitta példás életét leírásával, melyet az alázatosság, a mértékletesség, az odaadás és a türelem jellemzett, védelmezi legitimitását, hogy ő az isteni reveláció szócsöve. Feltételezi, hogy az igazi erényes embereket a gonosz lélek nem csábíthatja el, mert ők Krisztus oltalma alatt állnak. Még arra is rámutat, hogy a revelációk azt „hirdetik” (predicant), amit Krisztus hirdetett. A csodák egész sorát hozza fel, melyeket Brigitta szavainak tulajdonít. Érvelését arra a bibliai elvre alapozza, amely úgy szól, hogy „a fát a gyümölcséről ismeritek meg” (Mt 7,15-16, 12,33; Lk 6,43-44). Miközben Mátyás Brigitta mellett érvel, ismételten kifejezi mélységes csodálkozását és szent borzadályát revelációi iránt. Utalva a revelációkra, értekezését Jeremiás szavaival 5,30 kezdi: „Borzalmas, rettenetes dolgok történnek földünkön.”(stupor et mirabilia audita sunt in terra nostra). Brigitta vízióit „csodaként” fogja fel, és áradozva fejezi ki csodálatát a revelációk iránt olyan jelzőkkel, mint „meghökkentő” (stupenda), „csodálatos” (admirabilis), „meglepő” (mirandis) és a „legcsodálatosabb” (superadmiranda). Szerinte „ez a csodálatos reveláció (admirabilis apparicio),” olyan megkökkentő (stupenda), hogy egy ilyen csoda kiválósága az emberi szív kicsi befogadóképessége miatt alig hihető és alig felfogható. Mert bár a szavak és cselekedetek minden kétséget kizáróan és a legteljesebb mértékben meggyőztek engem ennek a léleknek az igazáról, én, aki leírtam ezeket a dolgokat, alig értem meg azt, amit úgy ítélek meg, hogy legméltóbb minden elismerésre”. Mátyás legjobban az előszóban fejezi ki meglepetését és szilárd meggyőződését, hogy Krisztus nyilatkozott meg Brigittának és azt mondja, hogy ez a látványos csoda meghaladja intellektuális felfogóképességét. Mátyás azt mondja, az, hogy Jézus Krisztus megszólította Brigittát, jobban meglepte őt, mint az, hogy Isten Mózesnek átadta a tízparancsolatot, sőt még Krisztus megtestesülésénél is meglepőbbnek tartja. A középkori hagiográfia általános témáit használva – olyan nyilvánvalóan túlzó megállapításokat, hogy a szóban forgó szentté avatandók túltesznek a múlt szentjein –, azzal érvelt, hogy „csodálatos” (mirabile) volt, ahogy Isten félelemmel töltötte el Izrael népét, amikor törvényt adott nekik, de még csodálatosabb, (stupendius), hogy lélekben alázatos és szelíd (humilies et mausueti spiritu) nők, mint Brigitta, hallják Krisztus hangját, aki irgalmasságot és könyörületességet kínál a bűnösöknek. Amikor összehasonlítja Brigitta revelációit a megtestesüléssel, merészen a következőket írja: „Az igazat megvallva, ez a megjelenés meglepőbb (stupendior), mint amikor Krisztus testben mutatta meg magát.” Úgy okoskodik, hogy amíg Krisztus a fizikai szemeknek jelent meg és spirituális igazságokat mondott, amikor testben járt a földön, most a halhatatlan Krisztus test nélkül a spirituális szemeknek jelenik meg és nyilatkoztatja ki tanításait, miközben a mennyben van. Továbbmegy a szembeállításban: „a korábbi (revelációban, azaz megtestesülésben) az igazság adósságát fizette meg, amikor értünk meghalt, a későbbiben (Brigitta revelációiban) megígéri, hogy ellenszolgáltatás nélkül adományozza az irgalmasság ajándékát nekünk, bűnösöknek. „ Mátyás csodálatosnak találja, hogy Krisztus ingyen ad szelíd irgalmasságot a romlott keresztényeknek és csodálatos, hogy az ajándékot egy asszonyon keresztül adja. Mátyás nyomon követi a folyamatos szelídség jelenlétét az üdvtörténetben, és igen helyesnek tartja, hogy Brigitta, a szelíd asszony közvetítse Isten szeretetről szóló revelációit. Tulajdonképpen a revelációk valódiságának bizonyítását abban látta, hogy azokat egy nő közvetítette. Azzal érvelt, hogy Brigitta az alázatos és istenfélő özvegy sohasem vágyódott arra, hogy színlelje a revelációkat és nem lett volna képes ezeket kiagyalni, mivel „tudatlan” (ignara), „legegyszerűbb” (simplicissama) és igen szelíd (mansuetissima) volt. Mátyás mélységes tisztelete és ámulata revelációi iránt Brigittával való kapcsolatának olyan dimenzióját nyitotta meg, amely meghaladta a szokásos gyóntató-gyónó viszonyt. Mátyás nemcsak előszavának megírásával és képviseletével egyházi elöljáróinál vált Brigitta támogatójává és hirdetőjévé, hanem azzal is, hogy a szószéken erényeiről beszélt és védte látnoki ajándékát az egyházi ismerősei előtt. Brigitta látomása révén kapott vigaszt, amikor bánkódott és bátorítást papi szolgálatához. Például amikor egy földesúr dühös kitöréssel reagált Mátyás szentbeszédére, Brigitta imádkozott, hogy Mátyás kitartson a prédikációiban. Krisztus Brigittán keresztül buzdította lelki atyját, hogy prédikáljon „rendíthetetlenül” (secure) „határozottan” (constanter) és buzgón (ferverter). Más alkalommal, amikor súlyos kísértés támadta, talán valami intellektuális vesződés a tételes ortodoxiával, Brigitta egy revelációban ígéretet kapott, hogy Mátyás problémája sikeresen megoldódik. Mátyás azonnal mentesült a kísértéstől és béke töltötte el. Ezen kívül, miközben kommentárt írt a Jelenések könyvéhez, nem egy alkalommal Brigittához fordult, hogy kérjen Istentől választ szövegmagyarázati problémájához, amely összezavarta. Kérdései az Antikrisztus eljövetelére, a Jelenések könyvének a szerzőségére és a hét harsonára (Jel10,3) irányultak. Mialatt Brigitta éleslátásért imádkozott Mátyásnak, elragadtatásban volt része és megkapta lelki vezetője kérdésére a választ. Mátyás mester hitt abban, hogy Brigitta közvetlen kapcsolata Istennel segíthet neki olyan kérdések megoldásában, amelyekhez ismeretanyaga és intellektuális képessége kevésnek bizonyult. Brigitta Mátyás számára Isten személyes szócsövévé vált, sőt a Jelenések könyve kommentárjának megírásában munkatársaként szerepelt. Imádkozott azért, hogy érthetővé váljanak a homályos bibliai szövegek, míg Mátyás beépítette a feltárult ismereteket a szövegmagyarázatba. Mátyás támaszkodott Brigitta csalhatatlan képességére, amely kiegészítette korábban szerzett széleskörű teológiai ismereteit. Hasonló dinamika jellemezte Brigitta munkáját két másik svéd lelki atyjával, Alvastrai Péter perjellel és Skänningeni Péterrel való együttműködésében is, akik majd harminc évig lelki vezetői és egyben rajongó hívei voltak. Brigitta prófétai képességéről nem fejezték ki csodálatukat olyan áradozva, mint Mátyás. De van elegendő bizonyíték arra, hogy nagyon csodálták őt és képességét, hogy Isten szavának szócsöve. Alfonso megjegyzi, hogy amikor Péter perjel (Mátyással együtt) látta és megtapintotta a fizikai mozgást Brigitta szívében, melyet Alvastrában karácsonyeste érzett, „elképedt a csodálattól” (in stuporem admiracionis). Kanonizációs tanúvallomásában Péter perjel kijelentette, hogy Brigitta telve volt „bámulatba ejtő és csodálatos isteni szavakkal” (verba diuine miranda et stupenda). Megállapítja, hogy az „isteni szavak csodálatos módon kerültek Brigittába” és megjegyzi, hogy „csodálatosan kapott mennyei válaszokat Istentől” (diuine responsa miraculose a Deo obtinuit) azok számára, akik arra kérték, hogy imádkozzon értük. A vita, amely Péter perjel és Péter mester közös alkotása, tükrözi a gyóntatók bámulatát és különös adományának csodálatát. Ezt a vita-t, azért állították össze, hogy támogassák Brigitta kanonizációját, és halála után néhány hónappal adták át a pápai hatóságoknak. A hangsúlyt Brigitta prófétai hangjára helyezik, arra a képességére, hogy Isten nevében szól az egész világhoz. Képet alkot Brigittáról mint Isten választott szócsövéről úgy, hogy összeszövi a gyermekkori legendákat fontos revelációik beszámolóival, amelyeket Brigitta vagy mások kaptak és igazolták elhivatottságát. Brigitta prófétai hangjának témája jelenik meg abban a látomásban például, amely azon az éjszakán jelent meg egy plébánosnak, amikor Brigitta megszületett. A vita elmondja, hogy a pap Brigittán keresztül Isten jövőbeni munkálkodásának jelét kapta minden nemzet számára. „Ahogy eljött az idő, amikor Brigitta lány megszületett, egy közeli templom plébánosa – egy kipróbált és hajlott ember – ébren volt és imája közben egy fényes felhőt látott az éjszakában. A felhőben egy szűz ült, könyvvel a kezében, aki a csodálkozó paphoz így szólt: „Birgennek lánya született, akinek csodálatos hangját az egész világ hallani fogja.” Hasonló történetek Brigitta prófétai hangját igazolandó az egész vita-ban el vannak hintve. Bár Péter perjel és Péter mint lelki vezetői és a szentségek kiszolgáltatói, fennhatóságot gyakoroltak Brigitta felett, csodálatuk karizmatikus képességei iránt előkészítette a szerepcserét. Brigitta a revelációk révén tanácsadójukká és tanítójukká vált. Ezek az atyák mint fordítók működtek szolgálatában és üzenetei rajtuk keresztül kerültek napvilágra. A vita, valamint Péter perjel tanúvallomása beszámolnak arról, hogy amikor ők (római háztartásának tagjai) vigaszt vagy kétségeikre választ kerestek, Brigittát kérték meg, hogy imádkozzon értük. Közbenjárása után átadta nekik Krisztus vagy a Szűzanya vigasztalását. Elmondták, hogy egy alkalommal, egy revelációval vigasztalta meg Péter mestert, mert sokan nem mentek el az általa tartott misére. Isten az atya által kinyilatkoztatta, hogy az egész mennyei sereg és minden lélek a tisztítótűzben vigaszt nyertek általa (a mise által). Másik alkalommal Brigitta bátorító revelációt kapott Péter számára a Szűzanyától. Mária elmondta, hogy Péter azok közé a papok közé tartozik, ,,akiket Isten különösen szeret” és ezért adott neki leírásra egy éneket, amelyből sokan merítenek majd vigaszt. Brigitta Péternek a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásával kapcsolatban is adott tanácsot. Egy pápai képviselő megbízta, hogy adjon a Rómába érkezett skandináv zarándokoknak feloldozást. Meghallgatta egy idős gazdag ember gyónását, aki megvallotta, hogy kétszáz asszonnyal, köztük négy pár nővérrel bűnt követett el. Undorodva ennek az embernek a bűneitől úgy gondolta, hogy csak a pápának van hatalma az ilyen nehéz esetekben feloldozást adni, ezért Péter nem oldozta fel. Az idős ember mindenre elszánta magát, hogy feloldozást nyerjen és panaszkodott Brigittának gyóntatója elutasítása miatt. Brigitta imádkozott Istenhez és választ is kapott a mennyből. Brigitta közölte Péterrel Isten kívánságát, hogy a skandináviai zarándokokra, akik meggyónnak nála, szabjon ki penitenciát és oldozza fel őket bűneik alól, hacsak egyes esetekben Isten másképpen nem rendelkezik. Péter perjel és Péter mester, Brigitta revelációinak fordításával és terjesztésével is szolgálatára voltak. Kezdetben Péter perjel vonakodott elfogadni Krisztus megbízását, hogy írja le latinul Brigitta szavait, mert félt, hogy Brigittát félrevezette a sátán és méltatlannak is tartotta magát Isten revelációinak leírására. Ezek a félelmek jellemezték más látnok nők, mint pl. Folignoi Angéla, Rabastensi Konstancia és Margery Kempe lelki vezetőit is. Ezek a gyóntatók haboztak leírni revelációikat mindaddig, amíg bizonyosságot nem szereztek arról, hogy az asszonyokat nem a démoni erők inspirálták és a revelációk nem a gonosz félrevezetésének eredményei. Péter perjel akkor kapott megerősítést, amikor hirtelen megbetegedett és teljesen legyengült. Ez láttatta be vele, hogy el kell vállalnia a rábízott feladatot, és fel is épült hirtelen a betegségéből. Rögtön ez után Brigittához sietett és felajánlotta, hogy a vele közölt összes revelációt leírja. A vita-ban Péter perjel és Péter mester úgy jelenítik meg magukat, hogy Brigitta szolgálatára voltak, amikor a revelációkat fordították. Beszámolnak arról, hogy Brigitta kezdeményezte és ellenőrizte a revelációk rögzítésének folyamatát. „Úgy végeztette velünk, a gyóntatóival a latinra fordítást, hogy az a leghűbben adja vissza szavait. (faciebat illa translatory).” Amikor azt akarta, hogy rögzítsük azt, amit látott és hallott, hívta gyóntatóját és irnokát, külön erre a munkára kijelölt titkárát”; rendszeresen ellenőrizte munkájukat úgy, hogy felolvastatta velük a leírt szöveget. Péter perjel tanúságtételében azt is elmondta, hogy „Brigitta úrnő szájából és parancsára írt”. Ugyanigy, mindkét lelki atya Brigitta hűséges üzenetvivői is voltak. A revelációk írott példányait másolatát Péter mester átadta a megjelölt címzetteknek, és Brigitta parancsára (ex precepto domini Brigide), Péter perjel revelációiat még VI. Kelemenhez is elvitte, amikor utasításokat és figyelmeztetéseket vitt a pápának Brigittától Avignonba. Más tevékenységek is mutatják a Brigitta és svéd gyóntatói között kialakult munkakapcsolatot. Skänningeni Péter együttműködött vele a (Szűz Mária dicséretére írt) Cantus sororum ének megírásában, melyet a brigittás nővérek szoktak énekelni. A reggeli zsolozsma (Sermo angelicus) Brigitta „csatornáján” keresztül érkezett, Skänningeni Péter pedig lefordította, és valószínűleg szerkesztette is az olvasmányokat. Péter szerezte a himnuszokat, az imádságokat és a köszöntő verses részeit. Az Extrav. fejezet egyik jelenete bemutatja a látnokot és lelki vezetőjét mint társát a Cantus sororum elkészítésében, megemlitve, hogy ebben a munkában mindkettőjüket ugyanaz a Szent Lélek vezette. Az extrav. 114 szerint Brigitta kapott olyan inspirált látomásokat, melyekben úgy tűnt, mintha egy személy megmutatná neki, hogy mit kell írnia. Péternek nem volt ilyen látomása, de ő is kapott inspirált ismereteket arról, hogy hogyan kell megkomponálni a responsóriumokat, antifónákat és himnuszokat. Annyira eltelt Szent Lélekkel, hogy úgy érezte, hogy mintha fülei és szája tele lennének levegővel és szíve dagadt az Isten iránti lángoló szeretettől. Mária azt mondta Brigittának, hogy „ugyanaz a Lélek, aki az írás feladatát adta neked, megmutatta neki is, hogy hogyan komponálja meg csodálatos dolgokkal az éneket.” Egy másik fejezet ír Péter mesterről és az angyalról, aki közölte a Sermo angelicust Brigittával mint Isten által elrendelt kiegészítő munkatársakat a nővérek olvasmányának a megfogalmazásában. Az angyal közölte: „ő és én mindketten egy tagja vagyunk Istennek. Ő a külső, (exterius), valójában én meg a belső (interius) tag vagyok. Ezért írhatja a szavakat, melyeket én mondok neked és elvehet belőle és hozzá is adhat azt, amit jónak lát, mert mindkettőnket egy lélek irányít”. Hallgatólagosan Péter mester és Brigitta, aki továbbadta az angyal szavait, Istennek ugyanahhoz a „testrészéhez” tartozik. A Sermo angelicus alkotásuk Isten, Brigitta és Péter együttműködésének az eredménye. Péter felhatalmazást kapott arra, hogy a szavakat, amelyeket Brigitta isteni közvetítéssel kapott, módosítsa. Péter perjel és Brigitta – mindegyik a maga jól körülhatárolt szerepében – együttműködött ördögűzésében is. Számos beszámoló elmondja, hogy Brigitta „formulát” kapott Krisztustól, melyet aztán Péter használt démonok kiűzésére, akik embereket zavartak. Így aztán a látnok és a ciszterci barát munkatársi viszonyt alakított ki a megszállottak gyógyítására. A vita igazolja, hogy sok ördögtől megszállott svéd ember megtisztult két hitelt érdemlő tanúságtevő jelenlétében, (akiket Péter perjel tanúvallomásában Mátyásként és Växjöi Tamás püspökként azonosított), amikor fent említett egyházi személy (Péter perjel) Krisztus meghagyása szerint azokat a szavakat intézte a démonhoz, melyeket a hölgy Krisztustól hallott. A rev. 6.34 egy szakaszában található egy, a hagyományos apostoli hitvallás anyagán alapuló szöveg, amelyet Szűz Mária nyilatkozott ki Brigittának hogy Péter kiűzze a démonokat: „Isten, az atya, aki egy a fiúval és a Szentlélekkel, minden dolog teremtője, minden teremtmény bírája. Az egy Isten elküldte Szent Fiát Szűz Mária méhébe, a mi megváltásunkra. Megparancsolom neked tisztátalan lélek, az ő dicsőségéért és Szűz Mária imádsága által, távozz el Isten teremtményéből, Jézus Krisztus nevében, aki a Szűztől született az egy Isten, aki az atya, a fiú és a Szent Lélek”. A rev. 6.78 részletesen leír egy látványos ördögűzést a kinyilatkoztatott szavakkal együtt, melyeket Brigitta továbbított gyóntatójához. Brigitta egyik éjszaka egy démon által megszállt házban tartózkodott, ahol az ördög hangoskodott és megjövendölte a bentlakók sorsát. Egy hang szólt Brigittához imája közben és elmagyarázta, hogy az ördög uralja a helyet, mivel a korábbi és jelenlegi lakók a házi isteneket imádták (penates) és nem hallgattak Isten szavára vagy nem jártak templomba. A hang egy hosszú szöveget közölt Brigittával, melyet gyóntatója elismételt az egybegyűlt háziaknak és szomszédaiknak, hogy kiűzze az ördögöt. A szöveg tartalmazta a hit formuláit (azaz, a Szentháromság egy Istent), „minden Isten által lett és nélküle semmi sem lett és az ördög Isten teremtménye”, buzdítást az istenhitre, ígéretet, hogy felhagynak a pogány praktikákkal (azaz tejet kiönteni a kígyónak, kenyeret és bort áldozni a házi isteneknek), hogy elfogadják a hagyományos keresztény tanításokat az Eucharisztiáról és a többi szentségről. Miután Brigitta gyóntatója, valószínűleg Péter perjel, elmondta ezeket a szavakat, az emberek megfogadták, hogy megváltoztatják életüket és elfogadják a tanításokat. Az ördög azonnal eltávozott a tűzhelyből, ahonnan beszélni szokott és nem zaklatta többé a ház lakóit. Bár Brigitta maga nem vett részt közvetlenül ebben az ördögűzésben, mégis széles körben csodálták és tisztelték őt utána mint az isteni reveláció élő szócsövét. Akik tanúi voltak az eseménynek, és akik hallottak róla, ez a nyilvános látványosság drasztikusan bizonyította revelációinak igazságát és hatékonyságát. Brigitta hitelességének bizonyítéka az ördögűzés is, amely számos világi és egyházi tanítványt vonzott. Továbbá, ahogy az ördögűzés történt, példát mutatott a nemek közti társas viszony működésére. A papokkal kéz a kézben azon munkálkodott, hogy visszaadja követőinek az igaz hitet és a valódi keresztény hitbuzgalmat anélkül, hogy áthágná a nemek közötti normákat. A kulisszák mögött Brigitta egyedül imádkozott, Isten meghallotta Isten szavát, melyet az egyházi férfiak – a látható szereplők a néphez továbbítottak. Brigitta kapcsolata a volt spanyol püspökkel, Jaéni Alfonsoval hasonlóképpen sokoldalú és dinamikus volt. Brigitta nemcsak gyónt nála, és átadta neki a revelációit jóváhagyásra, hanem tanácsot is adott neki, látnoki képességével segített neki, ha Alfonso valamit nem tudott felfogni. Brigitta és Alfonso együttműködött, hogy közismertté tegyék Isten akaratát az egyházi és világi vezetők számára. Amit Isten Brigittával közölt, azt Alfonso utasítása szerint közzétette. Brigitte számíthatott Alfonso védelmére és látomásainak közlésére. Alfonso függött Brigittától a természetfeletti világgal való közvetlen kapcsolatért. Alfonso és Brigitte valamikor 1368 után került munkatársi kapcsolatba, amikor Alfonso lemondott püspöki hivataláról és remete lett. Mint a Jeromos remeterend egyik alapítója, különösképpen tisztelte Szent Jeromost (†420), a 4. század végén élt aszkétikus teológust, akinek szoros kapcsolatai voltak Rómában és a Szent földön jámbor özvegyekkel és lányaikkal. Talán Jeromos példáját követte, amikor kezdeményezte az ismerkedését Brigittával. Tanúvallomása szerint, miután egy másik spanyol remete beszélt neki arról, hogy Brigitta a szentség hírében áll és hogyan maradt sok éven át Karin lányával együtt, felkutatta tartózkodási helyét. Valószínűleg mindaddig, amíg nem csatlakozott Brigitta szolid háztartásához, egy remete csoporttal élt Montolucoban (Spoleto közelében). Gyakran társalogtak. Amikor Montefiasconeban, 1370 nyarán gyóntatójaként szolgálni kezdte, kapcsolatuk szorosabbá vált. Az Epistola solitarii-ben Alfonso határozottan állította, hogy a revelációk isteni eredetűek, és nem győzte hangsúlyozni Brigitta gyóntatói iránti alázatos odaadását és engedelmességét. A kanonizációs eljárás során tett tanúvallomásában meggyőző bizonyítékokkal szolgált Brigitta és gyóntatói, beleértve saját magát is, között meglévő kölcsönösség elvére és elkötelezettségére. Meggyőződése volt, hogy Brigittának prófétai lelke van. Elmondja, hogy Brigitta kiolvasta belső gondolatait. Egy alkalommal, amikor Jeruzsálemben voltak, Brigitta egy reveláció révén megtudta, és le is írta, hogy Alfonso mire gondol. Brigitta látnoki képességét a „legnagyobb csodának tekintette, amely nem magyarázható a természet törvényeivel, ezért ezt Isten ajándékának tekintette”. Alfonso azt is megállapítja, hogy Brigitta hitt abban, hogy ugyanolyan hatalma van, mint egykor Mózesnek és a többi prófétának volt, akik másokért imádkoztak, hogy kieszközöljék számukra imáik meghallgatását. Következésképpen ő is gyakran megkérte, hogy imádkozzon Istenhez „saját lelkiismereti kétségei miatt” (super aliquibus dubijs conscienie sue, hogy választ kapjon. Ahogy az első fejezetben láttuk, Alfonso a revelációk vizsgálatával és szerkesztésével foglalkozott, majd Brigitta halála után előkészítette a kiadását is. Amíg élt, szóvivőjeként, ügyintézőjeként és nyilvános tolmácsaként szolgálta. Amikor életének vége felé Brigitta üzenetei erősödtek, és egyre merészebbé váltak, Brigitta Isten megbízásából nagy tömegekhez szólt és Alfonso segítette őt a „prédikálásában”. Ciprus szigetén, amikor beszélt a királyság uralkodóihoz és figyelmeztette őket Isten küszöbönálló büntetésére bűneik miatt, Alfonso közvetített Brigitta és a ciprusiak között tolmácsként (interpres). Valószínűleg azért, mert Brigitta hallgatósága főként görögül beszélt vagy nem értette a svéd akcentussal beszélt latint. Egyszer Nápolyban egy nagy gyülekezet előtt, amely azért gyűlt egybe, hogy meghallgassa Isten haragjának megjövendölését, Brigitta hallgatott, míg Alfonso „Brigitta úrhölgy parancsára” (de mondato ipsius domine Brigide) hangosan fel olvasta a revelációt a tömegnek. Amikor befejezte a felolvasást, akkor Brigitta átadott belőle egy Alfonso által lemásolt példányt a hallgatóságnak. Alfonso nemcsak tolmácsolt és beszélt Brigitta nevében, hanem olykor útjaira is elkísérte, hogy alátámassza hitelességét, amikor revelációit rangos személyekkel közölte. Jelen volt Montefiascone-ban is (ahol 1370-ben V. Orbán pápa tartózkodott), amikor Beaufort bíborosnak (a későbbi XI. Gergelynek) felfedett egy revelációt (rev.4-138), amely elítélte a bíboros elköltözését Rómából. Mivel a bíboros állítólag nem merte átadni a revelációt a pápának, ahogy azt Brigitta kérte, ezért később Brigitta Alfonso jelenlétében személyesen adta át neki. Alfonsonak Brigitta és a pápai nuncius, Johanna királynő és XI. Gergely pápa között közvetítő szerepe is volt. Alfonso 1373-ban Brigitta kérésére Avignonba utazott, hogy átadjon a pápának egy bizonyos revelációt, amely az egyházi reformra szólít fel és a pápaság azonnali visszatérésére Rómába. Brigitta a látogatás ideje alatt 1373 július 23-án meghalt Rómában. A Revelációk egyik szakasza összefoglalja Brigitta és a spanyol remete sokféle feladatát. Alfonsorróé Szűz Mária a rev.7.15-ben ezt mondta Brigittának: Az én barátomnak (azaz Alfonsonak) úgy kell szeretnie Téged, mint anyát, mint hölgyet, mint lányát és mint nővérét. Mint anyját, a korod miatt és azért, mert nálad kell tanácsot keresnie. Másodsoron, mint hölgyet, Istentől kapott kegyelmed miatt, aki általad mutatta meg bölcsessége titkait. Harmadsoron mint lányt, akit tanít, vigasztal és sok hasznos dologgal lát el. Negyedszer, mint egy nővérét, akit megdorgál – ha úgy adódik – figyelmeztet, szavakon és példákon keresztül a tökéletesebb dolgokra sarkal. Mondd neki azt is, hogy olyannak kell lennie, mint annak, aki a legszebb virágokat viszi. Ezek a virágok az én szavaim, melyek édesebbek, mint a méz azoknak, akik ízlelik, de élesebbek és áthatóbbak, mint a nyílvessző és hatékonyak a jutalmazásban. Ezért a gyám feladata, hogy védje a virágokat a széltől, az esőtől és a hőségtől: nevezetesen az evilági beszéd szelétől; az érzéki örömök esőjétől; az evilági előnyök hevétől. Az, aki ilyen dolgoknak hódol, értéktelenné teszi a virágokat és alkalmatlannak, hogy vigye őket. Ez a szakasz Brigittát egyrészt Alfonso tanácsadójának és tanítványának, másrészt a természetfeletti világgal való kapcsolatok szóvivőjének nevezi, akinek szavait Alfonsonak tisztelni, védeni és továbbítania kell. Konklúzió Mindent összevetve, Brigitta Alfonsoval és a többi gyóntatójával munkatársi viszonyban volt, melyben minden fél férfi, ill. női mivoltának megfelelően dolgozott együtt a közös célért, az egyház és a társadalom szellemi megújulásáért. Brigitta, akinek nyilvános egyházi beszédeit a kánontörvény tiltotta, gyakran adott egyházi társainak üzeneteket, melyekről úgy érezte, égető szükség van közlésükre. Az erkölcsi reform iránti mély elkötelezettsége és képességének elismerése miatt, hogy kapcsolata van a természetfeletti világgal, gyóntatói készségesen szolgálták a közte és hallgatósága között a szócső és a közvetítő szerepét, mivel ők Isten szavát nyilvánosan hirdethették. Még akkor is, ha Brigitta olykor át is lépte a nyilvános beszéd és a saját tanítása közti határvonalat, (ahogy azt Cipruson is tette), revelációi alkalmi nyilvános hirdetését gyóntatói közbelépése és szankciói mérsékelték. Klerikus társaitól kapta a jóváhagyást, a védelmet, és a hangot, amelyre Istentől kapott üzenetek továbbításánál szüksége volt. Brigitta felett a szentségi és a pasztorális hatalmat papi hivataluknál fogva a gyóntatók gyakorolták, viszont látnoki adottságai miatt Brigitta iránti tiszteletük lehetővé tette, hogy a útmutatójuknak és lelki tanácsadójuknak fogadják el. Közvetlenül Istentől kapott bölcsessége emlékeztette gyóntatóit, különösen Mátyást, könyvtudásuk és papi képességeik korlátaira a kegyelem közvetítésében. Lelki leányukhoz fordultak, hogy közvetlen betekintést nyerjenek tőle az isteni világba. Amikor Coakley a női látnokok jelentőségéről a 13. századi szerzetesek számára írt, ugyanúgy írhatott volna Brigittáról és gyóntatóiról is: „a nők kiváltságos kapcsolatának elismerése a szellemi világgal kétértelművé tette a szerzetesek hatalmát felettük, mivel a nőknek közvetlen kapcsolatuk volt ennek a hatalomnak igazi forrásával. Bár alapvetően adva van a nők alárendeltsége, nyilvánvaló az is, hogy a nőknek kiváltságos kapcsolatuk van Istennel és ezt a szerzetesek nem tagadják, sőt inkább örömmel veszik tudomásul”. Még azokkal a papokkal való kapcsolatában is, akik nem tartoztak az elsődlegesen lelki tanácsadói közé, Brigitta adottságai növelték egyházi tekintélyüket, holott látnoki adottságai és közvetlen kapcsolata a természetfeletti hatalommal néha felülmúlták a papok képességeit. Kevin Echart azt állítja, hogy Brigittának „nem volt szándékában beárnyékolni a papságot. Ellenkezőleg. Be akarta tölteni az általuk elhanyagolt lelki szolgálatot és mindvégig ezekhez a szolgálatokhoz hívta vissza őket. Természetes, hogy karizmatikus adottságainál fogva bizonyos értelemben túl is haladta őket. Ráadásul olyan tevékenységet tudott folytatni, amelyet felszentelt papságával, függetlenül hivatali rangjától egy pap sem tudott elvégezni”. Ezt szemlélteti egy esemény, melyben megszabadított egy idős itáliai özvegyet egy démontól – egy inkubustól – amely majdnem minden éjszaka szexuális közösüléssel kínozta őt. Az asszony szabadulni akart a démontól és egy paphoz, az ilyen ügyek szakértőjéhez fordult. A pap egy kicsi, szimbólumokkal teleírt papírdarabkát, (quoddam breue caracteribus figuratum) adott neki. A talizmánt belekötötte a hajába, de a démontól ezután sem szabadult meg. A kétségbeesett özvegy ezután Brigittától kért tanácsot, aki csodálatos módon felfedte az ismétlődő démoni megszállottság rejtett okát: a pap által adott talizmánt. Brigitta szerint a keresztényeknek tilos az ilyen tárgyak használata. Azt ajánlotta az asszonynak, hogy dobja el a papírt és forduljon ismét a papsághoz gyógyulásért. Amíg Brigitta közbenjárt érte Istennél, az asszony meggyónt Alfonsonak, megbánta bűneit, megáldozott és teljesen megszabadult a démontól. A nők általános és teológiai alárendeltségük dacára, az őt csodáló egyházfik, még azok is, akik nem voltak gyóntatói, úgy segítették Brigitta misszióját, hogy a templomban prédikálták üzeneteit. Svédországban azok a papok, akik meggyőződtek revelációjának hitelességéről, szószékről hirdették Brigitta jövendöléseit éhínségről, pestisről és a sokakat elérő halálról. A nápolyi székesegyházban egy tudós teológus is hirdette üzenetét Isten ítéletéről. Bár Brigitta sohasem kérdőjelezte meg a nők nyilvános beszédének tiltását, néha mégis személyesen intézkedett, hogy papok hirdessék revelációit. Svéd egyházi vezetők két fennmaradt levelében VI. Orbán pápának olvasható, hogy Brigitta nem csak, hogy megjövendölte, hanem nyilvánosan „ki is prédikáltatta” a Svédországot sújtó várható szerencsétlenséget. Azon kívül egy reveláció befejezéseképpen Krisztus azt mondja neki, hogy „a reveláció akkor teljes, ha azt a szószékről hirdetik”. Prófétai hangjának kinyilvánításához Brigitta teljes mértékben függött az egyházfiktól, hogy meghallgassák, védelmezzék és elnyerje beleegyezésüket. Ő pedig viszonzásul Isten közlésének közvetlen szócsöveként szolgált paptámogatói részére. Paradox módon Brigittának mint karizmatikus prófétának a hatalma akkor volt a legnagyobb, amikor lemondott arról, hogy nyilvánosan beszéljen a revelációkról és átruházta ezt a tisztet hozzájárult a férfi papságra. Ötödik fejezet Kételkedések, gúnyolódások, vádaskodások: Negatív reakciók Brigitta prófétai hangjára Szinte lehetetlen, hogy Isten egy tudatlan kis asszonnyal beszélne menyei revelációkon keresztül. Vallásos férfiak vádja Cipruson Nem mindenki volt teljesen meggyőződve arról, hogy Brigitta Isten üzeneteinek hiteles közvetítője. Élete során számos nemes és pap nevetségessé tette és tiltakozott állítása ellen, hogy Isten nevében beszél. Sőt mi több, még meg is verték és azzal fenyegették, hogy eretnekség és boszorkányság vádjával kivégzik. Közvetlenül halála után és még legalább ötven évig még hevesebben támadták Brigitta revelációit. Ellenséges értekezéseket terjesztettek isteni inspirációjáról annak ellenére, hogy két pápai vizsgáló bizottság (1377-ben XI. Gergely és 1378-ban VI.Orbán pápa idejében) is kedvezően nyilatkozott róla, revelációit „hitelesnek, igazsággal elteltnek és Isten lelke által, hűséges tanításnak” nyilvánították, és 1391-ben Brigittát szentté avatták. A 15. században ellenfelei szüntelenül provokálták Brigitta híveit, kérték, hogy állítsanak össze csodás történeteket, rendezzenek szentbeszéd sorozatokat és értekezéseket Brigitta védelmére. Gerson Jean (†1429) híres és befolyásos értekezéseket írt a szellemi tisztánlátásról, jól összefoglalva az egyháziak megvetését Brigitta próféciái iránt. Taglalta az ismert feltételezéseket, hogy a nők hajlamosak érzéki csalódásra és újra követelte a vallásos nők fölötti erős klerikus ellenőrzést. Szkepticizmus és ellenségeskedés Brigitta életében Régebbi korok szent asszonyaival ellentétben Brigitta nem kolostorban és nem a társadalomtól leválasztva élt. Aszkétikus gyakorlatokat végzett, és kapcsolatban volt a mennyei világgal, közben rendszeresen beleavatkozva mások bensőséges lelki életébe kölcsönhatásban volt a társadalommal és vitás politikai és egyházi ügyekhez is hozzászólt. Érthető módon szigorú feddései és Isten kemény büntetésének megjövendölése, ellenségeskedést és ellenkezést provokáltak, míg állítása, hogy Istennel beszél, nevetségességet és revelációi iránti kételkedést gerjesztett. Olyan leírások, amelyekben kétkedők és becsmérlők megkérdőjelezik Brigitta prófétai hatalmát, elszórtan megtalálhatók mind a Revelációkban mind a kanonizációs dokumentumokban, felfedve a féltékenységet politikai befolyására. Megkérdőjelezik próféciái összeegyeztethetőségét a kolostoron kívüli életvitellel és kiváltságos politikai státuszával és nyilvánvaló a törekvés a nők egyházi tekintélyének korlátozására. Mindezek együtt egész életében, széles körben kedvezőtlen reakciókat váltottak ki. A Brigitta revelációira adott negatív hozzáállás betekintést nyújt mind a kiváltott ellenállásba, mind a brigittai források bizonyítékaiba Brigitta hitelessége érdekében. A negatív hozzáállás legenyhébb fajtája a kételkedés volt. Sokan arra voltak kíváncsiak, hogy Krisztus vagy Szűz Mária miért szólt Brigitta asszonyhoz. Mások, akik később a legrendíthetetlenebb támogatóivá váltak, azt kérdezték, hogy Isten adta-e neki a reveláció ajándékát. Ahogy az előző fejezetben már említettük, Péter perjel, amikor Brigitta először közölte vele a revelációit és arra kérte, hogy fordítsa őket latinra, szintén tudni akarta, hogy Brigitta látomásai nem démoni illúziók-e. A templomban késő éjszakába nyúló elmélkedés után arra az elhatározásra jutott, hogy kétségei miatt nem segít neki. Nem is tartotta magát méltónak arra, hogy Isten szavait leírja. Rögtön ezután egy nagy ütés érte, magatehetetlenné vált és majdnem meghalt. Ágyában fekve, ahova rendtársai fektették, Péter megértette, hogy állapota Istentől kapott jel. Beleegyezett a revelációk fordításába és azonnal felépült. Brigitta a következő isteni üzenetet adta át neki: „Tudd meg a legnagyobb bizonyossággal akaratomat, hogy nagy tetteket akarok véghezvinni szavaimmal, melyeket ennek az asszonynak az elmondása szerint te leírsz: általa a hatalmas alázatos lesz, és a bölcs elhallgat. Ne hidd, hogy ezek az igaz szavak, melyeket ez az asszony mond neked, a gonosz lélektől származnak”. Bár a beszámolók nem említik, hogy Péter perjelnek nehezen akarta elhinni, hogy Isten a revelációk ajándékát asszonynak adományozta, valószínű azonban, hogy kezdeti szkepticizmusának elsődleges oka Brigitta közvetítése volt. Brigitta érdekében a reveláció teológiai bizonyságot tesz a nők vallási tekintélyéről: a közhelynek számító paradoxonnal, hogy Isten a gyengét és a tanulatlant használja a világ hatalmasságai és bölcsei megszégyenítésére. Ez a paradoxon, amelyet sok teológusíró használt, felidézi Pál apostol Korinthusiakhoz írt szavait: „Isten azonban azt választotta ki, aki a szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, aki a világ előtt gyenge, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,27). Barbara Newman kiemeli Bingeni Hildegardról szóló fejtegetésében a paradoxon használatáról, hogy „duplán paradox” azt állítani, hogy egy nemes családba született kiváltságos személy gyenge.” Bár Brigitta a 14. századbeli Svédország egyik legelőkelőbb családjából származott, Péter perjel részére szóló isteni üzenet mégis Szent Pál szavait alkalmazza Brigittára, miszerint női státusza azonosítja őt a világ gyengéivel, egyszerűivel és butáival. Egy másik szkeptikusnak szóló reveláció megerősítette Brigitta látomásainak isteni eredetét és Brigitta Isten által való kiválasztását igazolta. Péter perjel szerint Kethilmundus a skänningeni Szent Olaf domonkos kolostor priorja vonakodott elhinni, hogy Isten látomásokat küldött Brigittának. Miután Kethilmundus, természetfölötti megerősítésben részesült Brigitta isteni inspirációjáról, lelkes támogatójává vált Brigitta revelációs adottságának. Péter perjel tanúsította, hogy amikor (Kethilmundus) nehezen hitte el Brigitta úrnőnek adott isteni revelációk kegyelmét, álmában tüzet látott, amely az égből Brigittára szállt. Aztán amikor felébredt, csodálkozott, de az egészet illúziónak tekintette. Akkor ismét elaludt. Látta, hogy Brigitta úrnő szájából tűz indult ki és sok nézelődő ember lángra gyúlt tőle. Ezután hangot hallott: „Ki mondta azt, hogy meg tudja akadályozni, a tűz továbbterjedését? Mert én magam, az isteni hatalom küldtem azt keletre és nyugatra.” Ezek után a perjel hitt a revelációknak és a kegyelemben, és megerősítője (confirmator) és védelmezője lett annak, hogy Brigitta úrnő a szent szavakat Istentől nyerte. A látomás emlékeztet pünkösd napjára, ahogy azt az apostolok cselekedete leírja, amikor tüzes nyelvek ereszkedtek le az égből Krisztus tanítványaira. Az ApCsel 2 szerint ezek a nyelvek voltak a Szent Lélek megérkezésének jelei és erőt adtak a korai keresztényeknek, hogy prédikáljanak az egész világon. Bár a szöveg nem szól arról, hogy Kethilmundus nem hitte volna el, hogy egy nő Isten inspirációjával közvetítsen üzeneteket a világnak, de nem jelentéktelen, hogy látomása felidézi azt a napot, amelyen Péter apostol Joel próféta szavait idézve prédikált: „Az utolsó napokban – mondja az Úr – kiárasztom lelkemet minden emberre. Fiaitok és lányaitok jövendölni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak. Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, hogy prófétáljanak.” ApCsel 217-18). Felidézve a női prófétálás bibliai bátorítását, Kethilmundus látomása igazolja Brigitta prófétai elhivatottságát, és azt sugallja, hogy Isten a Szentlélek eszközévé mind nőket mind férfiakat választ ki. Brigitta női mivolta volt az oka egy harmadik személy palástolt ellenvetéseit. A látnok laikus testvér, Alvastrai Gerekinus gyakran látott víziókat a gyermek Jézusról és az angyalok karáról. Ez a szerzetes negyven évig volt közeli kapcsolatban a ciszterci kolostorral, és a kolostori regula iránti buzgóságból ellenezte Brigitta lakásának építését a kolostor mellé. Gerekinus, aki kitűnt erényességével, nagyon meglepődött, amikor Brigitta oda költözött, és fel is tette „szívében” a kérdést: „Miért tartózkodik ez a nő a szerzetesek kolostorában, holott ezt a szabályzatunk tiltja. Új szokást vezet be?” Nem meglepő, hogy az alvastrai szerzetesek rossz néven vették jelenlétét köreikben, mivel a ciszterci rendi szabályzat kifejezetten tiltja nők belépését a kolostor falai közé, és csak apátok adhatnak külön felmentést ez alól. Bár Brigitta idejében megengedték a nőknek, hogy a ciszterci apátságokhoz tartozó birtokon éljenek (a korábbi rendi szabályzat ezt tiltotta), de a kolostorba tilos volt belépniük és így a kolostorhoz egész közelfekvő lakásuk szabálytalan volt. Ezen szabályzat ellenére rendszeresen hallgatta a zsolozsma énekeit és éjjel és nappal a kolostor templomában imádkozott (lehet, abban a részében, amelyet a laikus testvérek számára jelöltek ki). Több szerzetessel szoros kapcsolatba került. Amíg Gerekinust kétségek támadták meg Brigitta közeli kapcsolata miatt a kolostorral, melyet a szentgyónásban valószínűleg közölt is Péter perjellel, eksztázisában egy hang ezt mondta neki: „ez az asszony Isten barátja és azért jött a kolostorba, hogy virágot szedjen ez alatt a hegy alatt (az Omberg hegy, magasodik Alvastra felett), melyből minden nép, a tenger másik oldalán és a föld legvégén is gyógyírt kapnak”. Ez az üzenet Isten szövetségeseként említi Brigittát és hivatkozik vallási elhivatottságára, ami miatt a kolostori szabályokat megszegte. Az Alvastrában begyűjtött virágok szimbolizálják az isteni revelációkat, melyeket el kell hinteni az egész világon. Amint az előző fejezetben láttuk, a virágok kifejezetten a Brigittának adott mennyei szavakat jelképezik: „Mondd meg neki (Alfonsonak), hogy olyan emberhez kell hasonlóvá lennie, mint aki a legszebb virágokat viszi. Ezek (a virágok) az én szavaim (vagy Mária szavai)”. Gerekinus látomásában az utalás az orvosságra felidézi, hogy Krisztus orvosnak mondta magát (Mk2,17), valamint a revelációk olyan szakaszait, amelyek Krisztust mint a test és a lélek orvosának mutatják be, aki szavait Brigittán keresztül gyógyszerként adja. Krisztus például az Extrav. 48.10 szerint azt mondja, hogy ő „orvos” („ego sum medicus”) és a revelációk 6.90.4-5-ben azt olvashatjuk, hogy aki elutasítja Brigitta revelációit, az elutasítja Krisztust, aki a „betegek gyógyszere” (medicina infirmorum). A Gerenikushoz intézett hang az ilyen célzásokkal arra utal, hogy Brigitta feladata Isten egészségrőI és megváltásról mondott szavait terjeszteni a világon. Az is kitűnik, hogy ez a misszió, melyre Alvastrában készült, kiváltságos státusszal ruházta fel, amely a nőkre vonatkozó normák és a megszokott társadalmi konvenciók fölé helyezte. A Gerekinushoz szóló hang nem követelte a regula megváltoztatását, hogy más nők is szorosan illeszkedjenek a szerzeteskolostor napi életébe. Brigitta alvastrai lakását kivételnek kell tekinteni. Kivételes elhivatottsága megengedte az alapvető szabályok áthágását. Gerekinus második revelációja más képet használva emeli ki Brigitta különleges elhivatottságát. Gerekinus látta őt felemelkedni a földről szájából kiáradó vízsugárral. Ima közben egy hangot hallott, amely azt mondta, hogy: „Ez az az asszony, aki a földkerekség végéről jön, és rengeteg embernek nyújtja a bölcsesség italát”. A Brigitta szájából kitörő víz látomása életszerűen rajzolja meg prófétai tevékenységét. A bibliai szakaszokban az áramló víz gyakran a Szentlelket szimbolizálja Jn 7,38-39, és a Revelációkban több helyen a víz Isten szavát képviseli. Gerekinus víziójában szereplő vízképben Brigitta edényként jelenik meg, aki Isten sugalmazott szavait mások lelki megújulására önti ki. Elhivatottsága fontosságát hangsúlyozva a szakasz megismétli Gerekinus korábbi revelációjának üzenetét: Brigittát isteni küldetése azon szokásos szabály fölé helyezi, amely tiltja, hogy nők lakhelye a ciszterci rend kolostorához épüljön. Tehát a Revelációk és a kanonizációs tanúságtétele szerint Brigitta természetfeletti prófétai ajándékának természetfeletti megerősítése eloszlatta Gerekinus, Kethilmundus és Péter perjelnek kétkedéseit Brigitta próféta voltát illetően. Gerekinus és Kethilmundus látomásban megerősítést kapott arról, hogy Brigittának prófétai elhivatottsága van, míg Pétert titokzatos, fizikai fejbe verése és egy Brigitta által közvetített isteni reveláció szintén meggyőzte. A kérdés, hogy Isten küld-e egyáltalán látomásokat vagy létesít-e kapcsolatot földi egyénekkel, nem merült fel ezekben a svéd szerzetesben. Mindhármuk számára az volt a kérdéses, hogy Isten választhat-e egy asszonyt üzenetei közvetítésére. A szerzetes testvérek úgy tudták összeegyeztetni Brigitta női mivoltát prófétai küldetésével, hogy elfogadtak három lényegesen különböző érvelést. A Péternek szóló reveláció kinyilvánította, hogy egy törékeny nő, olykor zavarba hozhatja a világ erőseit és bölcseit; Kethilmundus látomása azt sugallja, hogy Isten egyaránt választ nőket és férfiakat, hogy legyenek a prófécia edényei; és végezetül Gerekinus látomásában Brigitta a nemekre vonatkozó normák alól Isten által szentesített kivételeként jelenik meg. A három okfejtés változatai jelennek meg minden későbbi, poszthumusz próbálkozásra, amivel Brigitta vallási tekintélyét akarják igazolni, mint a következő fejezetben látni fogjuk. Brigitta állítása, hogy Isten nevében beszél, nemcsak kétségeket keltett hallgatóságának szívében és agyában, hanem újra és újra csúfolódást és vádaskodást is keltett. Brigitta túllépte a férfi és nő vallási szerepe közti határt, ami miatt sok kritikus megfeddte. Például egy férfi, vissza akarván terelni őt a helyére, megvetéssel így szólt hozzá: „Nem tudom, hogy mely szellem által beszélsz. Illendőbb lenne, ha asszony módjára szépen fonogatnál, ahelyett, hogy a Szentírásról vitázol”. Sok ellenfele állította, hogy Isten nem közölhetett revelációkat egy laikus asszonnyal, különösen nem az ő társadalmi osztályából. Mások azzal ítélték el látomásait, hogy álmodta őket vagy a túlhajtott aszketikus gyakorlatok következményei, megint mások egyenesen épelméjűségét vonták kétségbe vagy azt állították, hogy gonosz szellemek befolyása alatt állt. Bár az ellenérzés nem egyetlen oka, de a nemek szerepének felfogása különösen kiszolgáltatta Brigittát a bírálatnak és elutasításnak. Rev.6.90 beszámol egy tekintélyes, vallásos ember ellenérzéséről Brigittával szemben, valamint bizonyítékot hoz föl Brigitta hitelességére vonatkozóan. Elmondja hogy Mátyás mester egyik barátja úgy okoskodott, hogy „hihetetlen, és nincs összhangban a Szentírással sem, hogy Isten elfordul az önmegtartoztató életet élő emberektől, és azoktól, akik lemondanak a világról és (most) egy nemes asszonynak nyilvánítja ki titkait”(magnificis feminis). Nem tudta igazán elhinni, hogy Isten a revelációkat egy magas társadalmi osztályhoz tartozó laikus asszonynak fedné fel ahelyett, hogy azt azokkal tenné, akik vallási fogadalmat tettek. Ez az ember, akinek egyházi kötődését nem ismerjük, nyilván nem volt egyedül a véleményével. A rev. 2.16-ben Krisztus így szól Brigittához: „Sokan vannak, akik arra kíváncsiak, hogy miért hozzád szólok és nem azokhoz, akik jobb életet élnek és régebb óta szolgálnak engem”. Krisztus megmagyarázza, hogy egyszerűen azért választotta Brigittát, mert úgy tetszett neki és nem azért, mintha lebecsülné azokat, akik már régóta szolgálják őt vagy értékesebbnek ítélné meg Brigittát, mint őket. Abban a fejezetben, amely Mátyás barátjának az ellenérveit írja le, Krisztus egy revelációban elítéli a vallásos férfi „hiábavaló tudásának trágyadombját”(stercus sciencie vanitatis) és megígéri, hogy saját kezűleg mér rá csapást büntetésként. Az ezután bekövetkezett bénulása és halála nyilvánvaló bizonyítékul szolgált Brigitta revelációi igazának és isteni eredetének. Más brigittás források olyan tagadókat emlegetnek, akik a revelációkat túlzott aszkétikus gyakorlatoknak, mint a koplalás és a kialvatlanság tulajdonították. Brigitta jelenlétében egy szerzetes a svéd királynak és tanácsadóinak a Vitae patrum című könyvből olvasott fel, amely a korai sivatagi atyák tetteiről és beszélgetéseiről számol be. Olvasás közben megjegyezte, „hogy sok szentéletű atyának megárthatott a sok megtartózkodás és tolakodás” amivel azt sugallta, hogy Brigitta hozzájuk hasonlóan érzékcsalódásban szenved. Bár a szerzetes sorsáról semmit sem tudunk, de Brigitta egyik revelációjában Krisztus elítélte ezt a „szózsákot” (saccus verborum) és megígérte, hogy megtorolja önteltségét. Más alkalommal Nicolaus Ingevaldson lovag, aki szemmel láthatóan féltékeny volt Brigitta befolyására a királynál, felbérelt valakit, hogy nyilvánosan vádolja meg Brigittát, mivel ő nem merte kigúnyolni. Ez az ember vacsoraközben svéd nagyurak előtt részegséget színlelve becsmérelni kezdte: „De Úrnőm, Ön túl sokat álmodozik és túl sokat virraszt. Nagyobb hasznát venné annak, ha kicsit többet inna és többet aludna. Isten talán elfordult a jámbortól és egy büszke világihoz szól? Úrnőm! Hiábavalóság hitelt adni az Ön szavainak!” A túlzott megtartóztatás vádjával tette nevetségessé egy szerzetes az udvarnál. Ezek a gúnyolódó svédek ugyanis azt feltételezték, hogy a látomásokat a fiziológiai állapotok idézték elő. Az értetlenség, hogy Isten inkább egy világihoz szól, semmint egy vallási közösség tagjához, ugyanaz a kétkedés, mint Mátyás barátjánál láttuk. A laikus Brigitta támadható volt vallásos őszinteségére irányuló kérdésekkel, és mint nemest, könnyen vádolták büszkeséggel és fényűzéssel. A beszámolókat Nicolas Ingevaldson felbujtására bekövetkezett eseményekről azért jelentették meg, hogy elvegyék ez ilyen vádaskodások erejét Brigitta türelmes és alázatos válaszaival. A nyilvános vádaskodás tanúi meg akarták büntetni a gyalázkodót, de Brigitta ezekkel a szavakkal akadályozta meg: „Hagyjátok, hadd beszéljen, hiszen Isten küldte őt. Világéletemben mindig a saját büszkeségemmel törődtem és megbántottam Istent. Miért ne hallgatnám bírómat. Tényleg az igazat mondja”. A svéd lovagot Brigitta válasza késztette arra, hogy hitelesnek ismerje el a revelációit. Megbánta csúfolódását, kibékült az özveggyel és a Rómába zarándokolt. Itt érte a „dicséretes vég”. Nicolaus Ingevaldsonhoz hasonlóan mások is természetes okokkal magyarázták a revelációkat, mint az a két szerzetes, akik azt állították, hogy Brigitta látomásai egy beteges agy szüleményei. Az alvastrai Pál barát olyanokat mondott, hogy „Brigitta nem épelméjű” (cerebrum sanum) „Brigitta őrült” (fantasticum). Péter perjel tanúsága szerint amikor Brigitta ezeket a szavakat hallotta, nyugodt, alázatos és jámbor válasszal hárította el a jelzőket. Hasonlóképpen válaszolt neki, mint a svéd lovagnak. Miután Pál szavain elmosolyodott, némi humorral fel is kiáltott: „Minden bizonnyal áldott ez az ember, mert igazat beszél, jól ismer engem és bűneimről is tud. Valóban nem vagyok épelméjű, mert mindeddig nem gondolkodtam helyesen, amikor jobban szerettem a világot mint Istent. De végre senki mást nem akarok szeretni csak Istent, senki másnak nem akarok kedvébe járni, csak neki. Így aztán remélem, hogy jó és ép elmémmel örömet szerzek Istennek és megvetem a világot. De kérlek testvér, imádkozzál értem”. Azt nem tudjuk, hogy Brigitta szavaira Pál mit válaszolt. Brigittát Ciprus szigetén is őrültnek tartották, amikor Szentföldi utazása alatt ott járt és Krisztus ítélő szavait hirdette. A revelációi hallgatói megdöbbentek, mert szemükre vetette bűneiket, így I. Péter ciprusi király 1369-i meggyilkolását is, mások elutasították, és csalásnak nevezték a revelációkat, mint Simon, a domonkos teológus és asztrológus, az antiochiai János herceg gyóntatója. A hercegnek, aki később II. Péter uralkodása idején régensként szolgált, köze volt I Péter gyilkosságához. Miután Simon hallotta Brigitta kemény ítéletét a ciprusi királyságról, a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy „ez bolond, mert attól kezdve, hogy Krisztus szemtől szembe megjelent Mózesnek és beszélt hozzá, senki sem tud arról, hogy bármely élő személynek megjelent volna, és Brigitta azt állítja, hogy Krisztus beszélt hozzá. Semmi esetre sem szabad ezt az őrültséget elhinni neki”. Úgy érvelt, hogy „szinte lehetetlen, hogy Isten mennyei revelációkon keresztül szólna egy laikus kis nőhöz (ignara muliercula)”. Minden bizonnyal nem tudta elhinni, hogy Isten használhat egy egyszerű asszonyt a revelációk eszközéül, aki nem rendelkezik teológiai képzettséggel és gyakorlattal. Talán az sem tetszett neki, hogy Brigitta elítélte a ciprusiakat bűneik miatt és kijelentette, hogy Isten utoljára Mózeshez szólt és azóta nem nyilatkozott meg emberi lénynek és azt állította, hogy Brigitta elmeháborodott. Brigitta hívei, akik beszámolnak negatív fogadtatásáról Cipruson, olyan természetfeletti erőt tulajdonítanak neki, amely felülmúlja a tanult dominikánus bírálatait. Felidézve azt a paradoxont, amikor a bolond összezavarja a bölcset, Alfonso „egyszerű galambnak” ábrázolja (columba simplex Mt 10,16), amelyik túljár a ravasz róka eszén. Simon testvér, aki „ismeri a bolygókat és a csillagokat, de saját magát nem” (planetas et sydera sed non seipsum), elment a házhoz, ahol Brigitta tartózkodott és megkérdezte, hogy mit látott és mit hallott a víziójában. A beteg, koros özvegy a testvér kérdéseire a legnagyobb alázatossággal és egyszerűséggel válaszolt. De mivel képes volt másokba belelátni, azonnal átlátott Simon „mézes-mázas” szavain és felismerte rosszhiszeműségét és gonoszságát. Máskor, amikor Istennel ellenkező ember társaságában volt, olyan kénes bűzt érzett, hogy alig tudta elviselni. Alfonso és a többi támogató számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Brigitta felismerése Simon romlottságáról világosan megmutatta, hogy ő Isten hiteles prófétája és revelációi felsőbbrendűek Simon intellektuális ismereteinél. Ciprusi bírálóinak állításával szemben bizonyítékul hozták fel, hogy pontosan megjövendölt későbbi katasztrófákat. Mind az angliai Williamson Vilmos mind a genovai Malansel Károly, akik jelen voltak, amikor Brigitta indulatosan figyelmeztette a bűnükben megátalkodott ciprusiakat az isteni ítéletre, felemlítik bírálóinak, mint pl. Simonnak adott alázatos válaszait és más esetekről is beszámolnak, melyekben Brigitta pontosan látta a jövőt. Megjósolta Famagusta elfogását a genovaiak általi és II. Péter, valamint anyja Elenóra és János herceg 1373-ban történő bebörtönzését. Több esetben Brigitta ellenfelei nem elégedtek meg azzal, hogy szóban gyalázzák, hanem még fizikailag is bántalmazták. Knut Folkesson lovag például, aki féltékeny volt rá a királynál meglévő befolyása miatt, egy magasan lévő ablakból szennyvizet öntött Brigitta fejére, amikor egy szűk stockholmi utcán haladt át. Egy másik svéd lovag, aki Brigitta tanácsa miatt kegyvesztett lett a királynál, megpróbálta fellökni, a király közelében tolakodó tömegben. Az incidensről Péter perjel úgy számol be, hogy Brigitta akár meg is sérülhetett volna, ha az előtte állók el nem kapták volna. Brigitta állítólag mindkét esetben a rá jellemző alázattal és béketűréssel reagált a történtekre. Egyáltalán nem neheztelt rájuk és megbocsátást kért gonoszságukért. Röviddel az incidens után mindkét ember meghalt. Brigitta a revelációkon keresztül előre látta az első lovag bekövetkező halálát, aki sohasem bánta meg bűneit. A másik lovag azután halt meg, hogy nyilvánosan bevallotta Brigitta ellen elkövetett bűnét. Lehet, hogy mindkét lovag azok közé a svéd arisztokraták közé tartozott, akik boszorkánysággal vádolták őt, és ki akarták végeztetni. A kanonizációs tanúvallomásában Alvastrai Péter perjel, megjegyzéseket fűz Brigitta békésen eltűrt üldözéséhez és megállapítja, hogy férje halála után Krisztus parancsára elment a svéd királyhoz, hogy az égből kapott revelációknak megfelelően figyelmeztesse őt és a királyság urait, megleckéztesse őket és jövendöljön nekik Isten haragjáról, amely hamarosan lesújt rájuk, hacsak fel nem hagynak bűnös tevékenységeikkel. Ezt hallva sok tekintélyes ember és mások is megharagudtak rá és legszívesebben megverték volna, de lemondtak róla, mert tartottak nagy tiszteletben álló rokonaiktól. Brigittának Karin nevű lánya szintén említette, hogy a királyság magas rangú emberei nem hittek Brigitta revelációinak, és annyira nem tűrték a dorgálást, hogy még meg is ölték volna, ha nem féltek volna a rokonok megtorlásától. Nilsdotter Juliana tanúvallomásából megtudjuk, hogy a svéd nemesség több tagja féltékeny volt rá, mert Magnus Király Brigitta tanácsaira támaszkodott, ezért boszorkánysággal (sortilega) és csábitással (seductricem) vádolták meg. A rómaiak közül is sokan haragudtak rá, mert szemrehányást tett nekik a város rossz szellemisége miatt és eretnekséggel és boszorkánysággal vádolták meg és máglyahalállal fenyegették. Az Extrav. 8 elmondja, hogy: Római tartózkodásának tizenöt éve alatt, mielőtt a pápa (V. Orbán) és a császár (IV. Károly) odaérkezett, a város állapotáról több revelációja volt, amelyekben a mi Urunk Jézus Krisztus elítélte a város lakóinak túlkapásait és bűneit és bosszúval fenyegette meg őket. Amikor ezek a revelációk a római lakosok tudomására jutottak, halálos gyűlölettel fordultak az áldott Brigitta ellen. Sokan azzal fenyegették meg, hogy elevenen megégetik, míg mások azzal vádolták meg, hogy eretnek és pogány jósnő (phitonissam). Azzal, hogy római ellenségei megvádolták, hogy phitonissa, ami körülbelül annyit jelent, mint „boszorkány”, „jós”, „prófétanő”, azt sugallták, hogy Brigittát egy jövendőmondó szellem szállta meg, aki rajta keresztül mondja meg a jövőt, vagy hogy ilyent megidéz. A „phitonissa” szó a görögből származik és a „pythia” rokona, ez volt Apolló papnőinek a neve Delphiben, akik orákulumaikról voltak híresek. A Vulgatában és a középkori keresztény írásokban a kifejezést az Endori boszorkányra alkalmazták. Ez az a médium volt, aki megidézte Sámuel lelkét, hogy Saul kérésére jóslatokat kapjon. 1Krónik 10,13; 1Sámuel 28,7-8). A 4. században Filastrius, Brescia püspöke azt bizonygatta, hogy „phitonissáktól” tanácsot kérni, vagy elhinni, amit mondanak, eretnekség; a „phitonissák” ugyanis hamis próféták, kiknek látomásai és szavai sokakat félrevezetnek. A rómaiak vádja, hogy üzenetei nem Istentől, hanem egy megtévesztő szellemtől származnak illusztrálja azt a jelenséget, amit a kutatók számos kultúrában megfigyeltek. Azok a nők, akik elutasítják, felforgatják és bomlasztják a legitim hatalmat, és annak megszerzésére törekednek, a patriarchális társadalomban kiteszik magukat a boszorkányság vádjának. A kereszténység történetében sem szokatlan, hogy azokat a nőket, akik a prófécián keresztül spirituális tekintélyre tettek szert, a boszorkányság vádjával illessék. Ahogy Rosemary Radford Ruether megjegyzi: „a kereszténységben mindig átjárható volt a határ, hogy egy nőt prófétának vagy boszorkánynak tekintsenek”. A határozott fellépést, amely ellentettje a nők megszokott hagyományos viselkedésének, gyakran törvénytelennek tekintették és a boszorkányság jelzővel illették. Caroline Walker Bynum ezen jelenség megjelenését tárgyalja a későközépkori Európárban. Kimutatja, hogy a 14. század elejétől a férfiak ellenségeskedése a szerzetesnőkkel szemben fokozódott, és a boszorkányság vádjában mutatkozott meg, éppen akkor, amikor a nők látomásai és próféciái nyilvánvalóan tekintélyük forrásai lettek szemben az intézményes hatalommal, melyet papi hivataluknál fogva a férfiak gyakoroltak. Bynum megjegyzi, hogy „az egyházi szervek és teológusok női misztikáról kialakított ambivalens felfogása szintén heves nőellenességet tükröz. Ebből egyrészt a tényleges boszorkányságvádak, másrészt a 15. század boszorkányüldöző teológiája következik”. A későközépkori kereszténység nem húz éles határvonalat a női szentek és a boszorkányok között. Nemcsak Brigittát, hanem olyan nőket is, akiket már életükben szentként tiszteltek, mint például Sziénai Szent Katalint, Pármai Orsolyát (†1410), Schiedami Lidwinát (†1433), Beutler Magdolnát(†1458) és Columbiai Ritát (†1501) megvádoltak boszorkánysággal vagy démoni megszállottsággal. A boszorkányvádak és a kivégzéssel való fenyegetőzések példázzák a növekvő ellenszenvet az isteni inspiráció tekintélyével szemben, amelyre a későközépkori prófétanők jogot formáltak. Bár erős klerikális támogatottsága és fontos politikai kapcsolatai miatt, hivatalos formában sohasem léptek fel ellene, de állították, hogy Brigitta boszorkány. A Rómaiak politikai és spirituális életének kemény kritikája miatt megkísérelték elnémítani és tagadták, hogy a revelációkat Istentől kapja. A boszorkányság vádjaival szemben, az Extrav. 8 bemutatja hitelességének külső jeleként rendkívül nagy türelmét és Krisztus iránti engedelmességét. A phytoness vádjának említése után a fejezet írója elmondja, milyen türelmesen viselte Brigitta ezeket a bántásokat, és hogy ezzel engedelmeskedett Krisztus parancsának: „Valóban, a boldog Brigitta türelmesen viselte a fenyegető és gyalázó szavakat. Félt azonban attól, hogy háztartása és barátai, rokonai, akik együtt voltak vele Rómában esetleg elhagyják őt, mert ezek a megpróbáltatások és mocskolódások megbotránkoztatták őket. Egy darabig azon gondolkodott, hogy elvonul a bűnös nép dühe elől, de nem mert sehova sem menni Krisztus külön rendelkezése nélkül. Mert a huszonnyolc év alatt, hogy szülőföldjét elhagyta, se egy városban, se egy tartományban, de egyéb szent helyeken sem fordult meg Krisztus parancsa nélkül”. Ez a szakasz – hagiográfikus adózás Brigitta erényének -, úgy írja le a római kivégzéssel való fenyegetéseket, a boszorkánysággal való vádaskodásokat mint igazságtalan üldözéseket, melyeket a szent asszony sikeresen elviselt. Bár megemlíti félelmét, hogy társai elhagyják, és hogy kísértésbe esett, és menekülni igyekezett a római megpróbáltatások elől, a szakasz kihangsúlyozza, hogy alávetette magát a szenvedésnek, türelmesen elviselte a méltánytalan bántásokat és teljesítette Isten akaratát. Az írott feljegyzés bemutatja ezt a példás viselkedést mint Brigitta isteni elhívása és elhivatottsága legitimitásának látható jelét. Brigitta revelációi és a kanonizációs dokumentumok tanúsítják az özvegy küzdelmét az egyházi tekintélye eléréséért. Ezekben a szövegekben látjuk, hogy női mivolta sebezhetőbbé tette az ellenségességgel, csúfolkodással és fizikai bántalmazással szemben, melyek gyakorlatilag mindenkit értek, aki azt állította magáról, hogy ő Isten által elrendelt próféta. Állítása, hogy Isten elhívta őt ítélő és irgalmazó szavainak közvetítésére, hitetlenséget váltott ki, nem hitték, hogy Isten egy tanulatlan nőhöz szólna. Bírálták szokatlan viselkedését is. Szemére vetették, hogy büszke és csaló és boszorkány. Ellenfelei közül többen nehezen fogadták el igazi látnoknak, míg mások nyilvánvalóan azért vádaskodtak ellene, mert bírálatai nem tetszettek nekik vagy zokon vették, hogy tekintélyre formált jogot. Amint láttuk, Brigitta kiváltságos társadalmi háttere hallgatóságának egy részét gátolta abban, hogy elfogadja Isten legitim küldötteként. Azok, akik a nemességet a büszkeséggel társították, úgy vélték, hogy az igazi prófétát nem jellemezheti büszkeség. A brigittás szövegek nagy része talán éppen emiatt hangsúlyozza oly sokszor bírálóinak adott alázatos válaszait és az üldöztetések türelmes elviselését. Ezt a motívumot használják fel arra, hogy példázzák vele Krisztus szenvedéséhez való hasonlóságot. Paradox módon Brigitta nemesi státusza, bár elfogadásának akadályaként is szolgált, védte őt a súlyos bántalmazásoktól és még a haláltól is. Ahogy már említettük, svéd ellenlábasai a magas rangú családtagok tisztelete és a tőlük való tartásuk miatt tartózkodtak attól, hogy halálos fenyegetésüket valóra váltsák. Brigitta kedvezőtlen fogadtatásáról szóló beszámolók utalnak egy másik témára ennek hátterében: a papok intellektuális ismerete és Brigitta kinyilatkoztatott bölcsessége közti feszültségről. Brigitta gyóntatói elismerték könyvből szerzett ismereteik korlátait és csodálták az elragadtatás során kapott revelációkat, de a Brigittát bíráló papokat, szerzeteseket következetesen úgy jellemzik, hogy annyira megbíznak ismereteikben, hogy nem képesek felfogni Brigitta állításainak igazságát. A revelációk szerkesztői és a kanonizációs eljárás tanúságtevői szívesen beszélnek arról, hogy ennek a tanulatlan asszonynak éleslátása hogyan múlta felül a tanult klerikusok szánalmas tanultságát. Catherine M. Mooney tanulmányában kimutatta, hogy ez a későközépkori hagiográfikus írások tipikus témája. A 14. századi nők életével foglalkozó írások a szent nők Istentől kapott tudását magasabb rendűnek ábrázolják, mint a férfiak formális tanultságát. A téma tükrözi azt a feszültséget, amit egyházi férfiak a szellemi tanultság értékéről érzékeltek a későközépkorban. Sok szerzetes vegyes érzelmekkel viseltetett a tanultság és a jámborságra való törekvés összeférhetőségéről, mert az intellektuális eredményeket a tekintéllyel és hatalommal társították. Ugyanakkor a filozófusok egyre bizalmatlanabbá váltak az emberi elme képességével szemben, hogy meg tudja ragadni a valóságot. Mooney azzal érvel, hogy a férfi hagiográfusok arra használták írásaikat a szent nőkről, hogy hangot adjanak vegyes érzelmeiknek a könyvtudást illetően. Továbbá a kedvezőtlen fogadtatásról szóló részek különböző bizonyítékkal támasztják alá Brigitta karizmatikus hatalmát: másoknak megjelent látomásokat, melyek megerősítik elhivatottságát, példás türelmét és jámborságát, valamint természetfeletti jövendölési képességét és belelátását mások erkölcsi állapotába. Érdekes, Brigitta és hívei nem a próféciára való isteni elhívással érveltek, hanem hitelességét külső, megfigyelhető viselkedésére, valamint más feddhetetlen emberek Brigittáról szóló látomásaira alapozták. Ilyen bizonyítékok szolgáltatásával a Brigittái források arra törekedtek, hogy a svéd látnokot legitim prófétaként mutassák be, akinek isteni elhívásában és ihletésében senki ne merjen kételkedni. Poszthumusz támadások Brigitta, mint a reveláció szócsöve ellen, 1373–91 Brigitta 1373 nyarán bekövetkezett halála után neve egész Európában nemcsak mint hatékony csodatevő, hanem hívei között mint „Isten igazi prófétája” is ismertté vált. Zarándokok sereglettek vadstenai sírjához, hogy hálát adjanak csodálatos gyógyulásokért és hogy gyógyulások tanúi legyenek. Mások másolták és illusztrálták Revelációit, amelyekről hitték, hogy azok Istennek Brigittán keresztül küldött szavai. Püspökök és írnokaik csodák hosszú sorát jegyezték fel, amelyeket állítólag Brigitta vitt véghez, és papok és ismert teológusok liturgikus könyörgéseket állítottak össze, hogy kifejezzék dicsérjék és csodálják az isteni revelációk közvetítő képességéért. Míg az 1370-es és 1380-as években Brigitta szentként való tisztelete egész Európában terjedt, nem volt mindenki meggyőződve szentségéről vagy a Revelációk isteni inspirációjáról és nagy vitát provokáltak a nők alkalmasságáról az isteni szavak közvetítésére. Ahogy Brigitta már életében szembesült elutasítással és kemény ellenállással, halála után is erős támadások érték a revelációk inspirált hiteles szócsövét. Kanonizációs eljárásának dokumentumai jelzik, hogy bírálók nyilvánosan szidalmazták a már nem élő asszonyt, míg más források utalnak arra, hogy az 1380-as években két ismert személyiség, a langensteini Henrik (1397) és egy ismeretlen perugiai ellenvetéseiket írásban rögzítették. A langensteini Henrik néhány sorban úgy érvelt, hogy Brigittát nem kellett volna kanonizálni, hiszen úgyis elég sok szent van már. Perugiai ellenlábasa pedig hosszas értekezésben támadja Brigitta állítását, hogy Isten nevében beszél és ír, mivelhogy véleménye szerint Krisztus sohasem jelent meg és sohasem nyilatkozott meg nőknek. Ezek a jelenségek utalnak a látnok nőkkel szembeni növekvő ellenségeskedésre, amely arra késztetett több tekintélyes egyházi személyt, hogy jeleket keressenek annak bizonyítására, hogy a nők látomásai érzékcsalódások vagy koholmányok. Brigitta bírálóinak kevés írása maradt fenn, de számos bizonyíték amellett szól, hogy Brigitta isteni inspirációját is gyakran érte támadás a halála és IX. Bonifác pápa általi kanonizációjáig eltelt 18 év alatt is. Például Brigitta lányának, Péter perjelnek és másoknak a tanúvallomásai elmondják, hogy 1374-ben a svéd Albrekt király szolgálatában álló német lovag, Smekor János a svédországi Söderköpingben nyilvánosan megvádolta Brigittát felkiáltva: „Ugyan ki ez a boszorkány és mit számítanak nekem az ereklyéi?”. Állítólag, mert megrágalmazta Brigittát, megőrült és a démonok olyannyira gyötörték, hogy a testét verte és rágta a saját húsát és rátámadt a barátaira, akik igyekeztek kiszabadítani őt a Szent Lázár templomból, ahova bezárkózott. Amikor megfogadta, hogy ellátogat Brigitta vadstennai sírjához, visszanyerte ép eszét és megszabadult a démonok zaklatásától. A Jaéni Alfonso Brigitta kanonizációja mellett tett tanúvallomásában hasonló esetről számol be. Egy a Subiacohoz közeli kastély gondnoka 1378-ban így szidta őt: „nem hiszi el, hogy olyan szentéletű lett volna, mint amilyennek tartják és amiket mondanak róla. Azt mondta, hogy nem hiszi, hogy isteni revelációkat kapott Krisztustól.” Alfonso szerint, amikor ezeket mondta, a nemi szerve azonnal duzzadni kezdett, begyulladt és emiatt nagy fájdalmai voltak. Ez a baja csak akkor múlt el, amikor nagy könyörgéssel kérte Brigittát, hogy gyógyítsa meg és fogadalmat tett arra, hogy a közeli kápolnában megfesteti Brigitta képmását. Bár Smekor Jánosról és a kastély gondnokáról szóló történetek erősen ki vannak színezve, de a hagiográfiás feljegyzések sok személyről őriznek ilyen történeteket, akik megbetegedtek, amikor Brigittát vagy revelációit gyalázták, majd amikor bocsánatot kértek tőle, felgyógyultak. Természetesen nem mindenki betegedett meg vagy kínozta elmebaj, aki Brigittát megkérdőjelezte. A Jaéni Alfonso éppen a sok reveláció miatti kételkedés miatt írta meg az Epistola solitarii ad reges-t (1375–76). Úgy érvel, hogy: „mivel sokan jogosan kérdezik, hogy Brigitta hogyan milyen módon kapja és kaphatta leggyakrabban imája közben azt a könyvében szereplő sok revelációt és látomást, íródott meg az Epistola solitarii bevezetője”. Zavarták őt a bírálók, akik a nők és tanulatlan személyek látomásait mindjárt démoni csalásnak mondják, és meg akarta mutatni, hogyan lehet megkülönböztetni az ördögi káprázatokat a Szentlélek adományozta látomásoktól. A Brigitta svéd csodái második gyűjteményének bevezetője, amelyet 1376-ban, a vadstenai monostor első tagjai közül három pap szerkesztett, szintén megemlíti a szóbeli támadásokat Brigitta állítása ellen, hogy kijelentéseit Isten sugallta. A majdnem szó szerint idézett szakasz Mátyás mester 1. könyvének prológjából a bevezetésben szóvá teszi az „ember fogyatékos gondolkodását” mely olyanná teszi az embert „hogy ne higgyen abban, hogy Krisztus a mennyben kegyeskedik halandó asszonyhoz szólni.” A revelációk nyilvános kritizálása folytatódott, sőt talán még fokozódott is, amikor hívei szentté avatása érdekében buzgólkodtak. Magnus Petri (†1396) Brigitta közeli római munkatársa, majd később a vadstenai kolostor főgyóntatója azt írta, hogy rendkívül elcsüggedt a sok hitetlenkedő miatt, akik között voltak svédek is. Anélkül, hogy valaha is napvilágra hozta volna az őt megszomorító bírálók kilétét és érveiket, rövid episztolában megkísérelte eloszlatni a nézeteltéréseket. Levele, amely valamikor 1384 és 1391 között (Brigitta szenté avatásának évében) készült, „addig elhallgatott” (hactenus suppressa) bizonyítékokkal próbálja meggyőzni a „rágalmazókat” a revelációk hiteles voltáról. Ezek a bizonyítékok a „legkörültekintőbb és legtanultabb emberek” (circumspectissimis et peritissimis viris), közöttük sok bíborosfő és teológus egyértelmű és kedvező kijelentésének sorozata a Revelációk igazhitűségéről és hitelességéről. A svéd gyóntató a revelációkban lejegyzett és később bekövetkezett jövendölésekről is ír és megemlíti, hogy sok európai vezető lemásoltatta magának a Revelációkat. Bár a Magnus Petrit elcsüggesztő bírálókat és állításaikat nem ismerjük, a vadstenai főgyóntató ismerhette a Brigitta ellen irányuló írásokat, köztük van a Langensteni Henrikét és az ismeretlen perugaiét. Langensteni Henrik (aki Hassiai Henrikként is ismert), a párizsi egyetem német teológusa az Epistola concili pacis-ban (1381) Brigitta kanonizációja ellen foglalt állást. Értekezésében az egyetemes zsinat mellett érvel a pápai skizma befejezésére és az egyház megreformálására. Az egyházi korrupció elleni saját kirohanásának összefüggésben ellenezte a lehetséges kanonizációt. Míg arra célozgatott, hogy az apácák olyanok lettek, mint a prostituáltak, az egyház olyan, mint a rablótanya és a papok szobalánynak álcázott ágyasokat tartanak, úgy vélekedik, hogy svédországi Brigitta, V. Orbán pápa, valamint Bloisi Károly bretagne-i herceg (†1364) kanonizációjával csak a szentek határtalan sokasága növekedne. Vélekedése, hogy már túl sok a szent illett egyéb – a vallásos képek, az ünnepnapok és a szerzetesrendek sokasodása elleni – kirohanásaihoz. Henrik attól tartott, hogy az új szentek ünnepnapjaival és új kápolnák építésével csökkenne a korábbi és kiemelkedőbb szentek, mint az apostolok iránti tisztelet is. Bár Brigitta nevét nem mondta ki, de rá gondolhatott, amikor megkérdőjelezte, hogy ésszerű dolog-e megengedni, hogy bolondok kerüljenek a tanult emberek fölé és tudatlanok vitassanak meg nehéz témákat. A Revelációkra célozhatott, amikor jelezte, hogy nem kanonikus írásokat, zsoltárokat és imádságokat hirdetnek tudatlanságból, aminek a hit vallja kárát. Henrik Brigitta kanonizációja elleni kifogásainak köze lehetett kifejezett aggodalmához az új szentek tisztelete miatt, és azok iránt táplált kételyeihez, akik azt állították, hogy közvetlenül Istentől kaptak revelációt. Egy másik értekezésében a De discetione spirituum (1383)-ban hangsúlyozza, hogy nagyon nehéz felismerni a látomások és a revelációk eredetét. Anélkül, hogy tagadná a Szentlélek tényleges működését bizonyos emberekben, hangsúlyozza az isteni inspiráció ritkaságát és valószínűnek tartja, hogy a revelációk a fantázia szüleményei és természetes okokra vezethetők vissza, mint például a fiziológiai kiegyensúlyozatlanságra vagy a csillagok állására. Mindenkiben kételkedett, aki azt hitte magáról, hogy Isten sugalmaz neki (vagy éppen démon szállta meg) és így érvelt: „Nehéz a halandó embernek megértenie és megkülönbözetnie azt, hogy mi az, ami természetfeletti ihletésű és mi az, aminek természetes okai vannak. Világos ezért, hogy nem adhatunk rögtön vagy könnyen hitelt azoknak, akik folyton fantáziálnak, és úgy gondolják, hogy őket a természetfeletti jó vagy rossz szellem irányítja mindenben, amit éreznek vagy minden váratlan történésben”. Értekezéséből nem derül ki, hogy ismerte-e Brigitta Revelációját vagy egyáltalán figyelembe vette-e azokat, amikor az értekezését írta, de Henrik igen szkeptikus volt az isteni revelációk igényével szemben, és ez emlékeztet korábbi célzásaira, hogy Brigitta revelációit olyan fiziológiai állapotok okozták, mint a túlzott aszketizmus és a mentális csalódások, és ez mind alátámaszthatta Brigitta szentté avatása elleni kifogásait. Érdekes azonban, hogy Henrik nagy csodálója volt a szintén német Bingeni Hildegard prófétai képességének, akit „Rajnai Szibillának” nevezett. Hildegard esetében nemzeti érzelmek mérsékelhették hitetlenségét az isteni inspirációval szemben. Továbbá a 1380-as évek közepe táján egy ismeretlen perugiai támadta Brigitta Regulája, a Sermo angelicus és négy ima ortodoxiáját és isteni ihletését. Bár értekezése nem maradt fent, Easton Ádam bíboros (†1397) részletesen válaszolt a Defensorium Sanctae Birgittae-ben (kb. 1385–90), ahol kimutatta, hogy a perugiai szerző Brigitta Rendi regulájának nyelvi stílusát bírálta, mert az szerinte „csiszolatlan, kimunkálatlan, fogyatékos” és Brigitta írásainak bizonyos doktrínáit támadta, különösen a Szűz Máriával kapcsolatosakat. Egyebek között a perugiai bírálta Brigitta állítását, hogy Szűz Mária tanításai több lelket térítettek Istenhez, mint bárki más tanításai Krisztus halála óta. Ennek talán Mária vallásos tekintélyének erőteljes megnyilvánulásai és az a hallgatólagos következtetés szolgált alapul, hogy másokat nyilvánosan tanított (SA19.6). Megtudhatjuk még az Easton cáfolatból, hogy a perudzsai ellenlábasban azok a jelek kelthették a legnagyobb ellenszenvet, hogy Brigitta megszegte a nők szónoklatára vonatkozó hagyományos korlátozásokat. Valószínűtlennek látta ugyanis, hogy Krisztus bármit is diktált volna Brigittának, mert az volt a meggyőződése, hogy „Nem valószínű, hogy Krisztus azt kívánta, hogy egy nő révén tegye közzé üzenetét, akinek az apostol sem engedte meg, hogy a templomban prédikáljon”. Amíg Langensteini Henrik és más bírálók inkább azért utasították el az olyan látomásokat és revelációkat, mint Brigittáé, mert kiegyensúlyozatlan testi állapotban gyökerezőnek tartották, a perugiai a revelációi állítólagos isteni eredetét utasította el, minthogy lehetetlennek tartotta, hogy Krisztus rábízná a revelációkat a nőkre, akiknek a bibliai irányelvek és az egyházi törvények tiltják, hogy az egyházi tanításokat szóban vagy írásban hirdessék. Brigitta prófétasága elleni vádak szentté avatása után 1391 őszén IX. Bonifác pápa Rómában a Szent Péter, a Szent Szűz és Szent János bazilikák ajtajára nyolc napra közleményt függesztetett ki, mellyel tájékozatta a híveket, hogy kanonizálni akarja Brigittát. A közleményben arra kér mindenkit, hogy akinek ez ellen kifogása van, jelentkezzék és terjessze elő érveit, hogy megtárgyalhassák és megvizsgálhassák azokat. A kijelölt nap meghatározott órájában magas rangú egyházi vezetők, papok, rendi vezetők, teológusok, diákok és laikusok gyűltek egybe, hogy meghallgassák a szentté avatással kapcsolatos ellenérveket. Az Alenconi Fülöp bíboros pompás gyümölcsbefőttekkel és kiváló likőrrel kínálta az egybegyűlteket, majd ezt követően megnyitotta az ülést. Felkérték az ellenzőket, hogy ismertessék álláspontjukat. Az ülés fennmaradt beszámolóját a vadstenai Fomare Lázár (†1431) jegyezte le, és elmondja, hogy két személy emelkedett szólásra. Az első ellenző egy előkelő öltözetű férfi volt, aki azt mondta, hogy a svéd özvegy életét, csodáit és a revelációkat jobb és szigorúabb kritériumok alapján kellene vizsgálni. Továbbá halála után nem telt el elég hosszú idő ahhoz, hogy máris szentté avatható lenne. Felszólalásra a bíboros kemény hangon válaszolt és azt mondta: „Jobb és hasznosabb lett volna, ha szalmát ettél volna mint a tehén vagy a szamár, minthogy olyan dolgokról vitatkozol, melyek meghaladják értelmi képességeidet és ismereteidet”. A megszégyenüléstől elvörösödött embert gyorsan kidobták az ülésről és, nem engedték meg neki, hogy a későbbi szentté avatási ünnepségeken részt vegyen. A második ellenző egy fekete csuhás barát volt. Romare Lázár szerint ez az ember felállt és bejelentette, hogy ellenvetéseit a kezében tartott könyvecskében leírta. Miután rászóltak, hogy tegye el a könyvét és hallotta a bíborosnak az előző ellenzőhöz intézett dorgálását, a szerzetes eltűnt, nem mert tovább ott maradni. A könyvecskét – melynek tartalmát nem ismerjük –, ketté tépték, hogy a bíboros és a jelenlévő vadstenai kolostor főgyóntatója Magnus Petri, egyszerre tanulmányozhassák. Átnézték, majd megállapították, hogy az „tele van valótlanságokkal és csak „hamis állításokat és hazugságokat” tartalmaz. Minthogy a kanonizácónak más ellenzői nem voltak, az eseményen részt vevő bíborosok, mágnások és római nemesek sietve tájékoztatták a pápát az ülés lefolyásáról. IX. Bonifác pápa nagy örömmel vette tudomásul, hogy más ellenzőt nem találtak és megtette a szentté avatáshoz szükséges intézkedéseket, majd 1391. október 7-én svédországi Brigitta nevével egészítette ki a szentek listáját. Romare Lázár rövid beszámolója a gyűlésről közvetlenül a szentté avatás előtt kellemetlen fényben tünteti fel Brigitta szentségének támadóit, és azt a légkört, melyben az ellenvéleményeket lesöpörték az asztalról. Míg a kanonizációs eljárás hivatalos dokumentumai azt a benyomást keltik, hogy a szentté avatás kinyilvánításának támogatása mentes volt az ellenkezéstől, addig Romare Lázárnak szemtanú rövid beszámolója kitágítja a Brigittára és revelációira érkezett reakciókról alkotott képünket a szentté avatás idején. Sajnálatos módon a beszámoló nem ad elég információt arról, hogy a szerzetes miért ellenezte a szentté avatást. A szerzetes könyvecskéje ellenvetéseivel nem maradt fenn, és talán nem túlzunk, ha feltételezzük, hogy azt Brigitta buzgó hívei semmisítették meg. Bár csak kevés írásos anyag maradt fenn Brigitta ellenzőitől, tudjuk, hogy a svéd özvegy IX. Bonifác általi szentté avatásával nem sikerült elhallgattatni a kritikákat. Az ellenzők az egész 15. században provokálták Brigitta híveit és sürgették őket, hogy hozzanak fel további csodás történeteket, és készítsenek tanulmányokat és prédikációkat Brigitta védelmében. A Brigitta szentségéről és isteni ihletéséről szóló viták összefonódtak a pápaság politikájával. Mivel a nagy egyházszakadás idején nem minden ország nyilvánította ki hűségét IX. Bonifác pápának, a kanonizációt az egyházszakadás megszűnése után két alkalommal erősítették meg: 1415-ben a konstanci zsinaton XXIII. János, majd 1419-ben V. Márton. Számos 15. századbeli vita Szent Brigittáról növekvő rendjének búcsú kiváltságaival és kolostori berendezkedésével foglalkozott. Ahogy az Ordo Sanctissimi Salvatoris gyorsan terjedt Európában, Itáliában, Lengyelországban, Észtországban, Angliában, Dániában, Norvégiában, Németországban, Finnországban és Hollandiában, valamint Spanyolországban, a hivatalos személyek megkérdőjelezték a rend kolostori templomainak búcsúadási jogát, mint amilyennel római Szent Péter ad vincula és az Assisi melletti Portiuncula templomok rendelkeztek. Konflkitusok támadtak Brigitta azon rendelkezésének helyessége miatt is, hogy Rendjének szerzetesei és apácái elkülönülve ugyan, de egy kolostorban, egy apátnő irányítása mellett éljenek. Ezekhez a témákhoz szorosan kapcsolódtak zavaró és mindig visszatérő kérdések, a Revelációk hitelességéről. Ahogy láttuk, tudós egyházi személyek Brigitta írásait tanulmányozták, és még életében hivatalosan jóváhagyták. Halála után XI. Gergely, VI. Orbán és IX. Bonifác által kinevezett teológiai bizottságok nyilatkoztak még a hivatalos kanonizációs folyamat részeként kedvezően a Revelációkról. Mégis, az ilyen támogatás ellenére egyházi méltóságok továbbra is vitatták a tanításokat és a revelációk Istentől származó inspirációját, és még Brigitta szentté avatása után sem hallgattak el. IX. Bonifác kanonizációs bullája megemlíti, hogy a „Szentlélek kegyelme” tette képessé Brigittát, hogy látomásai legyenek, hallja a revelációkat és „profetikus lélekkel” előre megmondja, hogy mi fog a jövőben bekövetkezni, de nyilatkozata Brigitta szentségéről keveset mond ahhoz, hogy visszaszorítsa a Revelációk elleni vádakat. IX. Bonifác bullája kiemeli Brigitta jámborságát, aszkétizmusát és a csodáit, de szinte alig említi vízióit, írásait. A 15. század első felében, de leginkább a konstancai és a bázeli zsinaton figyelhető meg, hogy eminens egyházi vezetők és teológusok indulatosan vitáztak Brigitta prófétai szavának valódiságáról. Voltak olyan hangoskodó opponensek, akik szemmel láthatóan kiálltak amellett, hogy a revelációkat el kellene égetni, mert azok „komolytalan babonák” és „új eretnekségek”. Az effajta vádaskodások megrökönyödést okoztak Brigitta híveinek szívében és elméjében. A vitáktól összezavart Kepe Margit például isteni megnyugtatást keresett Brigitta revelációiról. Egyik látomásában Krisztus védelmébe vette a revelációkat, és azzal bízta meg, hogy hirdesse azok igaz voltát: ”Bizony mondom neked, hogy Brigittának a könyvében minden leírt szó igaz, és rajtad keresztül fogják ténylegesen igaznak elismerni”. Végig a 15. század első felében, főleg a Konstanci és Bázeli Zsinaton, kiemelkedő egyházi vezetők és teológusok hevesen vitatkoztak Brigitta prófétai hangjának hitelességéről. Néhány szóbeli kritika még azt is követelte, hogy égessék el a Revelációkat, mert „komolytalan babonákat” és „új eretnekséget” tartalmaznak. Az ilyen vádak megdöbbentették Brigitta híveit. A vita úgy összezavarta pl. Margery Kempét, hogy isteni bizonyságot keresett Brigitta Revelációiról. Egy látomásban hallotta is, hogy Krisztus megvédi a Revelációkat és felszólította, hogy ismertesse igazukat: „Mondom neked, hogy minden szó, ami Bridget könyvében le van írva, igaz, és általad lesz elismerve igaza.” A 15. században Jean Gerson, Brigitta legismertebb és legbefolyásosabb ellenzője az 1415. évi Konstanci Zsinaton azzal támadta a Revelációkat, hogy azok egy dölyfös asszony veszélyes és felesleges hallucinációi. A De probatione spirituum (A szellemek vizsgálatáról, 1415) c. értekezésében, amelyet a zsinaton be is mutatott és két másik hasonló értekezésben, a De distinctione verarum revelationum a falsis-ban (Az igazi revelációk megkülönböztetéséről a hamisaktól, 1401) és a De examinatione doctrinarum (A tanítások vizsgálatáról, 1423) azzal támadt, hogy nők különösen hajlamosak hamis látomások fogadására és kifogásolja a látnok nők gyakorlatát, hogy megkerülik a papi tekintélyt Istennel való közvetlen kapcsolatukkal. Anélkül, hogy Brigitta kanonizációjának visszavonását kérné, (bár nyilván gondolt rá) a Párizsi Egyetem rektora elitélte a Revelációkat mint hamisítványokat, és eltökélten bizonygatta, hogy az egyházfik feltétel nélkül a nők felett állnak. Bár Brigitta más korai 15. század eleji ellenzőinek írásai nem maradtak fenn, de valószínűleg ezek is tartalmazták Gerson megfogalmazott gyanúit Brigitta vízióival szemben, valamint az egyházi tekintélyével kapcsolatos ellenvetéseit. A szellemek megkülönböztetéséről szóló értekezése, amely több későközépkori klerikus felfogását ismertette a nők látomásainak érvényességéről, a Revelációk tüzetesebb megvizsgálásra serkentette Európa legmagasabb egyházi vezetőit. Sőt, írásai igen elterjedt negatív feltevéseket tartalmaztak a látnoknőkről általában, és nagymértékben hozzájárultak a vallásos nők feletti fokozott egyházi felügyelet gyakorlatához a középkor vége felé. Gerson első megnyilvánulása Brigitta Revelációiról a De probatione spiritium c. tanulmányában jelent meg, melyet 1415. augusztus 3-án mutatott be a Konstanzi Zsinaton, körülbelül hat hónappal azután, hogy XXIII. János a kanonizációt az év február elején megerősítette. Gerson, aki a francia király, a párizsi egyetem és Sens egyházi tartományának képviseletében vett részt a zsinaton, nem volt jelen ezen az ünnepségen, mert néhány héttel később érkezett a városba. Nyugtalanította Brigitta szentté avatása, és talán azon javaslatok miatt is, hogy más svédeket is avassanak szentté - a Skänningeni Ingrid Elofsdottert (†1287), Nils Hermansson püspököt (†1391) és a Skarai Brynolf Algotsson püspököt ( †1317), Gerson kétségbe vonta Brigitta revelációinak isteni eredetét. Támadásában ismétli azokat a pontokat, melyeket korábbi egyetemi előadásában a szellemek megkülönböztetéséről, De distinctione verarum revelationum a falsis már elmondott, és most ezeket Brigittára vonatkoztatja. A De probatione spirituum elveket mutat be az igazi látomások megkülönböztetésére a hamisaktól. A szellemek megkülönböztetéséről szóló értekezés fő témáját, a Bibliából veszi (1Jn 4,1): „Vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy Istentől jönnek-e”. Gerson szerint a víziókat Isten vagy egy jó angyal vagy a sátán vagy emberi lény okozhatja. Amikor a víziók forrása maga az ember, a revelációk a képzelődésből, mások becsapásának kívánságából, álmokból vagy fiziológiai állapotokból, mint pl. elmezavar, betegség és a túlzásba vitt aszkétikus gyakorlatok származnak. Azért, hogy a keresztényeket a hamis látomások ne vezessék félre, Gerson arra ösztönöz, hogy hozzáértő, főként egyházi személyek, akik jártasak a megkülönböztetés teológiai elveiben és tapasztalatokat szereztek magas és mély spirituális szemlélődésben, gondosan és jól vizsgálják meg. Miután leírja a szellemek közötti megkülönböztetés nehézségeit és a bizonytalanságokat, Gerson rátér azokra a kérdésekre, melyeket fel kell tenni a revelációk vizsgálata során. „Kinek szólnak a reveláció? Mit jelent maga a reveláció és mit mond? Miért mondják, hogy megtörtént? Ki kapta tanácsként? Hogyan és honnét derítették ki az eredetét?” Aztán kifejti, hogy mire kell a vizsgálónak tekintettel lennie, amikor ezeket a kérdéseket a konkrét esetekben felteszik. A valódi revelációk fogadóinak jó az ítélőképessége, alázatos és engedelmes az egyházi feletteseinek. A revelációknak minden részletükben igaznak kell lenniük, és olyan ismereteket kell adniuk, amelyeket az illető nem szerezhet meg ésszel vagy a Szentírás tanulmányozásával. Büszkeség, túlzott kíváncsiság, öndicséret, önteltség olyan jelek, melyek arra mutatnak, hogy a revelációk nem isteni eredetűek. A De distinctione verarum revelationum a falsis-ban a megkülönböztetés főbb pontjait a következő befejező szavakkal foglalja össze: „Mindannak az eredménye, amit mi itt elmondtunk az, hogy az isteni reveláció szóhasználatát meg kell vizsgálni. Meg kell nézni, hogy a kiváncsiság, a büszkeség és az önteltség nélküli kellő alázat meg van e benne Megvan-e benne a mérlegelés rugalmassága babonás önfejűség és a tanácsok elutasítása nélkül. Megnyilvánul-e az illető kitartása a megpróbáltatások idején, panasz és rossz példamutatás nélkül. A valódi énjét mutatja e képmutatás vagy egyéb hozzá nem illő társítás nélkül. Az isteni szeretet tiszta fénye ragyog e benne szenny vagy érzékiség szennye nélkül”. A nők látomásainál Gerson különös óvatosságot szorgalmazott. A De probatione spirituum-ban írja, hogy „Meg kell határozni, hogy vajon az illető személy új-e Isten szolgálatában, mert az újonnan szerzett buzgalom, anélkül, hogy azt valaki irányítaná, hamar félrevezethet. Ez különösen igaz a fiatalok és a nők esetében, kiknek lelkesedése szertelen, türelmetlen, változékony, féktelen és ennél fogva gyanús.” Majd hozzáteszi: „Ha női látnokról van szó, akkor különösen fontos tudni, hogy hogyan viszonyul gyóntatójához vagy lelki vezetőihez. Hajlamos-e a sok beszédre, vagy a gyakori gyónás ürügye alatt látomásáról hosszasan számol be?... Alig van olyan sorscsapás, amely ártalmasabb vagy gyógyíthatalanabb mint ez… Azt is észre kell venni, hogy a nőknél más is van: valamiféle beteges kíváncsiság, amely bámuláshoz és fecsegéshez vezet (nem is említve az tapogatást). Anélkül, hogy utalna konkrét személyekre, Gerson elítéli azt a fajta szoros kapcsolatot, amely Brigitta és gyóntatói közt volt. Elítéli a gyakori beszélgetést nők és lelki vezetőik között, mint időpocsékolást és figyelmeztet, hogy barátságuk könnyen süllyedhet testi érzékiségbe. A De distinctione verarum revelationum a falsis-ban megjegyzi: „Bizonyos (kicsi) hölgyek, (mulierculas), bár tudatlanságból, ártalmas szeretetet gyakorolnak Isten vagy szentek iránt, ahelyett, hogy igazi, szent és őszinte könyörületesség irányítaná őket. Ezért hozzáteszi: „Egyetlen szentéletű asszony számára sem biztonságos, hogy együtt éljenek és bizalmasak legyenek férfiakkal, még ha ezek a legvallásosabbak is… Mert megtörténhet, hogy bár a szerelem a szellemben kezdődik, de nagyon félő, hogy a vonzerő átalakul és betetőződik a testben”. Elmondja egy ember történetét is, (valószínű a magáét), akinek szoros lelki barátsága egy apácával veszélyes nemi vágyakhoz vezetett. Ezzel a kijelentésekkel Gerson, akinek kétségkívül nem volt elég gyakorlata a nők papi gondozásában, aláássa és gyanúba keveri a látnoknők és gyóntatóik kapcsolatát, – amelyeket pedig szükségesnek tartottak, hogy megállapítsák és igazolják a nők revelációinak hitelességét. Brigitta konkrét esetében Gerson szorgalmazta a revelációk újbóli tüzetes megvizsgálását. Célozva Langensteini Henrik Brigitta szentté avatása elleni ajánlásaira, azt sejteti, hogy a teológusok nem tanulmányozták vízióit eléggé behatóan, mielőtt a szenttéavatási határozat megszületett. Úgy véli, hogy a látomások megsokasodása rendkívül terhessé vált és kritizálja azokat – minden bizonnyal Brigitta híveit – akik felhagynak a Szentírás tanulmányozásával és helyette újabb revelációkkal foglalkoznak, amelyekben jobban hisznek. Számára Brigitta kanonizációja és korábbi kedvező kijelentések a Revelációkról problemássá tette a Konstanzi Zsinat számára, hogy negatívan itélje meg Brigitta látomásait. Gerson vonakodott a zsinat előtt a Revelációkat hamisnak nyilvánítani, mert nem akarta megbotránkoztatni a hívő keresztényeket. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy kényszeritsék őt, hogy igaznak tekintse Brigitta vízióit. Megpróbál megalkudni a két szélsőség között, a Revelációk jóváhagyása vagy elutasítása között, és így ír: Brigitta esete különösen érdekes, mert azt állítja, hogy nemcsak angyalokkal voltak látomásai, hanem Jézus Krisztussal, Máriával, Szent Ágnessel és más szentekkel is, akik baráti bensőségességgel vagy úgy szóltak hozzá, ahogy a vőlegény szól menyasszonyához. Valójában veszély van itt, akár jóváhagyják, akár elutasítják az efféle írásokat. Mert mi lehetne botrányosabb vagy képtelenebb a Szent Zsinat számára, mint kinyilvánítani, hogy a hamis, a képzelet szülte vagy nevetséges látomások igazak és valódiak, vagy ha érvénytelennek nyilvánítaná azokat a revelációkat, melyeket számos vizsgálat után sok helyen, sokan hitelesnek tekintenek. Ez talán nagyot ártanának a keresztény vallásnak és a hívők hitbuzgalmának. Bár a De probatione spirituum nem vonja közvetlenül kétségbe Brigitta revelációit, de ebből és más szakaszokból nyilvánvaló, hogy Gerson nem fogadja el isteni eredetüket, hanem inkább beteges képzelődésnek tulajdonítja őket. Harmadik értekezésében a szellemek megkülönböztetéséről, a De examinatione doctrinarum-ban, melyet négy évvel azután írt, hogy V. Márton 1419-ben megerősítette Brigitta kanonizációját, Gerson a leghevesebben fejezte ki Brigittával, valamint a látnoknőkkel szembeni rosszallását. Bár név szerint nem utal a svéd prófétanőre, azonban nem nehéz észrevenni, hogy kirohanásait legalább is részben, Brigittára irányította. Ebben az értekezésében, amelyet Krisztus szavaival kezd (Máté Mt7,15): „Óvakodjatok a hamis prófétáktól”, megismétli feltételezéseit a nők csalódásra való hajlamosságáról és kárhoztatja a szerepcserét és a társi kapcsolatot Brigitta és gyóntatói között. Kijelenti, hogy a nők tiltva vannak a nyilvános tanítástól; szerinte ebbe egyaránt beletartozik a prédikálás és a könyvek írása. „A nők minden tanítását, különösen azokat, melyeket fennkölt szavakkal vagy írásban fejeznek ki, gyanúsnak kell tekinteni, hacsak azokat – jobban, mint a férfiak tanítását –, gondosan meg nem vizsgálták. Miért? Az ok világos; mert nemcsak a szokásos, hanem az isteni törvények is tiltják az ilyen fajta cselekedeteket. Miért? Mert a nők könnyen félrevezethetők, mert túl könnyen elcsábíthatók, mert nem lehetnek alkalmasak az isteni bölcsesség ismeretére”. Rámutat, hogy még a legműveltebb és jámbor nők, mint pl. Paula vagy Eustochium sem merészeltek írni. Gerson támadja azokat a nőket is, akik tanult férfiakat és papokat okítanak; a nők ne nevezzék Isten papjait fiaiknak, és ne tanítsák őket hivatásukra, melyre őket már gondosan kiképezték. Anélkül, hogy külön megemlítené Brigittát vagy Sziénai Szent Katalint, a nagy egyházszakadást okolja azért, hogy a megtévesztett laikusok és a tanulatlanok (mulierculate) hatással vannak egyházi tekintélyekre. Azt állítja, hogy XI. Gergely sajnálta, hogy hallgatott egykor tanácsukra, hogy visszatérjen Rómába, mivel ez kockáztatta az egyház egységét. Nyilván Brigittára gondolva, Gerson az értekezésében azt is bizonygatja, hogy „egy személy kanonizációja nem kényszerít senkit sem arra, hogy tanításához mereven ragaszkodjon”. Rámutat arra, hogy a skolasztikusok rendszeresen és nyíltan tagadják sok kanonizált szent tanítását. Bár nem fogadja el Brigitta Revelációinak valódiságát, Gerson sohasem kéri szentté avatásának visszavonását. Viszont kimondja, hogy kanonizációja ne kívánja senkitől, hogy elfogadja állítását, hogy Isten nevében nyilatkozik. Minden bizonnyal a politika, beleértve, hogy Gerson az avignoni pápaságot támogatta, és hogy Brigitta az angolok mellett érvelt a százéves háborúban, szerepet játszott abban, hogy Gerson Brigitta látomásait negatívan értékelte. Gerson végül is elfogadta honfitársnője, Szent Johanna revelációit, akinek politikai üzenetei a francia király visszahelyezésére megegyeztek saját nézeteivel. A látnoknőket azonban csak nagyritkán ismerte el, és a szellemek megkülönböztetéséről szóló tanulmányaiban a csalásokról, mentális betegségekről, túlhajtott aszkézisekről és hamis revelációkról szóló illusztrációit ilyen nők életéből vette. Ahogy D. Catherine Brown megállapítja, „Szent Johanna esetében politikai meggyőződése győzött a női látnokokkal szembeni előítéletein”. Brigitta politikai nézetei viszont a mérleg nyelvét még inkább ellene billentették. Hatodik fejezet Az Isteni bölcsesség feltárója: Isten választása egy női prófétára esett – ennek megokolása Ezeket a revelációkat egy nőn keresztül kellett küldeni ismeretlen ferences szerzetes, kb. 1400 A nők nyilvános tanítása elleni szankciók, a nők természetes alsóbbrendűségüknek, valamint érzékcsalódásokra való hajlamuknak feltételezése, ahogy ezt Gerson és Brigitta más ellenzői is megfogalmazták, mindig új kihívást jelentett kultusza és a Revelációk szószólói számára, hogy magyarázzák meg, Isten miért választott női prófétát. Polemikus értekezések, liturgikus szertartások és prédikációk a 14. század végéről és a 15. század elejéről terjedelmes és némiképpen egymásnak ellentmondó stratégiákat mutatnak be Brigitta prófétai ajándékának védelmében, és azt jelzik, hogy sok pap üdvözölte Isten szavának közvetítését nő által és még azt is elhitték, hogy teológiai szempontból volt szükségszerű, hogy Isten a reveláció átadására nőt választott ki. Ahogy látni fogjuk ebben a fejezetben, amely megvilágítja azokat a változatos teológiai stratégiákat, amelyeket a nemek problémájának és Brigitta prófétai tekintélyének igazolására alkalmaztak, sok egyházfi rajzolta meg a svéd látnokot mint Isten hiteles szócsövét (és alapjában véve nem támadva) a feminitás vagy nőgyűlölő ideológiák mindennapi sztereotípiáit. Brigitta elhivatottságának bőbeszédű, olykor bonyolult teológiai indoklásán keresztül hívei kellőképpen elhárították a hitelességére irányuló támadásokat, hogy biztosítsák kanonizációját és nem hagyták Brigittának, a prófétának képét beárnyékolni olyan visszatérő vádakkal, hogy a nők a revelációk törvénytelen csatornái. Brigitta férfi szellemiséggel Hívei néhány írásban tiszteletbeli férfinak nevezték, aki „női természetén” felülemelkedve egyenlővé vált a férfiakkal. Egy, valószínűleg Ragwald Anundsson (Ragwaldus Anundi - Nils Hermansson püspöksége idején kanonok volt a linköpingi székesegyházban) által 1378 és 1391 között Brigitta tiszteletére irt akrosztichonos vers, dicséri Brigittát, mert női „gyengesége” fölé emelkedett. Az akrosztichon, amely minden harmadik sorának kezdő betűi a következő szavakat adják: „Sancta Brigida de Swecia, Ora Pro Me Amen” (Svédországi Szent Brigitta, könyörögj értem, ámen) így szólitja meg Brigittát: „Te nem a nőies lélekből részesültél, hanem istenien, férfimódra vezeted elmédet”. A svéd csodák második gyűjteményének bevezetője bátorságának leírásában hasonló gondolatot sugall. A példabeszédek 31-ből a „bátor asszonyra” (mulier fortis) célozva azt írja, hogy „a bűnök ellen felfegyverkezve „nagyon bátor volt az erényében (virtutum)”. Hasonlóképpen nyilatkozott az Alenconi Fülöp bíboros is 1391. március 11-én az előterjesztett kanonizáció érdekében: „mint az apostolok apostola (apostolorum apostola, azaz Mária Magdolna) – az apostoli erőt minden bizonnyal az Úr Istentől kapta.” Végül IX. Bonifác pápa Brigitta kanonizációjánál mondott szentbeszédében kiemelte, hogy „a női nemben elméjének lángolásában férfi szellemet talált”. Ezek az Brigittának szóló elismerések, aki a női „gyengeség” fölé emelkedett, hogy szellemiekben férfi legyen a keresztény történelem régi hagyományában gyökerezik: hagiográfusok és teológusok dicsérték azokat a szent asszonyokat, akik spirituálisan férfivé lettek. Az egyházatyák az erényes nőket gyakran férfiként jellemezték és ez a kép a középkorban végig megmaradt, különösen az egyházfiak szent asszonyokról szóló írásaikban, ahogy azt Brigitta estében is láthatjuk. Jeromos például dicsérte az özvegy rendalapító Paula (†404) aszketikus gyakorlatait, mondván, hogy „buzgalma csodálatos és kitartása szinte hihetetlen egy nőben”. Azt mondja, hogy amikor meglátogatta az egyiptomi sivatagban a szerzeteseket, megfeledkezett női mivoltáról és gyengeségéről. Palladius (†425) azt mondta Olimpiasról (kb. 368-ban született), aki a konstantinápolyi székesegyház diakónusa és Chrysostom János pártfogója volt, hogy „férfi volt mindenben, kivéve a testet.” A Nolai Paulinus (†431) viszont az aszketikus római özvegyet, az Idősebb Melániát (†410) a következőképpen dicsőítette: „Micsoda asszony, ha lehet egy keresztény asszonyt férfiasnak mondani!” Jeromos kommentárja az Efezusiakhoz írt levélhez összegezi a fogalmakat, amelyeken ezek a dicséretek alapulnak: „amíg egy nő szülésre és gyermekekért van, különbözik a férfitól, mint test a lélektől. Amikor viszont a világ helyett inkább Krisztust kívánja szolgálni, akkor megszűnik nőnek lenni, és férfinak nevezik”. Clarei Osbert, aki a Westminster apátság perjele volt a 12. században, Nagytiszteletű Péter (†1156) és a Speculum virginum bencés szerzője azon férfiak közül valók a középkorban, akik bátorították a vallásos nőket, hogy lépjenek túl női természetükön és fejlesszenek férfi szellemiséget. Ez az eszménykép azon alapul, hogy a nőiességet mint veleszületett alárendeltséget, gyengeséget, érzékiséget és felelősséget a bűnbeesésért fogták fel. Feltételezi, hogy a nők spirituálisan azáltal válhatnak egyenrangúakká a férfiakkal, ha szigorú önfegyelemmel, bátor aszketizmussal és a bölcsesség őszinte keresésével felülkerekednek női természetükön. A férfiasság és a szellemi tökéletesség társítása, amelyen ez az eszménykép is alapul, tükröződik abban is, hogy a latinban az erény –virtus – a férfi vir szóból származik, mint a görögben az andreia, erény, ami az andros-ból (férfi) származik. Így hasonlóan az elődeikhez, akik ezzel értelmezték a szent nők erényeit, Brigitta hívei, akik dicsérték férfiasságát, úgy támasztották alá karizmatikus tekintélyét, hogy kihasználták a nemekről alkotott hagyományos elképzeléseket. Retorikájuk azonban tükrözi Brigitta önismeretét, ahogy az a Revelációkban megjelenik. A Revelációk nem utalnak arra, hogy Brigitta igyekezett volna férfiassá válni vagy felülmúlni női mivoltát, bár férje halála után felhagyott a gyereknevelés hagyományos női feladatával, hogy spirituális elhivatottságának éljen - ezt az utat ajánlotta Jeromos a nőknek, hogy férfivé váljanak. A Revelációk néha pejoratív értelemben használják a női hasonlatokat, mint pl. a rev.1.59.20-ben, ahol a női test a mértéktelenséget szimbolizálja és a Rev.5 és Rev. 8.12,-ben, ahol Krisztus azt mondja, hogy kidobja az érzéki személyeket, mint a „a menstruáló asszony a rongyát” (Izaiás 64:6). Néhol a Revelációk elmondják, hogy vannak, akik buzgón imádkoznak és „férfiasan” (viriliter) dolgoznak (rev.5.rev.6.3). Nincs azonban olyan szakasz a revelációkban, amely arra utalna, hogy Brigitta tudatosan törekedett volna bármilyen értelemben is férfivé válni. Ezen kívül, amikor Brigitta támogatói „férfias” nőnek nevezték, talán azért tették, mert inkább csodatevő és ördögűző képességére utaltak, mint prófétai vagy látnoki adottságára, talán mert a látomásokat inkább nőkkel hozták kapcsolatba a későközépkorban. Bár Ragwald Anundsson akrosztichonja magasztalja a revelációkat, melyeket Brigitta a nép számára és a svéd, a német és az itáliai király számára kapott és azt mondja, hogy áthágta női természetét, „mert ismétli a férfi szentek rendkívüli csodáit, amelyek régebben Krisztus által történtek”. Az Alenconi Fülöp bíboros beszédében tulajdonképpen Brigitta isteni inspirációjáról nagyon keveset szól. Amikor „apostola”-nak nevezi, az a bíboros által készített csodák listájával összefüggésben történik: a béna meggyógyításával, a vak látásának visszanyerésével, a süket hallóvá válásával és a halott feltámasztásával kapcsolatban (Mt 11,5). A beszéd közvetlenül rá alkalmazza Márk 16,17-18-at, megállapítva, hogy apostoli ereje tett képessé, hogy Isten nevében ördögöket űzzön, nyelveken beszéljen, felemelje a kígyókat és kézrátétellel gyógyítsa a betegeket. Brigitta mint gyenge nő, aki megszégyeníti az erőset Amikor Brigitta klerikus híveitől megkérdezték, hogy Isten miért nőt választ ki revelációinak közvetítésére, gyakrabban és jobban támaszkodtak egy másik hagyományos érvre a női karizmatikus hatalom megokolására: hogy Isten a világ gyengéjét használja fel az erős megszégyenítésére és a világ bolondját a bölcs összezavarására. Amint az előző fejezetben Péter perjelre vonatkozó revelációban láttuk, ez az érvelés itt–ott megtalálható azokban a revelációkban, melyekben Krisztus megmagyarázza, hogy miért közölte Brigittával a revelációkat. A Revelációk Brigittát nem úgy ábrázolják, mint aki fölé kerekedett volna női mivoltának. Időnként szerény és egyszerű asszonyként ábrázolja, akinek víziói megszégyenítik a világ nagy és tanult embereit. Halála után Brigitta hívei egyre jobban építették erre a képre és továbbfejlesztették bizonygatva, hogy Isten pontosan azért választotta ki őt és adta neki a látomásokat, mert „gyenge” asszony volt. Jaéni Alfonso Epistola solitarii ad reges-e Az Epistola solitarii ad reges nyitó fejezetében Jaéni Alfonso ezt az érvet használja Brigitta kritikusaihoz fordulva, mondván, hogy gyorsan és meggondolatlanul utasították el az „egyszerűek”, beleértve a nőket és tanulatlanokat, revelációit, mint fantáziájuk koholmányait. Azt írja, hogy ezek a bírálók elmarasztalják az „egyszerű embereket mint szellemiekben műveletleneket és egyáltalán a női nemet mint tudatlant, és kevés képességgel rendelkezőt a megértésére és a gondolkodásra, akik ezért méltatlanok az isteni vagy prófétai látomások felfogására”. Anélkül, hogy megkísérelne szembeszállni azon véleménnyel, hogy a nők műveletlenek, és hogy gyenge a felfogóképességük, azt bizonygatja, hogy Isten gyakran ad revelációkat a társadalom gyenge tagjainak – mind férfiaknak, mind nőknek, akiknek sem képzettségük, sem társadalmi státuszuk nincs. Pál szavait felidézve (1Kor 1,27-28) azt írja, hogy „az Ó- és Újszövetségben a mindenható Isten, hogy megmutassa mindenhatóságát, gyakran választott ki gyengéket a női, valamint a férfi nemből, hogy összezavarja a bölcseket”. Indoklásként Alfonso több példát hoz fel tanulatlan emberekre, olyan egyénekre, akiknek alacsony társadalmi státuszuk volt és nőkre, akikről elismerték, hogy a prófétálás szellemével vannak tele. Megemlíti, hogy pásztor is és iskolázatlan fiatalok is váltak prófétává. (lásd Amos 7,14-15;Joel 2,28-29). Emlékezteti az olvasót, hogy az apostolok, akik el voltak telve Szentlélekkel, halászok és „műveletlen emberek” voltak (rudes homines). A Bibliából és nem biblikus forrásokból a prófétanők hosszú sorát idézi, akik látomásokat kaptak és uralkodóknak adtak tanácsot: Miriam, Judit, Eszter, Huldah, Debora, Hannah, Hagar, Sámson anyja, Anna, Erzsébet, Szent Luca, a Tiburtinusi Szibilla és az Eritreai Szibilla. Ezekkel a példákkal nyomatékosítja, hogy a revelációkat nem szabad gyorsan elutasítani mint hamis próféciát vagy démoni érzékcsalódást csak azért, mert „gyenge” személyek kapták őket. Ehelyett úgy érvel, hogy azoknak, akiknek jártasságuk van a látomások tárgyában és tapasztalataik vannak a szellemi életben, gondosan meg kell azokat vizsgálniuk. Bár számos női prófétát sorol fel mint példákat Brigitta isteni revelációira, Alfonso leginkább Mózeshez hasonlítja. Alfonso számára Mózes volt az „egyszerű ember” (homo simplex), aki látta Istent és isteni látomásokat és szavakat kapott annak ellenére, hogy ennek a világnak gyenge embere volt. Alfonso úgy fogja fel, hogy Brigitta revelációit Isten úgy sugallta, mint ahogy a Sínai hegyen a tízparancsolatot adta Mózesnek. Azt írja, hogy Brigitta „dicsőséges könyvét szívébe az élő Isten ujjai írták”, a revelációkat implicit módon a kőtáblákkal társítva, melyeket Isten adott Mózesnek, és amelyeket – Mózes V. könyve 9,10 és az Exod 31,18 szerint – Isten szintén az „ujjával” írt. Brigitta szentté avatásának érdekében írt tanúvallomásában is társítja Brigittát Mózessel. Tanúsítja, hogy Brigitta hallotta Isten szavait a prófétikus vízióban, és hogy közvetlen revelációkat kapott az emberek erkölcsi viselkedésének irányitására, éppen úgy, mint Mózes és a többi próféta és szent. Arról is beszámol, hogy Brigitta imádkozott Istenhez Nápoly népéért Johanna királyné kérésére és isteni revelációt nyert részükre „éppen úgy, mint Mózes, aki könyörgött a népért, és Isten válaszolt neki”. Alfonso további összehasonlítást tesz Brigitta és Mózes között Brigitta ellenséges hallgatóságát a fáraóhoz hasonlítva, aki makacsul nem hitt Isten Mózes által neki küldött látomásainak és szavainak. Azt fejtegeti, hogy nem kívánja a Brigitta revelációiban kételkedőknek, hogy úgy szenvedjenek Isten bosszújától, mint a Fáraó, akit népével együtt elnyelt a Vörös-tenger. Bár az Epistola solitarii az európai uralkodóknak szólt, erősen kihangsúlyozza Brigitta származását a gót királyoktól és még Närke hercegnőnek is (principissa Nericie) nevezi. Alfonso a világ gyengéihez tartozónak tekinti Brigittát, mivel hogy nő. Nemének nagyon is tudatában Alfonso azt bizonygatja, hogy Krisztus régebben is a gyengét választotta ki, hogy összezavarja az erőset. „Krisztus császár a császárokhoz és a királyokhoz egy sajátos hírvivőt, (specialem nunciam) egy nőt küldött, egy apostol nőt, (apostolam) új írásokkal és evangéliumi igékkel”. Bár az apostola kifejezést kissé módosítja a „quasi quodammodo” jelzővel, a szentté avatási tanúvallomásában egyértelműen „női apostolnak és Isten női prófétájának nevezi (apostola et prophetissa Dei). Azt mondja, hogy apostolként és prófétanőként állhatatosan és türelmesen követte Isten utasításait, továbbította Isten haragját még a pápáknak is, akik könnyen bebörtönözhették vagy meg is ölhették volna. Alfonso szerint Brigitta különös vallásos elhivatottsága „minden nő dcsőségéveé” (decus omnium feminarum) tette őt. Birger Gregersson liturgikus összeállítása Mint Alfonso, Birger Gregersson érsek (†1383) Brigitta kanonizációjának prominens és és állhatatos támogatója, a női nem témáját úgy kezeli, hogy a svéd özvegyet az isteni prófécia kiválasztott eszközének nevezi, aki megszégyeníti a világ hatalmasait és bölcseit. Alfonsohoz hasonlóan ő is társítja őt a kiváló bibliai prófétákkal. Liturgikus összeállításában, amelyet Brigitta halála évfordulós (július 23) megemlékezésre 1376-ban szerkesztett, ismételten és költőien rajzolja meg Brigittát, mint a reveláció szócsövét, miközben tekintélyét növelő stratégiákat alkalmaz. Brigitta szerepére vonatkozó teológiai fejtegetések és indoklások fontosak lehettek Gregerssonnak, aki kanonizációját megelőzve készített liturgikus Brigitta dicséreteket és az összegyűjtött anyagot eszköznek tekintette az ügy támogatására. Birger Gregersson, Uppsala érseke számára Brigitta egy erényes szűz, feleség és özvegy volt, aki megbecsülést és vigaszt hozott hazájának. Szavai szerint volt „titkok feltárója” (revelatrix secretorum) és „útbaigazító tanár” (doctrix discipline) volt (lásd bölcsesség könyve 8,4). Bibliai részeket felidézve, ahol a zene a próféciával társul, liturgiájának befejező hálaadó énekében úgy ábrázolja őt, mint Isten eszközét a prófétálásra: „édes síp, mely simogatja a vezetők fülét”, Gedeon trombitája, amely „eltereli az ellenség táborát” és a„prófétai lant, amely megérinti a hívők szívét.” Más lírai himnuszok, mint a következők is, a revelációk szócsövének szerepében magasztalják őt: („ó canale mundissimum,/per quod de caeli cardine/fluit út ros eloquium,/ ignitum sancto flamine, /mentes inflammans hominum /interiori lumine”) Ó tiszta csatorna, rajtad keresztül áramlik harmatcseppként az ékesszóló beszéd a legmagasabb mennyből. Lángra lobbantva a Szent Széltől, belső fénnyel felizzítod az emberi értelmet; és („Hec est sensata mulier (lásd Sirák 26,18, /stella splendens ut Lucifer, /lucerna puchritudinis (Sirák 26.21.22), /ex dono dato desuper / canalis dicta, dulciter/ stillas fundens dulcedinis”) Bölcs asszony, csillag, aki ragyog mint az esthajnalcsillag. A szépség olajmécsese. Adottságát fentről kapta, hogy az édesség cseppjeinek édesen csepegtető csatornája legyen). Hogy megmagyarázza, Isten miért Brigitta asszonyt választotta ki, a svéd érsek felhasználja a hagyományos paradoxont, hogy Isten a gyengét használja az erős megszégyenítésére a Bibliában több helyen és imádságokban is, beleértve az ő liturgikus összeállítását. Birger a misén felolvasáshoz a Lk. 10,1-24-et választotta, melyben Jézus örömét fejezi ki azért, hogy Isten az Atya, elrejtette az isteni titkokat a bölcsek és a tanultak elől, de kinyilvánította a gyengéknek. Arra is utasít, hogy a Magnifikátot (Lk 1,46-55), melyben Szűz Mária magasztalja azt, hogy az Úr kiemeli az alázatosokat és megalázza az erőset, két alkalommal kell elmondani. Az általa írt imádságokban Birger közvetlenül Brigittára alkalmazza azt, hogy Isten előnyben részesíti a világ gyengéjét vagy tudatlanját, hogy revelációkat kapjanak. Az első imádságban, vecsernyésre: „Urunk és Istenünk, nagy irgalmad szerint adtad Brigitta Úrnőnek azt a kegyelmet, hogy egyszülött fiad által kinyilatkoztattad neki a mennyei titkokat és a rejtett misztikumokat, melyek rejtve vannak a világ bölcsei előtt. Ő általa szent közvetítőt adsz, hogy mi, a Te szolgáid, akiket felemelsz magadhoz a revelációban, a Te örök dicsőségednek örvendhessünk”. A többi imádságban ugyanúgy feltételezi, hogy Brigitta helye a világ tudatlanjai között van, mikor tudtul adja, hogy Isten őt választotta ki és nem a világ bölcséit, hogy felfedje a nagy titkokat vagy az isteni misztikumokat. Az érsek összeállítása azt is mutatja, hogy a Revelációk, melyeket Brigitta közölt, képesek az uralkodó hatalmak megbuktatására. A hajnali zsolozsma azt hirdeti, hogy „az isteni bölcsesség hangja, amely a mennyből adja a győzelmeket, legyőzi a hatalmakat”. Az imákban, a zsolozsmákban és a válogatott bibliai részekben, Birger úgy ábrázolja Brigittát, mint aki az isteni revelációkon keresztül erőt vitt a gyengeségébe. Az érsek továbbá a 31. példabeszédből választ ki részeket („Ki talál egy bátor asszonyt”?), melyek az ájtatosság végzése során különböző időben olvashatók. Brigittát több bibliai szent asszonyhoz hasonlítja, mint Sárához, Ráhelhez, Ruthhoz, Eszterhez, Judithoz. Ezek a hasonlítások Brigitta női státuszára vonatkoznak amikor Brigittát erényes szűzként, feleségként és özvegyként ábrázolja. Az érsek azt írja például, hogy mindhárom női státuszának dicséretre méltó gyakorlatában tulajdonképpen egy másik Sára volt, aki Rebeka szépségére hasonlított a szüzességi státuszban és tiszta özvegy volt mint Judit a tisztaságában. Amikor Isten revelációjának eszköz szerepéről beszél, Izrael ősi férfi prófétáihoz, Izaiáshoz, Ezekielhez, főként azonban Mózeshez hasonlítja. Az egyik reggeli dicséret olvasmányában ahhoz a lélekhez hasonlította, amely Izaiás prófétát töltötte el, akinek Isten a szájába adta szavait:’ „Ó a menyasszony csodálatos boldogsága, aki kiérdemelted, hogy Izaiás prófétához hasonlítsunk, ahhoz, akinek azt mondta az Úr, hogy: Lelkem, amely benned van és beszédeim, amelyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból (Izaiás 59,21)”. A reggeli dicséret másik olvasmányában második Ezekiel prófétának nevezi őt (alterum prophetam Ezechielem), amikor beszámol Brigitta levitációjáról (felemelkedéséről) Rómában a Lateráni Szent János és a Campo dei Fiori templom között. Az olvasmány elmeséli Pornációi Johannes, a lombardiai jámbor remete tanúvallomását, aki látta azon a helyen, hogy Brigitta felemelkedett a földről sok nő társaságában. A férfi arról számolt be, hogy arca ragyogóan fénylett, miközben olyan magasra emelkedett, hogy lábai kísérői feje felett látszottak. Birger a csodák gyűjteményéből, – valószínű, hogy ez volt a forrásmunka – hűen ismétli a felemelkedésről szóló részletes beszámolót, majd hozzáteszi, hogy „Semmi kétség aziránt, hogy Isten menyasszonyához méltó volt, hogy a Lélek segítségével ég és föld közé emelkedett, mint Ezekiel próféta. „Ezzel a megjegyzésével utalt arra a bibliai jelenetre, amikor Ezekiel ég és föld közé emelkedett. Elmondja, hogy a prófétának ebben az állapotban voltak látomásai, és ekkor hallotta Isten szavait. (lásd Ezekiel 8,3). Alfonsohoz hasonlóan Birger is Mózes prófétához hasonlítja Brigittát. Ezekielre utalva éppúgy kiszínezi a lebegéssel kapcsolatos beszámolóját és az életrajzából vett történeteket és párhuzamba állítja azokat Mózessel. Miután beszámol egy párizsi pap beszámolójáról Brigitta születésének éjszakájáról („hogy Birgernek (Brigitta apjának) lánya született, akinek hangja hallatszani fog mindenütt a világon”), Birger Gregersson megjegyzi: „Mert voltaképpen az Úr általa szól majd a jövőben – éppen úgy, mint ahogy Mózesen keresztül szólt a néphez a felhők közül (lásd Exod 16,10, 20,21-22) és hangja – éppen úgy mint a vizek és a mennydörgés hangja (apokalipszis 14,2 19,6-Job 37,1-4) - hallatszott a föld minden határán”. Hasonlóképpen, amikor leírja Brigitta elhívását a prófétálásra, amelyben Isten a felhők közül szólt hozzá, megszépíti a történetet azzal, hogy utal Isten egyik beszédére a felhőkből a régi izraelitákhoz: „Lelkében elragadtatva, Brigitta fényes felhőt látott, a felhőkből hangot hallott, éppúgy, ahogy a régen Izrael gyermekei hallották a Sinai hegyen az Urat a felhőkből szólni”. A bibliai beszámolók szerint (lásd Exod 16,10-11) Mózes közvetítette Isten hangját a felhők közül az Izraelitáknak. Birger antifónát is írt, melyről úgy rendelkezett, hogy énekeljék két alkalommal a mise alatt, és amelyben Brigitta arcát kifejezetten Mózes arcához hasonlította. Brigitta arcát, amely állítólag ragyogott, amikor felemelkedett, Mózeséhoz hasonlítja, amelyről azt írja a Biblia, hogy sugárzott, miután Istennel beszélt (Exod 34,29–35): „Ó mózesi arc, a nap sugarával ragyog, ragyog szentséggel, sugárzik nagy csodákkal, békés a nyugalomban, élvezi a vőlegény ajándékát”. Nils Hermansson liturgikus szolgálata Amíg Birger Gregersson és a Jaéni Alfonso Brigittát a bibliai férfi prófétákhoz hasonlítja, és gyenge szócsőnek mutatja be, aki legyőzi a világi hatalmakat, Linköpingi (Nils Hermansson püspök (Nicolaus Hermanni †1391), szoros összefüggésbe hozza őt ebben a szerepében Szűz Máriával. Nils Hermansson személyesen ismerte Brigittát, ugyanis tanulmányai idején gyermekeit latinra tanította. Brigitta kanonizációjának másik fontos támogatója volt. Ő volt a svéd bizottság vezetője, aki a halála után történt csodákat vizsgálta és közzétette, 1384-ben a vadstenai kolostor ajánló bizottságának az elnöke volt. Birger Gregerssonhoz hasonlóan ő is írt liturgikus olvasmányt megelőzve, hogy a pápa hivatalosan a szentek sorába fogadja. Bár ebben az olvasmány többször is úgy ábrázolja Brigittát mint Isten revelációinak ihletett közvetítőjét, sehol sem hasonlítja őt Izaiáshoz, Ezekielhez, Mózeshez vagy más bibliai prófétákhoz. Ehelyett rokonságot talál Brigitta prófétai elhivatottsága és Mária anyasága között. Nils Hermansson olvasmánya szerint Brigittának olyan szerepe van a megváltástörténetben, mint Máriának. Gyenge asszonyként megszégyeníti azokat, akik azáltal erősek, hogy Isten szavát közvetitik. Nils Istentiszteletének zsolozsmái és olvasmányai aláhúzzák Brigitta közvetítő szerepét Isten és az emberiség között azzal, hogy kifejezetten azonosítja őt János Jelenések könyvének napba öltözött asszonyával (ApCsel. 12,1). Azt írja, hogy Brigitta Krisztust öltötte magára, „Krisztust, a napot a jámborság munkálkodása által… , égi fényben ragyog és Krisztus titkait jegyzi le. Isten szavának a közvetítője (nuncia), hogy az emberek megtérjenek”. Egy másik olvasmányban Brigitta mondásait Isten által inspirált beszédnek nevezi. „Amikor Isten édes Lelke túlcsordul a mennyből, az igazság és jóság áramlik a menyasszony szájából”. Emlékeztet a Revelációknak a Pierpont Morgan Könyvtárban található korai (1380) kéziratának címoldalára, ahol az áll, hogy Brigitta „kiérdemelte sokkal inkább, mint mások, hogy Krisztus jegyesének nevezzék, hogy az isteni bölcsesség sugaraival ábrázolják, mert áhítatos sóhajjal és minden óhajával vágyódott Krisztusnak, a vőlegényének az ölelésére”. Nils Hermansson olvasmánya mindig ilyen és ehhez hasonló szavakkal mutatja be Brigittát, mint a titkos ismeret és az isteni ítéletek revelatrix-át (feltáróját), akit Isten bölcsességgel töltött el és kiválasztott a bűnösök megtérítésére. Istentiszteletének első olvasmányában Nils megtárgyalja a témát, hogy Isten a gyengét választja ki az erős zavarba hozására. Azt írja, hogy „az emberi fajt az isteni szeretet heve olyannyira magához ölelte, hogy Isten végtelen hatalmában, felfoghatatlan bölcsességében és szavakkal ki nem fejezhető irgalmában, Isten méltóztatott kiválasztani az e világ gyengéjét, hogy zavarba hozza az erőset”. Rámutatott arra, hogy Isten, a „leggyengébbnek való adományozást” (humillima dispensacione) úgy valósította meg, hogy a Szűz méhében választott magának pihenőhelyet (thalamus) azzal, hogy megajándékozta a szüzeket a tisztaság szeretetével, az özvegyeket az önmegtartóztatás szépségével és Brigittát a látomásokkal, hogy felfedhesse Isten tanácsait és ítéleteit. Nils, az egész Istentiszteletében hangsúlyozza Brigitta Szűzanya iránti mély tiszteletét és Máriával kapcsolatos revelációit, ahogy Alf Härdelin kimutatja, a szövegen végigvonul egy „erős Mária-hangsúly”. Az olvasmányok leírják Mária útmutatásait és üzeneteit Brigittának, és bemutatnak Mária életének fontos eseményeit feltáró revelációkat. Jelentősséggel bír, hogy Nils párhuzamot von a svéd szent és Jézus anyja között. Felhasználja Mária himnuszok zenéjét, és Mária-képeket alkalmaz Brigittára. A nyitó antifóniában és más zsoltárokban, Brigittát rózsához, csillaghoz és a kegyelem edényéhez hasonlítja. Azt is írja, hogy összetaposta az ellenség fejét (Gen. 3,15) és ahogy már láttuk, az Apokalipszis napba öltözött asszonyaként ábrázolja. Feltűnő analógiát von a Szent Szűz méhe és Brigitta tolla között. Az egyik, reggel éneklendő antifónában Nils ezt írja: „ő, aki testet öltött Szűz belsejében a titkokat a menyasszony tollával írta le” (inuirginali thalamo, qui se carne precinxit, in huius sponse calamo mysteria depinxit). Rímes párhuzama a „thalamo”–„calamo” és a „precinxit”– „depinxit” között felhivja a figyelmet a két asszony hasonló szerepére, amely azt jelenti, hogy a linköpingi püspök úgy tekinti Brigittát, mint egy másik Máriát. Istentiszteletében úgy ábrázolja Brigittát, mint Mária hasonmását az üdvtörténetben, mint másik eszközt, amely által Isten Igéje láthatóvá válik a világban. Ahogy Härdelin megjegyzi, Nils úgy érezte, hogy mindkét asszony által megtestesülés történt: Mária méhében, a szűzi nászszobában, az Ige testté lett; Brigitta tolla által az Ige és titkai szintén láthatóvá lettek”, fizikailag kézzel foghatóan.” Kortársai úgy ismerték Nils Hermansson püspököt mint Szűz Mária nagy tisztelőjét. Amikor elfogadta a linköpingi püspöki kinevezést, Brigitta gyóntatója, Skänningeni Péter felkiáltott: „Nils különösen a Boldogságos Szűz Mária püspöke lesz és már az is”. Nils Brigitta és Jézus anyja közötti analógiája azonban nem csak Szűz Mária iránti rajongását fejezi ki. Ez a költői megállapítás, azt jelenti, hogy belelátott Brigitta belső világába és revelációiba. Nils püspök felismerte és ki is fejezte Brigitta önazonosítását Mária üdvtörténeti szerepével, ahogy az a Revelációban is szerepel. A Brigitta prófétai tekintélyének megerősítésére irányuló másik megközelítés, ahogy ezt Jaéni Alfonso és Birger Gregersson felfogta, szintén a Revelációkon alapul. Ahogy a Revelációkban áll, Brigitta is hasonlónak tekintette magát a bibliai prófétákhoz, különösen Mózeshez. Amikor Nils Brigittát Máriával társította, akkor a Revelációk egyik szálát gombolyította fel, Alfonso és Birger egy másik szálat vettek fel belőle, amikor a Bibliai prófétákkal társították. Mindenesetre, még ha máshogy hozták is kapcsolatba a prófécia eme svéd csatornáját Bibliai előképekkel, mindhárom egyházi vezető gyenge nőként ábrázolja, aki megszégyeníti az erőset. Brigitta Adam Easton védőbeszédében: mint a revelációk feltárója bizalmas körben Mint a svéd püspökök liturgikus munkái és Brigitta spanyol gyóntatójának epistolaja, Adam Easton bíborosnak Brigitta védelmében irt munkája is úgy mutatja be nemét, hogy alkalmas és fontos az isteni revelációk közvetítőjének küldetésében. Easton azonban csak rövid célzást tesz a szokásos paradoxonra, hogy Isten a gyengét használja fel az erős megszégyenítésére. A perugiai teológus támadásai, melyet az ötödik fejezetben láttunk, elleni írásokban Easton azzal érvel, hogy Krisztusnak Brigitta asszonyhoz intézett revelációja annak ellenére, hogy a nők intellektuálisan alacsonyabb fokon vannak, mint a férfiak és azoknak alárendeltjei, helyénvaló volt, és kedvére volt Krisztusnak. Élesen megkülönböztetve a nők szerepét az egyházban a férfiakétól, kitart amellett, hogy Brigitta prófétai adottsága sohasem vezette őt arra, hogy megszegje a nőkkel szembeni templomi nyilvános prédikálás tilalmát. Szerinte Brigitta mindig női mivoltához illően cselekedett. Adam Easton bencés szerzetes, Oxfordban tanult teológiadoktor valószínűleg akkor szerzett tudomást Brigitta szentéletű híréről, amikor 1367-ben egy darabig Rómában tartózkodott. Lehetséges, hogy személyesen is ismerte őt, de nincs rá bizonyíték, hogy találkoztak is. Kanonizációs ügyét akkor kezdte támogatni, miután VI. Orbán pápa 1379-ben egy pápai bizottság tagjává nevezte ki azzal a feladattal, hogy tekintse át a kanonizációs kérelmeket és vizsgálja meg a revelációk hitelességét. Néhány évvel ezután 1385 és 1389 között megírta a svéd özvegy védőbeszédét amivel teljesítette bebörtönözése idején tett fogadalmát. Azért került börtönbe, mert állítólag összeesküdött VI. Orbán pápa (†1389) ellen. A vadstenai apátnőnek és kolostornak küldött levelében elmondja, hogy könyörgött Brigittához, járjon közbe Krisztusnál és Szűz Máriánál az érdekében és megígérte, hogy kiszabadulásáért cserébe szorgalmasan fog korteskedni szentté avatásának ügyében. Mivel a hat megvádolt bíboros közül csak őt nem végezték ki, Easton biztos volt benne, hogy Brigitta közbenjárása védte meg és adta neki a képességet, hogy ne érezze a kínzásokat, melyeknek alávetették. Fogadalma megvalósításaként tehát megírta a Defensorium Sanctae Birgittae-t és 1389-ben kiszabadulása után elküldte IX. Bonifác pápának. Mivel értekezése eloszlatta a Brigittáról fennforgó kételyeket, és sikeresen hozzájárult a gyors kanonizációhoz, a Brigitta-rendiek és a többi Brigitta rajongók Easton védőbeszédét nagy tiszteletben tartották. A védőbeszéd, és különösen az, hogy védelmébe veszi Isten kinyilatkoztatását egy nőnek, az utóbbi években felkeltette a kutatók érdeklődését. Rövid megjegyzést fűzve a perugiai pamfletjének cáfolatához, James Hogg megjegyzi, hogy a védőbeszéd érvelése a nők revelációinak az érdekében „meglehetősen nagy széleslátókörűségről” tanúskodnak abban a korban, valamint „feminista teológiai álláspontról”. James A. Schmidtke, az Oxfordi Egyetem Bodleian könyvtárában őrzött Easton védőbeszéd szerkesztője és fordítója óvatosabban értékeli ezeket az érveket. Azt írja, hogy a védőbeszéd „liberálisabb gondolkodásról tanúskodik, mint sok más kortársé az egyházi hierarchiában a 14. század végén. Míg Adam Easton védőbeszéde sokkal „vonzóbb” a 20. században, mert kevésbé fanatikusan nőellenes, mégis úgy jellemezhető, hogy nem ’elítélő’ hanem inkább ’kímélő’, az erőtlen dicséret által”. J. Schimdtke Hoggal ellentétben korrekt módon elismeri, hogy Easton értekezését aligha lehet protofeministának nevezni. Bár Easton sok nőt hoz fel példának, akik részesültek isteni revelációban és az is őszinte meggyőződése, hogy Isten prófétai lelket ajándékozott Brigittának, védőbeszéde fenntart olyan hagyományos feltételezéseket, mint hogy a nők alsóbbrendűek, prédikálásuk nem illő, mint ahogy általuk a szentségek kiszolgáltatása sem. A védőbeszéd 42 cikke közül sok támogatja Brigitta tanítását a doktrina bizonyos pontjairól, de a mű elején közvetlen támadást intéz az ismeretlen perugiai állítása ellen, hogy „Krisztus nem diktálhatta a Brigitta Rend reguláját saját szájával és azt sem mondhatta, hogy azt nő hirdesse ki”. Kiolvashatjuk Easton védőbeszédjéből, hogy Brigitta ellenzői kifogásolták Brigitta állítását, hogy Krisztus megjelent neki és „saját szájával” közölte vele a Rendi szabályzatot (lásd RS p-szöveg, 1,11, 42-44). A mester itt valószínűleg nem arra gondolt, hogy Krisztus ilyen módon beszélt Brigittával. Nem hitte, hogy Krisztus azt kívánta, hogy revelációját egy asszony közvetítse, aki tiltva volt attól, hogy a templomban beszéljen. Ezzel szemben Easton azt bizonygatta, hogy ésszerű elhinni, hogy Krisztus revelációkat adott Brigittának. Számos szentéletű ember példáját sorolja fel, akiknek Krisztus saját vagy angyali hírvivőinek szájából adott revelációt. Rámutatott arra, hogy a feltámadt Krisztus beszélt az asszonyokhoz a sírjánál (lásd Mt 28, Mk 16, Lk 24, Jn 20), felfedte evangéliumát Pál apostolnak (lásd Gal 1,2), diktálta a szerzetesi szabályzatot szent Pachomiusnak (†346) és angyal hírvivőn keresztül közvetített kolostori rendtartást szent Balázsnak (†379). Összehasonlítja ezeket a példákat és Brigitta esetét. Szerinte hihetőbb, hogy Krisztus felfedte a zárdai szabályzatot Brigitta előtt, mint az, hogy Krisztus beszélt az asszonyokkal a sírnál a feltámadásakor, mivel a feltámadás „meghaladta az emberek természetes felfogóképességét és az eset csak a végtelen hatalomra tartozik”. Azt is bizonygatja, hogy Sz. Pál és Brigitta revelációi tartalmilag hasonlítanak egymáshoz. Mindkét személy kitűnt érdemeivel, bár érdemeik nem minden tekintetben azonosak. Ezen kívül azt is írja, hogy Krisztus úgy diktálta Brigittának a zárda szabályzatát, ahogy korábban Pachominusznak és Balázsnak az angyalon keresztül. Állításának bizonyítására, miszerint Krisztus beszélt Brigittához, Easton leírja Brigitta erényes életét, buzgó imádságait saját és mások üdvözüléséért és Krisztus és Szűz Mária iránti nagy odaadását. „Krisztus – állapítja meg az első cikkében – maga jelenik meg a kellően jámboroknak és figyelmeseknek”. Miután ilyen bizonyítékot mutatott be Brigitta állításának alátámasztására, hogy isteni revelációkat kapott, következtetésében felteszi a szónoki kérdést: Milyen pökhendiséggel merészelte (a perugiai) nyilvánosan állítani, hogy nem valószínű, hogy Krisztus saját szavaival diktálta a nővérek reguláját egy ilyen jámbor asszonynak?” A 7. cikk támadja azt az érvelést, hogy Krisztus nem választhatott egy asszonyt a zárdai szabályzat közlésére, mivel Pál apostol elrendeli, hogy nőknek nem szabad a templomban prédikálni. A bíboros határozottan fenntartja az Írásnak a nők templomi tanítására vonatkozó tiltását és ebben a tekintetben alapjában véve egyetért a perugiaival, de megengedhetőnek tartja, hogy a nők bizonyos revelációt bizalmasan átadjanak. Easton előbb megjegyzi, hogy Brigitta támadója rosszul idézte a 1Tim 2,12-t, (azt kellett volna mondania, hogy „az apostol nem engedi (egy asszonynak), hogy tanítson a templomban” és nem azt, hogy „ne beszéljen a templomban”), majd idéz több széles körben elfogadott nőgyűlölő indokot az Írás tiltásának alátámasztására a nők nyilvános megszólalásáról: a tanításhoz szükséges bölcsesség „nem terem meg a nőben, az átok miatt”, a bűnbeeséskor. „A férfi uralkodik a nőn és nem megfordítva”. A férfié az aktív szerep a szaporodásban, míg a nőé a passzív szerep. „A nő tökéletlen férfi”. A nő gyenge, meggondolatlan, alsóbbrendű … és képtelen a nyilvános tanításra a templomban”. Állításai alátámasztására utal több szakaszra a Szentírásból a nő férfinak való alávetettségéről: Gen3,16 és 1Kor11,3, Arisztotelész „Állatok generációja” című munkájának fiziológiai tanítására, Aquinói Szent Tamás, valamint Lyrai Miklós tanításaira és arra, amit „egyetemes törvénynek (commune just) nevez. Az állítja, hogy a nők nyilvános tanításának tiltása a templomban a nőt Isten által elrendelt természetén alapszik. Easton érvelésében áttér arra, hogy a nők tanítása bizalmas körben helyénvaló-e. Bár úgy tartja, hogy egyetlen nőnek sincs a prédikálás megengedve – még akkor sem, ha rendelkezik a prófétálás adottságával –, de egyetért azzal, hogy nők bizalmasan továbbíthatnak revelációkat Istentől családtagoknak vagy más közeli ismerőseiknek. Utal Aquinoi Szent Tamás Summa theologiae-ja egy szakaszára, amely különbséget tesz nyilvános útbaigazítás és bizalmas tanítás között. „Szent Tamás eleget mondott: egy nőnek nem szabad nyilvánosan tanítania a templomban, de szabad neki figyelmeztető útbaigazítást adni odahaza”. Aquinói Szt. Tamást követve, Easton utal Mária Magdolnára, mint az asszonyok megengedett beszédének példaképére, az ő meghatározása szerint. Számos szakaszban kimutatja, hogy Mária Magdolna nem prédikált nyilvánosan, bár ő apostola volt és arra volt hivatva, hogy bejelentse a feltámadást és megtérítse a nem keresztényeket. Magdolnának apostola elnevezése általános volt a későközépkorban, amikor gyakran „az apostolok apostolának” nevezték (apostolorum apostole), mert Péternek és a többi tanítványnak ő jelentette be Krisztus feltámadását (Jn 20,1-18). Easton, Mária Magdolnáról alkotott felfogását a széles körben elfogadott középkori legendákra alapozta, mint amilyen pl. Voreginei Jakab Magdaléna élete az Arany Legendában, amely beszámol arról, hogy Marseilles-ben hirdette az evangéliumot a nem keresztényeknek. Easton azonban Ambrust mint tekintélyt idézve, hangsúlyozza, hogy Mária Magdolna küldetése az volt, hogy a feltámadást háza népének (ad cos qui domestici sunt) jelentse és nem a népnek általában. Hogy megokolja véleményét, hogy ő tényleg nem prédikált nyilvánosan, idézi Jn 20,17-18-at, amelyben Jézus azt mondta neki, hogy tegye közhírré, amit látott és hallott a sírnál „a testvéreknek”, vagyis a tanítványoknak. Easton álláspontja, hogy a nők prédikálásának hagyományos tiltása nem zárja ki, hogy kapjanak és továbbítsanak revelációkat Istentől, azaz, hogy prófétáljanak. Azt mondja, hogy a Szent Páli rendelkezés, hogy a női próféták fátylat viseljenek (1Kor 11,5) mutatja, hogy a nők prófétálhatnak és még a templomban is beszélhetnek mindaddig, amíg nem a saját nevükben beszélnek az egész templom előtt. Azt is figyelembe veszi, hogy sok bibliai és szent nő kapott revelációkat. Utal az ApCsel 2,17-re amely szerint Pünkösd napján nők is megkapták a Szent Lelket és profetizáltak. Felsorol több prófétanőt is, köztük Fülöp négy lányát (ApCsel 21,19) Debórát, (Zsidók 4) és három mártírhalált halt szüzet, akik megvallották keresztény hitüket – Szt. Ágnest († kb. 350), Szt. Ágotát (kb. 250) és Szt. Cecíliát (3. század). A példák alapján mondja, hogy a nők templomi tanítását tiltó rendelkezések nem akadályozzák meg Krisztust abban, hogy revelációkat adjon az olyan jámbor asszonynak, mint amilyen Brigitta is volt és kiválassza őt, hogy közre is adja azokat. Easton bíboros szerint Brigitta reguláját, melyet Krisztus diktált neki nem tették közzé a templomban, de ismertették a zárdaközösséggel. Azt írja, hogy „csodálkozik az ilyen ember vakmerőségén és arcátlanságán (a perugiai) ”aki azzal támadta, hogy nem valószínű, hogy Krisztus regulát diktált és hogy az lett volna a kívánsága, hogy azt egy nőn keresztül közvetítse. Védőbeszédének 10. cikkében érdekesebben és élesebben közelíti meg azt a kérdést, hogy Krisztus miért Brigitta asszonynak fedte fel az új zárdai szabályzatot. Ez a szakasz cáfolja a perugiai ellenző állítását, aki szerint nem valószínű, hogy Krisztus zárdai szabályzatot adott Brigittának, mivel Krisztus sohasem nyilatkoztatta ki Benedeknek, Balázsnak, Ferencnek és a többi férfi szerzetesrend alapítóinak sem a regulát. Easton szerint viszont teológiailag megállja a helyét az, hogy Krisztus diktálta a regulát Brigittának. Úgy hiszi, hogy azért diktálta Brigittáknak és nem ezeknek a szent férfiaknak, hogy megmutassa, nem tartja többre a férfi nemet a női nemnél: „Nehogy részlehajlónak tűnjön, a szabályzatot saját szájával akarta diktálni ennek a jámbor Brigitta asszonynak, hogy kiváltsága kegyelmét az emberi faj mindkét nemére kiterjessze”. Azt fejtegeti, hogy Krisztus életében a legszorosabban a férfi apostolokkal volt kapcsolatban, és Krisztusnak továbbra is különösen szoros kapcsolata van a jámbor férfiakkal. Szerinte ezért jelent meg a feltámadt Krisztus először egy nőnek (Mária Magdolnának), és most is asszonnyal (Brigittával) ismertetett egy zárdai regulát. „hogy Krisztus ezt a regulát inkább a jámbor Brigitta úrnőnek diktálta, semmint a már említett szent férfiaknak, annak egyszerű oka van…, mert minden apostol sokat volt együtt Krisztussal, Krisztus inkább egy nőnek jelent meg, mint az apostoloknak vagy más nagy férfiaknak”. Továbbá azon érvelését, hogy Krisztus nem favorizálja a férfiakat a nőkkel szemben, és hogy Krisztus helyesen tette, hogy revelációját Brigittán keresztül közölte, Easton azzal is alátámasztja hogy Brigittát, mint Éva antitípusát ábrázola: „Mint ahogy a gonosz tanítás egy asszony által (Éva) érkezett, úgy a jó élet szabályzata egy nőn (Brigittán) keresztül szállt le másokra”. Itt Easton emlékeztet Aquinói Szent Tamás megállapítására, amelyet a védőbeszédben már korábban idézett, miszerint a feltámadás hirdetése Mária Magdolna által mintegy visszafordította a gonoszat, amit Éva hozott: „Krisztus mindenek előtt az asszonyoknak jelent meg, hogy megmutassa, ahogyan nő hozta a halált az emberiségre, úgy nő jelenthette be elsőként Krisztus dicsőséges feltámadásának hajnalát”. Easton bíboros szerint, Brigitta szerepe a zárdai regula közzétételében – hasonlóan Mária Magdolna szerepéhez a feltámadás tanúságtételében - helyénvaló, mert egy nő volt az oka az emberi faj eredeti bűnbeeséséért. Hisz abban, hogy Brigitta és Mária Magdolna mint nők segítenek jóvátenni a bajt, melyet egy asszony hozott az emberiségre. Ezen kijelentések után Easton óvatosságra int, nehogy Isten akaratát bíráljuk és bizonygatja, hogy Istennek öröme telt abban, hogy revelációt adott Brigittának. Aztán egy gyakran használt Mt 11,25 idézettel fejezi be „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és a kisdedeknek jelentetted ki”. Védőbeszédének szakaszaiban Easton kifejezi mélységes meggyőződését, hogy a revelációk Istentől származnak, bár közben nőgyűlölő hiedelmeket terjeszt a nők alacsonyabb intellektuális képességéről és a nyilvános tanításra vagy a templomi prédikálásra való alkalmatlanságukról. Brigittát Krisztusnak és Szűz Máriának minden szavával és cselekedetével való buzgó elkötelezettjeként, Krisztus tanítványaként (discipula) és Szűzanya szolgálójaként (famula) ábrázolja. Azt mondja, hogy Brigitta szavait és cselekedeteit a Szentlélek ihlette, és hogy a zárdai regulát és más revelációt is spirituális vízióban Isten adta neki. Ezek a víziók nem saját elméjéből, se nem valami gonosz indíttatásból és nem is a sátán angyalaitól származnak; a prófétai tudása (cognico prophetica) és a prófétálás szelleme (spiritus prophecie) Isten hiteles ajándékai. Hosszasan bizonygatja a hasonlóságot Brigitta, Mózes és Szt. Pál revelációi között. Fönntartja azt is, hogy Brigitta írásai minden tekintetben megfelelnek a Szentírás tanításaival és, hogy a jövőre vonatkozó előrejelzései beteljesültek. Azt is hangsúlyozza viszont, hogy Brigitta „egyszerű és tanulatlan tanítvány” (simplex discipula et indocta), „tanulatlan asszony volt, akinek fogalma sem volt a természet felett álló misztikumokról, kivéve azokról, amelyeket felfedtek neki.” Helyesen semmit nem tett revelációkhoz és azokból semmit sem vett el; úgy közölte a revelációkat, mint Isten igazi szavait, mint ahogyan azt a bibliai próféták tették. Egyetértett a perugiaival Brigitta zárdai regulájának egyszerű stílusára vonatkozóan, de ellenfelével szemben azzal védte a regula hitelességét, hogy annak egyszerű stílusa megfelel a jövendő mérsékelt intelligenciájú hallgatóságnak: „de az apácák vagy az asszonyok gyengék elméjükben és nincs gyakorlatuk Isten törvényei finomságának a felfogásában. Ezért az ilyen személyek számára a regulát finomítatlan stílusban, könnyen átadható formába egyszerűsíteni, képességeikhez igazítani kellett. Az apácák kevésbé intelligensek mint a férfiak, nincs meg a kellő felfogóképességük a tanuláshoz és egyszerűbbek is mint a férfiak. Ezért a szabályzat, amelyet át kell adni nekik kevésbé kifinomult és egyszerűbb, mint amilyent a többiek kapnak”. Brigitta emelkedett Mariológiájának védelme elárulja szüntelen aggodalmát, hogy a nőket szigorúan kényszerítsék nyilvánosan hallgatásra. A perugiainak arra adott válaszában, amikor az támadja Brigitta állítását, hogy a Szűz Mária Brigitta tanítása által több egyént térített meg, mint bárki más Krisztus halála óta (lásd SA 19.6), hangsúlyozza, hogy Szűz Mária útmutatásai mindig bizalmasan történtek, ahogy azt a Szentírás a nőkre vonatkozóan előírja. Rámutat, hogy Mária Magdolna nem prédikált nyilvánosan, és hangsúlyozza, hogy Szűz Mária bizalmasan tanította az apostolokat és a tanítványokat a megtestesülésről. Szerinte az apostolok, akik sok embert térítettek meg a világon nyilvános prédikálásukkal, úgy léptek fel mint Szűz Mária tanításának „továbbadói” (ministry). Azt mondja, hogy Brigitta állítása Máriáról érvényes, mivel az apostolok hatékony nyilvános tanítása a Szent Szűz bizalmas közléseiből származik. Láttuk eddig, hogy Brigitta egyházi hívei, akik szembeszálltak a bírálókkal, akik szerették volna Brigitta prófétai hangját elnémítani, kikerülhetetlenül szóba hozták, vagy utaltak a nemek témájára tanulmányaikban vagy liturgiájukban, amelyekben Brigittát mint Isten ihletett közvetítőjét dicsérték. Ha megvizsgáljuk azon egyházfik szövegeit, akik Brigitta szentté avatásáért fáradoztak, megfigyelhetjük, hogy a legáltalánosabb módszer a nemek témájának kezelésére az volt, hogy Brigittát azonosították a világ gyengéivel és egyszerűivel, akit Isten arra használt, hogy megszégyenítse a világban az erőset és bölcset. Míg erre a paradoxonra támaszkodtak, Brigitta hívei férfi és női példákhoz hasonlították őt, – Mózeshez, Izaiáshoz, Ezekielhez és Pálhoz, másrészt Debórához, a Szibillákhoz, Szűz Máriához és Mária Magdolnához. Képeikben és írásaikban nagyon emelkedett nézetet vallanak Brigitta vallásos elhivatottságáról, és hasonlónak mutatják be a zsidó és a keresztény történelem legjelentősebb férfiúinak elhivatottságával. Ugyanakkor Brigitta hívei osztoztak a bírálók azon vélekedésében, hogy a nők kisebbrendűek és mérsékelt az intellektuális képességük. Egyszerűnek, gyengének és a nyilvános tanításra alkalmatlannak tartották őt. Gyakran kihangsúlyozták, hogy Brigitta sohasem hágta át a nők nyilvános beszéde elleni tilalmat. Brigitta védői számára mégis lényeges volt, hogy a női nemhez tartozott, vallásos elhivatottságának jellemző, nem mellékes vonása. Jaéni Alfonso, Birger Gregersson és Nils Hermansson hittek abban, hogy Isten szándékosan használta fel a „gyenge” asszonyt, hogy megalázza az erőset. Adam Easton azt hangsúlyozta, hogy Krisztus meg akarta mutatni, hogy nem részesíti előnyben a férfiakat a nőkkel szemben. Azt is helyénvalónak tartotta, hogy a nő Brigitta hirdette a „jó élet szabályait”, mivel a nő Éva hozta a halált a világba. A fejezet hátralévő része vizsgálja a női nem témáját a szentté avatás utáni, Brigitta prófétai tekintélyéről szóló védőbeszédekben. Brigitta ügyének két névtelen pártfogója – egy ferences barát és egy Brigittás szerzetes – írásainak vizsgálata kimutatja, hogy bár mély meggyőződésük, hogy Brigitta legitim szócsöve a próféciának, homlokegyenest ellenkező stratégiát alkalmaznak annak megokolására, hogy Isten női prófétát választott. Mint Adams Easton, a ferences is megkísérelt kiküszöbölni minden olyan jelet, hogy Brigitta áthágta volna a nemekre vonatkozó normákat, és úgy ábrázolja, mint prófétanőt, aki saját nevében nem tartott nyilvános beszédet. A Brigittás viszont éppen nonkonformizmusát hangsúlyozza, és prédikálását azzal indokolja, hogy annak jelentését bővebb értelemben használja. Brigitta mint az elpuhult egyház megreformálásának prófétája, egy ismeretlen ferences szerzetes védőbeszédében Nem sokkal Brigitta szentté avatása után, egy ismeretlen ferences szerzetes, aki jól ismerte Adam Easton Defensorium-át, értekezést írt azok ellen, akik nem ismerték el Brigittát mint Isten és ember közötti hiteles közvetítőt. Ez az izgalmas védőbeszéd, melyet a tudósok eddig gyakorlatilag semmibe vettek, azt bizonygatja, hogy helyénvaló és még teológiailag is szükségszerű volt, hogy Isten nőt használt fel arra, hogy szavait a világ számára közvetítse. A ferences nem tartotta véletlennek, hogy Isten próféciai lélekkel áldott meg egy asszonyt, nevezetesen Brigittát és arra használta fel, hogy megreformálja az egyházat. Easton érveire építve állítja, hogy „ezeket a revelációkat egy nőnek kellett közzétenni“. Miután megvizsgáltuk a szerzetes védőbeszédét Brigitta szerepéről mint Isten közvetítője, látni fogjuk komoly aggódását a nagy egyházszakadás miatt és hogy erős apokaliptikus sürgősség tudata vezeti, amikor Brigitta szavait megfelelteti az isteni bölcsesség hangjával, valamint János Apokalipszisának angyalával, aki az „örök evangéliumot” hirdeti. Bár nézete szerint a revelációk Isten hiteles üzenetei az „elnőiesedett“ egyháznak, az ismeretlen ferences fenntartja a nők hagyományos eltiltását a nyilvános tanítástól. A ferences értekezése, amelyet a könyvtár levélként (epistola) említ, Brigitta bírálóinak szól, és alig tartalmaz információt a szerző személyéről. Az értekezés 1391. és 1409. között keletkezett. Értékes betekintést enged a svéd szent elleni támadásokba és védelmébe 1391-es szentté avatása és az 1414-es konstanci zsinat közötti időben. A szöveg szerzője angol ferences lehetett, mivel az egyetlen levélmásolat a Lincoln székesegyházban maradt fenn és a szerző hivatkozik Easton bíboros védőbeszédére. Brigitta Revelációi már a ferences levelének befejezése előtt eljutott Angliába és lefordították középangolra. Az is valószínű, hogy a szerzetes személyesen ismerte a vadstenai brigittásokat, mivel epistolája jó ismertetést ad szentbeszédeikről és Brigitta svédországi fogadtatásáról, miután földi maradványai megérkeztek nyughelyükre (fols. 22va–233). Talán a ferences azért írt védőbeszédet, hogy elősegítse a brigittás rend elterjedését Angliában. A szöveg 1415-ben készült el, és néhány évvel később V. Henrik király az angliai Twickenhamban megalapította a Syon monostort. Annak szükségességéről, hogy Isten revelációját egy nő által közölje Ahogy a ferences szerzetest nem lehet azonosítani, a levél címzettjei is homályban maradnak. Kilétükre ugyan nem céloz, de a szerzetes azok ellen irja az értekezését írja, akik bírálják ezt a szentet, akiről hiszi, hogy Isten “a prófétálás szellemével áldotta meg”. Egyszer és mindenkorra el akarja oszlatni a Brigitta ellen felhozott rágalmakat. A szerzetes szerint egyesek „abszurdnak vagy precedens nélkülinek tartják”, és képtelenek elhinni, hogy Isten egy svédországi személyen keresztül közvetítene revelációkat. Ezek a kritikusok valószínűleg dél-európaiak, akik úgy tekinthették a távoli Északot, mint a kereszténység valami primitív peremvidékét. Svédország ilyen imázsára utal IX. Bonifác szentté avatási bullája is, amely azt mondja, hogy Isten azért használta Brigittát, hogy “valami jó Északról is jöjjön”. Brigitta mellett érvelve, a ferences szerző kísérletet sem tesz arra, hogy cáfolja a Svédországról alkotott nézetet, miszerint az barbár, távoli ország. Inkább azt bizonygatja, hogy Isten működése eléri még a világ legtávolabbi részeit is és Bibliai szakaszokat és történelmi példákat sorol fel ennek illusztrálására. Brigitta északi hazájának első említése mindjárt az első sorokban megtalálható. Itt a szerző utal a Bibliára, értelemszerűen megvédve, hogy Isten egy svédet jutalmazott revelációival, amikor emlékeztet Isten előző tevékenységére egy északi vidéken. Azt is hangsúlyozza, hogy Isten az egész egyház javára használja fel a szent asszonyt, még akkor is, ha erről a távoli helyről jön. Azt írja, hogy „Isten, akit áldunk ajándékaiért és aki „megteremtette városát Északon” (Zsolt 47,2–3), megmutatta nagy irgalmasságát a modern időkben Észak népeinek, amikor az északi királyságban lévő Svédországból, melyet korábban Góthiának neveztek, felemelte Brigittát. Prófétai szellemmel világosította meg és mennyei látomásokat tárt fel neki az egész egyház javára és megreformálására.” A levél egy későbbi részében közvetlenebbül veszi védelmébe, hogy Isten egy északi nő közreműködését veszi igénybe. Először általánosságban jelenti ki, hogy Isten nem kivételez senkivel igazságtalanul (ApCsel.10,34), mindenki könyörgését meghallgatja, a világnak bármely részén éljenek is. (fol. 20). A következőkben bibliai tekintélyre utal meggyőződésének alátámasztására, hogy Isten a messzi Északról választott ki egy személyt. Hivatkozik a Zsoltárok 134,7-re „Isten beidézi a felhőket a föld határairól”és a verset közvetlenül Brigittára alkalmazza. Számára Isten Brigittán keresztül történő revelációja a „fényes felhő (lásd Mt. 17,5 Extrav. 47,1) telve a bölcsesség ragyogásával és a kegyelem áradatával” melyet Isten a Gótok nemzetéből hívott el. A szerzetes aztán Szt. Pált (Rómaiakhoz 5,20) idézi: „Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, annak indoklására, hogy Isten revelációit a gótok nemzetéből való személlyel közölte. Hiszi, hogy Brigittán keresztül Isten kegyelme most bőségesen árad a Gótokra, akiknek pogány hada azelőtt még feldúlta a Római Birodalmat. Azt írja, hogy míg Isten először ezekkel a „harag edényeivel” (vasa irae; lásd Jeremiás 50,25) tisztította meg a római egyházat, most „Isten a gótok közül kiválasztott egy „bearanyozott és minden drágakővel felékesített edényt” (Sirák 50,10), melyben legkiválóbb borát küldte az egész világnak”. A ferences Brigitta nemzeti eredetének mentegetését látványos hasonlattal fejezi be Brigitta és a régi amazonok között (fol. 20ra-b). Mint korában általában, úgy hiszi, hogy ezek a bátor női harcosok gótok voltak. A „gótok feleségei” lettek volna, aki elhagyták Szkítiát és meghódították Ázsia nagy részét, amelyet majdnem száz évig uralmuk alatt tartottak. Az amazonok meglepő sikerei a hadviselésben arra utalnak, hogy Isten az északi nőket, még a pogány időkben is, különleges áldásában részesítette. Nézetei szerint az amazonok győzelmei előre vetítették Isten későbbi művét svédországi Brigittán keresztül. Az amazonok felhasználása, hogy megerősítse Brigitta jogcímét a prófétálásra közvetlenül támogatja a ferences levelének legfőbb célját, hogy szembeszálljon a bírálókkal, akik szerint nő nem lehet Isten revelációinak szócsöve. Azon állítások ellen érvelve, hogy „nem lehetséges, hogy Isten az ilyen dolgokat a női nemnek és nem a férfi nemnek nyilatkozta ki”, Brigittát „erős asszonyként” ábrázolja, aki az isteni reveláció törvényes eszközéül szolgált. Brigitta és az amazonok közötti hasonlat alapjául szolgáló okoskodása egybecseng a 13. századi Eudes de Chateauroux bíboros prédikációjával, aki a nőkben lévő férfias erőről beszélt és helytelenítette a férfiak gyengeségét a ciszterci rendben: „Ahogy ma a férfiak bűneik által visszavonulnak az Úrtól, nők állnak férfiasan az Úr oldalán az Ördöggel szemben. Ők spirituális amazonok”. A névtelen ferences egész értekezésében nemcsak amellett érvel, hogy Isten egy asszonyhoz szól, de azt is bizonygatja, hogy a Brigittának adott revelációkat egy nőnek kellett közvetítenie. Álláspontjának védelmére a szerzetes számos érvet hoz fel. Az első két fő érv, melyekre nézetét alapozza, Brigitta revelációit Szűz Mária cselekedeteihez köti és függ a nők üdvtörténetben elfoglalt helyét megalapozó feltételezésektől. Először azt bizonygatja, hogy a revelációt azért kellett nőnek adni, mert azokat egy asszony – Szűz Mária – kapta a világ számára. „Isten elküldte a mennyei reveláció kegyelmét a világba, anyjának Szűz Máriának megkülönböztetett tisztelete jeléül. Ezért ezt a kegyelmet, amelyet nő eszközölt ki, nőnek kellett továbbadnia”. Isten Mária iránti szeretete, valamint rendkívül tiszteletre méltó helyzete miatt hallgatta meg Krisztus a világ számára irgalmat kérő imádságát. Krisztus a revelációk szavaiban irgalmat kínált, szavai megmagyarázzák, hogy hogyan tud az ember megmenekülni Isten küszöbönálló haragjától. A szerzetes érvként idéz egy sort a revelációkból, ahol Mária elmondja, hogy Krisztus azért küldte a revelációkat a világnak, mert ő kérte barátai nevében, akik féltek Isten rettenetes ítéletétől. „Barátaim imádságban fordultak hozzám és arra kértek, hogy enyhítsem meg fiamat a világért. Megindulva az én imáimon és a szentek imáin, saját szájának szavaival, melyek öröktől fogva ismertek, szólt a világhoz”. A ferences szerző aztán úgy gondolja, hogy mivel Szűz Mária nő volt, egy nőnek kellett közvetíteni Krisztus szavait, melyet Mária közbenjárása eszközölt ki. Másodsorban a szerzetes figyelemre méltó összehasonlítást tesz Brigitta elhivatottsága mint az isteni reveláció közvetítője és Szűz Mária szerepe mint a megtestesülés edénye között. Adam Eastonhoz hasonlóan, aki Mária Magdolnát a svéd szenttel hasonlítja össze, a szerzetes párhuzamot von Szűz Mária és Szent Brigitta üdvtörténetben játszott szerepe között. „Ahogy a halál egy nő által (azaz Éva által) lépett be (a világba), úgy száműzte azt egy asszony, Mária, amikor megszülte Krisztust és most Isten megint egy nőn keresztül (Brigittán keresztül) nyilatkoztatta ki, hogy hogyan törölhető el az örök halál”. Ezzel a megállapításával a szerzetes emlékeztet az ősi keresztény Mária fogalomra, mint Éva ellentettjére, míg Brigittát Mária utódjának tekinti. Már Justin Martyr (†kb. 165) korában és a 2. században Irénaeus, a keresztények kiterjesztették Pál analógiáját Ádám és Krisztus között, Évára és Máriára is. Pál apostol szembeállítja a halált, amely Ádámon keresztül jött a világba az új élettel, amelyet Krisztus hozott létre, amikor azt írja levelében a Korintusiakhoz 1Kor 15,22): „Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre kelnek”. Hasonló módon a teológusok Názáreti Máriát gyakran Éva ellenkező pólusaként ábrázolják. Évával ellentétben ő engedelmes szűz, aki megoldotta a halál kötelékét. Jeromos például azt írta, hogy „a halál Éván keresztül, de az élet Máriától jött”. Egy szokatlan lépésben az ismeretlen ferences szerzetes ezt az analógiát kiterjeszti Brigittára is. Azt tartja, hogy Brigitta és Szűz Mária mint a megváltás közvetítői hasonló funkciót töltenek be a keresztény történelemben. Brigitta revelációi, mint Mária anyasága, visszafordítják Éva engedetlenségének következményeit úgy, hogy eltörlik az örök halált. Ez okból, a ferences fenntartja, hogy a revelációkat nőnek kellett közvetítenie. Ezek az összevetések Brigitta és a Szent Szűz között, valamint a szerzetes részrehajlása a női nem témája iránt, részletesebben kidolgozták egy másik megragadó összeállításában a svéd szent érdekében. Utalva a Teremtés könyvének és János Apokalipszisének részeire, a ferences Brigittát „a Szent Szűz nyílvesszejének” nevezi: Krisztusnak ezt a jegyesét méltán lehet „az üdvözítés nyilának nevezni Szíria ellen” (4.Kir 13,17), mert senki sem fogja neve erejét elutasítani. Mert Brigittára azt mondják, hogy ő a Szent Szűz nyílvesszeje. Amint az apostolok és követőik Krisztus hegyes nyilai voltak, mert szolgálatuk révén Krisztus sok ember tett alattvalójának, így a Boldogságos Szűz Mária ezekben az utolsó napokban az üdvözítés nyilát célozza a világra, a sátán hatalmának megfutamítására, aki „az ősi kígyó”, amelynek fejét Mária széttaposta. (Ap12,9, 20,22; Gen 3,15)... Az Istenanya… választott nyilának nevezte ki Brigittát, és ezért méltán nevezhetjük őt a Szent Szűz nyílvesszejének.” Ez a szakasz azt mutatja, hogy a szerzetes tudja, hol van Brigitta helye az üdvtörténetben, melyet az a hit táplál, hogy a férfiak és a nők kiegészítő képviselői a megváltás ügyének. Számára Brigitta a Szent Szűz előre kiválasztott közvetítője, mint ahogy a férfi apostolok Krisztus kiválasztott küldöttei voltak. Mária nevezte ki, és a Szent Szűz misszióját végzi, legyőzni a sátánt és visszafordítani a bűnbeesés következményeit. Valójában úgy ábrázolja, mint a korai keresztény apostolok női megfelelőjét. Kétségtelen, a szerzetest vonzotta a történelem tipológiai értelmezése, de úgy látszik, hogy tartotta az elvet, hogy férfiak és nők együtt tevékenykednek az emberiség megváltásáért. Ez a hit férfi és nő közös szerepében az üdvtörténetben sok keresztény számára vonzó volt, és tükrözi, amit Margaret Miles „vallásos igénynek nevez…a nemek párhuzamosságára keresztény verbális és vizuális szimbólumokban”. Miles megjegyzi, hogy ez a női vallásos szimbólumokhoz való széleskörű vonzalom, amelyek kiegészítik a férfi szimbólumokat, fokozottan nyilvánultak meg a későközépkorban -művészi munkákban, prédikációkban és a teológiai írásokban. Ezek a Szűz erényeit és életének eseményeit dolgozták fel, közvetlen párhuzamba állítva azokat Krisztus jellemzőivel és életének jeleneteivel. Úgy látja, hogy a középkori népi buzgalom Szűz Mária iránt arra utal, hogy volt igény mind férfi mind női vallásos képekre, szobrokra és szimbólumokra. Úgy tűnik, hogy a szerzetes hangsúlyt fektet a nemek szimmetriájára a megváltás művében - amelyet kiterjeszt Szent Brigittára is –, ez pedig az ő „jámbor” – sőt teológiai – igényéből adódik. Ezen kívül, azt a hitet is tükrözi, hogy férfi és női szereplők együttműködése a megváltás művében szükséges, ha minden emberi lény – nők és férfiak egyaránt – részesülnek a megváltásban.. Ahogy Barbara Newman rámutat, ez a hit néha felszínre kerül a kereszténység eszméjében. Bár elfogadott eszme, de a korai keresztény gnoszticizmuson és más későközépkori „eretnekeken” alapul, mint a Provence-i begina Prous Boneta, aki Peter John Olivi megfelelője akart lenni a megváltás művében, mint ahogy Szűz Mária Jézus társa. Ahogy Newman megjegyzi: „Egy ilyen elképzelésnek nincs köze az egyéni jogok feminizmusához. Ez inkább ontológiai hit Isten természetéről, következésképpen az Istenkép kialakításáról”. Ez a vélekedés, hogy mind a férfi, mind a nő részt vesz az egész emberiség megváltásában, nem mond ellent szükségképpen az elterjedt feltételezéseknek a nők veleszületett gyengeségéről és a papi szolgálatra való alkalmatlanságáról. A szerzetes nyilvánvaló nézete a nemek helyéről a megváltás ügyrendjében lehetett az alapja annak is, hogy társította Brigittát és Mária Magdolnát. Adam Eastonhoz hasonlóan állítja, hogy Brigitta Mária Magdolna, Krisztus feltámadása apostolának nyomdokaiba lépett. Először megemlíti Keresztelő Szent János anyját Erzsébetet, mint olyan bibliai nőt, aki előbb kapott tudomást az üdvösségről, mint férfi megfelelője, férje, Zakariás (Lk 1,39-45), majd Mária Magdolnáról beszél, aki Krisztus feltámadásának első tanúja volt (Jn 20,1–18). Majd védelmébe veszi Krisztus megjelenését Mária Magdolnának, ha bárki is úgy gondolná, hogy nem volt illő, hogy ő volt a feltámadás első tanúja. Eastonnal együtt az a véleménye, hogy csak az volt Krisztushoz illő, hogy még az apostolok előtt jelent meg Mária Magdolnának, mivel elsőnek egy asszony, azaz Éva hozta a halált a világba (fol.19rb.). Aztán burkoltan céloz arra, hogy szükség van egy másik asszonyra, azaz Brigittára, hogy folytassa Mária Magdolna művét az „élet útjának” hirdetésében. Eastonnal egy véleményen ő is hivatkozik Mária Magdolnára annak bizonyítására, hogy Brigitta nem szegte meg a Szentírás által szankcionált, nemekre vonatkozó normákat, amikor Isten revelációit közvetítette. Valószínű, hogy ebben a szakaszban kritikusoknak válaszol, akik szerint a nők templomi beszédének tilalma miatt helytelen volt, hogy Brigitta hirdette az isteni revelációt. Különbséget téve a nőknek a nyilvános beszéde és bizalmasan adott tanítása között, úgy véli, hogy míg nem elfogadható, hogy a nők a revelációkat nyilvánosan hirdessék a templomban (természetüknél fogva gyengék és alá vannak vetve a férfiaknak), bizalmasan tanithatnak másokat azokról az ismeretekről, amelyeket az isteni ihletés által kapnak. A szerzetes a továbbiakban azt bizonygatja, hogy Mária Magdolna megfelelően cselekedett, amikor ismereteit átadta, mert Krisztus feltámadását csak a házának lakóival, bizalmasan (in silentio) közölte; a férfi apostolok hirdették nyilvánosan Krisztus feltámadását. Brigitta védelmében elmondja, ogy „ő sem hirdette (predicavit) revelációit a templomban”, hanem csendesen leírta azokat és a férfiak (azaz a gyóntatói) továbbították a népnek, amit fel kellett tárni”. Az értekezés másik részében, amelyben beszámol Brigitta halála utáni több csodájáról, a ferences ismét csak Mária Magdolnával kapcsolja össze Brigittát. Ezúttal nem tesz említést a két asszony tevékenységéről mint Isten revelációjának hírnökei és csak a szemlélődő életükre fekteti a hangsúlyt. Azt írja, hogy Brigitta „Rómában az Úr 1372. évében halt meg Mária Magdolna (ünnepnapját) követő napon, és bár ő birtokolta a „legjobbat” az égben (Lk 10,2), Brigitta csendes szemlélődő életmódjával a földön lépett nyomdokába”. Végül, majdnem utógondolatként, a szerzetes még egy érvet említ Brigitta támogatására: a nők, éppúgy mint a férfiak, növelhetik Isten dicsőségét (fols. 19ra -19va). Ez az érv logikailag valamivel gyengébb és kevésbé kifejtett, mint az előzőek. Ez csak azt mutatja, hogy illő Istenhez, ha nőt használ fel a revelációk továbbítására. Állításának alátámasztásához nem érvel férfiak és a nők közötti vallási és társadalmi egyenlőség mellett és nem kísérli meg felborítani a hagyományos, a nemekre vonatkozó szerepeket. Megint hangsúlyozza a nők bizalmasan átadott tanításainak helyességét és nyilvános tanításuk helytelenségét a templomban. Bár a nőknek nem szabad tanítaniuk a templomban 1Kor14,34, de a közösségük tagjaival közölt instrukcióik jó eredményeket hozhatnak. Megemlíti, hogy „a hitetlen férfit egy hívő asszony megmentheti 1Kor7,14, mivel tisztességes asszonyok bizalmasan oktatják családtagjaikat és ismerőseiket a jó dolgokra. (Példabeszédek 31,26)” Ezzel kapcsolatban utal a héber lányra, 4Kir 5, akinek a tanúságtétele szíriai fogva tartóinak gyógyulásához és üdvözüléséhez vezetett és Ilona császárnéra († 330) Konstantin anyjára, aki felfedezte az igazi keresztet Jeruzsálemben (fol.19va). Így veri vissza a ferences a Brigitta elleni támadásokat. Míg fenntartja a nemekre vonatkozó normákat, azt mondja, hogy isteni rendeltetés volt, hogy ebben az időben a revelációkat nő továbbítsa. Úgy véli, hogy Mária, Jézus anyja az ő közbenjárására kapta a revelációkat és felhasználja azokat művének folytatására, a bűnbeesés következményeinek visszafordítására. Úgy ábrázolja Brigittát missziós küldetésében, mint Szűz Mária és Mária Magdolna követőjét,hogy életet hirdessen a világnak. Szűz Mária felhasználása a nők hiteles beszédének indoklására elég szokatlan a kereszténység történetében még úgy is, ha a nők vallásos tanítását a szűk magán szférára korlátozza. Mária példát mutat a nők alázatos csendességére. A keresztények általában nem azonosítják a földi nőket ezzel az idealizált, már-már istenszerű nőalakkal. A ferences szerzetes Brigitta prófétai küldetése és Szűz Mária üdvtörténeti szerepe közötti társításának Brigitta revelációi alapján van némi létjogosultsága. Kétségtelen, hogy sohasem nevezte magát a „Szűz nyilának” és annak szükségessége mellet sem érvelt, hogy Isten revelációit nő közvetítse, Brigitta, ahogy azt a harmadik fejezetben láttuk, párhuzamot vont saját küldetése, hogy Isten szavát hirdesse, és a Szűz szerepe között a megtestesülésben. Hogy Szűz Máriát mind példát használta önmaga – mint Isten szócsöve – szerepéhez, példa nélkül áll. Brigitta mint az isteni bölcsesség hangja egy „elnőiesedett” korban A ferences szerzetes érvelése annak szükségességéről, hogy Isten nőnek küldte a revelációkat az egyházi reformért való aggódásából született. Úgy gondolja, Isten rá bizta a revelációkat, melyeket ő a remény forrásának nevezi és „gyógyírnak az emberi faj számára,” az egyház megújítására és átalakítására. A szerzetes véleménye szerint az egész egyháznak, különösen a klerikus hierarchiának rettentő nagy szüksége van reformra. Ismételten elítéli a botrányokat és bűnöket az egyházon belül, a papok nyílt vadházasságát, az érzéki örömök kívánását, nagyravágyását és büszkeségét (lásd különösen a fols.22vb–23r a–t). Különösen kifogásolta a pápák Avignonba költözését és a rákövetkező nagy egyházszakadást. Szerinte a nagy egyházszakadás a sátán felbújtására bekövetkezett rettenetes csata. Ez megosztja a nyugati kereszténységet és sokak spirituális halálához vezet (fol. 23va). Miközben fenyeget Isten haragjával a nem bűnbánóval szemben, figyelmeztet, hogy az utolsó ítélet órája közel van. Idéz János Jelenések könyvéből Jel 22,10 és kijelenti, hogy „az idő közel van”(Tempus…probe est, fol 20vb). Ennek az értekezésnek a szerzője szerint Brigitta fontos, Istentől elrendelt szerepet tölt be a történelemnek ebben a kritikus pillanatában. Isten rajta keresztül mutatja meg minden földön élő embernek az utat, hogy megmeneküljön Isten küszöbönálló ítéletétől és elnyerje az örök üdvösséget. A Revelációk, amelyek előrejelzik a jövő megpróbáltatásait azoknak, akik elfordultak Istentől, hirdetik, hogy az egyházat bűnbánattal és a bűntől való elfordulással meg kell reformálni. Igazának alátámasztására a ferences utal a revelációk több szakaszára, hangsúlyozza a súlyos ítélettel való fenyegetést és előre jelzi Istennek az egyház megtisztítására vonatkozó tervét. Revelációk 4.22.13: „Tudnotok kell, hogy úgy akarok cselekedni, ahogy a közmondás mondja: ’Üsd nyakon és futni kezd, de a fenyítés nagyobb sietségre kényszeríti”, Rev.4.37.2-3: „A Fiú mondja: „jó ha ekémmel indulok a világra, pogányra és keresztényre. Nem kímélek sem fiatalt, sem öreget, sem szegényt, sem gazdagot, hanem mindenki bűnben fog meghalni és házaik lakók nélkül maradnak. Mindazonáltal azonban ezt még nem viszem végbe”, és a Rev. 4.57.1 „Isten anyja mondja, ’Róma olyan mezőhöz hasonlít, amelyen csak gaz nő. Ezért azt előbb éles vassal meg kell tisztítani, fel kell égetni és azután igás ökrökkel fel kell szántani”. A szerzetes úgy véli, hogy ezeket az isten által kinyilatkoztatott „prófétai szavakat” (verba prophecie, fol. 20vb) az emberek ösztönzésképpen kapták, hogy térjenek vissza Istenhez és nyerjék el az üdvösséget, ebben a különlegesen válságos pillanatban. Véleménye szerint a keresztény történelem legjelentősebb eseményei középpontjában Isten olyan kiemelkedő közvetítőinek, mint pl. Szent Brigittának a tevékenységei állnak, akiknek bizonyos időben bizonyos feladatot kellett elvégezniük. Összegyűjtötte az üdvtörténet fő eseményeit, megállapítja, hogy a korai apostolok vértanúságuk ellenére is elősegítették az egyház növekedését; az egyház nagy tudósai legyőzték az eretnekeket, akik bemocskolták a „hit világosságát” (claritatem fidei, fol. 23rb). A Clairvauxi Szent Bernát „a nagy szent próféta” (propheta magnus sanctus, fol. 23rb) megreformálta a kolostori életet; Szent Ferenc és Szent Domonkos megújították Isten teljes egyházát. Elérkezve saját koráig, leírja Brigitta helyét az üdvtörténetben. „Nemrégen…, amikor a keresztény vallás (christiana religio) minden mértéken túl a bujaságba süllyedt és fellazította az ősi szigort, bizonyos mértékig elnőiesedett (effiminata), Isten – aki mindenki megsegítésére mindig új utakat talál és az eltévelyedetteket visszavezeti a szentek ragyogásával teli fénybe, akkor emelte fel ezt a tiszteletreméltó asszonyt. Szeretett édesanyja kedvéért Krisztus kinyilatkoztatta neki isteni szavait azért, hogy a mennyei revelációi rendelkezésének megfelelően megújuljon az egyház”. A szerző nem csak ugyanarra a rangra emeli svédországi Brigittát, mint a keresztény történelem kiemelkedő megvilágítóit, de arról is meg van győződve, hogy a remény az egyház megújítására a revelációk elfogadásán alapul. Taglalja Brigitta helyét az üdvtörténetben és közvetve amellett érvel, hogy Brigitta női mivolta fontos szerepet játszott prófétai missziójában. Mélységesen aggódva kortársai hitehagyása miatt, kritizálja a kortárs keresztények jámborságát és odaadását, amikor a fent idézett szakaszban azt mondja, hogy „a keresztény vallás” „elnőiesedett” (fol.23rb). Számára az elnőiesedés a hanyatlást jelenti a gyengeségbe, alsóbbrendűségbe és talán az érzékiségbe. Felhasználva egy középkori témát, emlékeztetve Izaiás szavaira: I.3,4 („és a nőiesség uralkodik rajtuk”) feltételezi, hogy mivel az egyház negatív értelemben elnőiesedett, Isten szándékosan választott ki „férfias” nőt a feladatra, hogy visszavezesse a népet a helyes útra. Burkoltan arra céloz, hogy ebben a történelmi pillanatban, amikor a férfiak nem úgy vezetik az egyházat, ahogy kellene, Isten azzal indítja őket bűnbánatra, hogy ítéletének titkait egy nőnek tárja fel, egy olyannak, aki gyenge és nem jártas a világ dolgaiban. A ferences egész értekezésében azt hangsúlyozza, hogy Isten előnyben részesíti a gyengét a rejtett dolgok feltárásánál. Hivatkozik Mt 11,25-re, amely ezt mondja: „Isten …. elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől és a kisdedeknek jelentetted ki”, valamint a rev. 2.16.7-re, melyben Krisztus azt mondja, hogy ő „a tudatlant bölccsé teszi”(de insipientibus… sopientes, fol.19vb). Hasonlóképpen vélekedik, mint Brigitta sok támogatója, akik szerint Isten Brigitta gyengeségét – női mivoltát – használja fel arra, hogy megalázza az erőset és tudatlanságát, a formális teológiai képzés hiányát -, hogy megszégyenítse a bölcset. Néhány szakaszban azt is hangsúlyozza, hogy minden keresztény számára fontos, hogy elfogadja a revelációk igazságát és kövessék szavait „alázattal és fogékony szívvel” (cor humile et docile fol.20rb). Fejtegetései emlékeztetnek Bingeni Hildegard okfejtésére saját prófétai missziójáról, ami arra utal, hogy valószínűleg ismerte műveit Eberbachi Gebeno rövid kivonataiból. Barbara Newman kifejti, hogy Hildegard „arra a meggyőződésre alapítva fogta fel küldetését, hogy az ő kora muliebre tempus, elnőiesedett kor volt, amikor a férfiak úgy elnőiesedtek, hogy Istennek nőket kell hívni a férfimunka elvégzésére. Csak a női próféták okozta megbotránkozás fogja rádöbbenteni az egyházat, hogy ismerje fel a még nagyobb megbotránkoztatását, vagyis hogy a férfiak, akiknek az igét hirdetni kellene, nem teszik. Brigitta és Revelációinak üdvtörténetben elfoglalt különös helyével kapcsolatos fanatikus meggyőződése vezette a ferences szerzetest, hogy azonosítsa őt a Bölcsesség hangjával és János Apokalipszisének angyalával, aki az „örök evangéliumot „tartja (lásd Apok 14,6-7). Egy helyen, ahol feleleveníti Bingeni Hildegard önazonosítását a Bölcsességgel, Hildegard szavait megfelelteti a női Bölcsesség megszemélyesített hangjának a példabeszédekben, amely az emberiséghez szól. Brigitta megfelelően tud beszélni arról, ami írva van…”Ó férfiak (viri) hozzátok kiálltok és hangom az emberiség gyermekeihez szól (filios hominum). Hallgassatok rám, mert nagy dolgokról szólok hozzátok és ajkam megnyílik, hogy igaz dolgokat prédikáljon. Minden szavam igaz, nincs bennük semmi csalárd vagy romlott. Ez egyenes beszéd azoknak, akik megértik és helyes azoknak, akik tudást keresnek. Fogadjátok el útmutatásomat, ne a gazdagságot. Inkább a tudást válasszátok, mint az aranyat (Példabeszédek 8:4,6,8–10)” (fol.20va)”. Terjedelmesebb fejtegetésekben Brigittát az Apokalipszis angyalával azonosítja, aki az égen repül, és hangos szóval hirdeti az „örök evangéliumot” (evangelium eternum) a földön minden nemzetnek (ApCsel. 14,6-7). Úgy érvel, hogy Brigitta azonositása az angyallal „nem érdemtelen” (non immerito), mert a Revelációkat két értelemben is lehet örök evangéliumnak felfogni. Először is mindkettő az „örök jót” (eternum bonum) hirdeti. Ezzel azt mondja, hogy a Revelációk ugyanazt az üzenetet közvetítik, mint az angyal evangéliuma, hogy minden emberi lénynek imádnia kell Teremtőjét, valamint félnie kell Isten küszöbönálló ítéletét. A Revelációkat kifejezetten egyenlőnek tekintve az örök evangéliummal azt írja, hogy a „Revelációiban a föld minden lakójának, bármely rendű vagy rangú, hirdette, hogy hogyan éljenek, és hogyan tartsák meg hitüket, hogy megmenekülhessenek a pokol tűzétől és elnyerjék a mennyei dicsőséget”. Azzal is okoskodik, hogy a Revelációk az apokalipszis örök evangéliuma, mivel Isten öröktől előre látta, hogy azokat Brigitta által fogja közzétenni. Megállapítja, hogy „azok öröktől fogva előreláthatók voltak, hogy mintegy kötelező erővel ezen asszonyon keresztül jussanak el a világba”. Továbbá Brigitta igazi angyal, aki az égen repül, mivel „az evangéliumi életet követte az erény középső státuszában.” Az „erény középső státuszában” kifejezéssel a szerzetes utal Brigitta özvegyi életmódjára. Ez a hivatkozás a teológiai és a kolostori irodalomban a nők három életstátuszának, a szüzesség, az özvegység és a házasság szokásos megkülönböztetésen nyugszik. Az özvegység a hagyomány szerint a középső státusz, a szüzesség alatt és a házasság felett álló szellemi státusz. Ezért a ferences azt bizonygatja, hogy Brigitta „jogosan nevezhető angyalnak, aki az égen repül és az örök evangéliumot tartja”. Brigitta revelációinak tekintélye a Szentírással szemben A Revelációk és az Apokalipszis örök evangéliuma közti azonosítás lényeges kérdést vet fel fontos következményekkel járó teológiai következtetésekkel, melyre a szerző az értekezésének több helyén is visszatér. Ha Brigitta írásai a szerző korának szóló isteni revelációk, akkor milyen a hitelességük kanonikus Szentírással szemben? Más szavakkal: kiegészítik Szentírást vagy felette állnak? A 13. század közepén egy másik ferences, Borgo San Donninói Gerard egyenértékűnek tartotta Fiorei Joachim (†1202) műveit az Apokalipszis örök evangéliumával. Számára ez azt jelentette, hogy Johaim munkái teljesen felette álltak az Ó és Új Testamentumnak. Úgy hitte, hogy ezek az írások a harmadik Evangéliumot képezik, a harmadik, az éppen most bekövetkező végső történelmi korszaknak az Evangéliuma. Egy bizottság megvizsgálta Gerard állításait és 1255-ben IV. Sándor pápa hivatalosan elítélte azokat. A 13. századnak ez az un. „Őrök Evangélium botránya” arra késztet bennünket, hogy megvizsgáljuk a ferences szerző nézeteit, akit figyelembe vettünk Brigitta revelációja és a kanonikus Szentírás közötti kapcsolat témájában. Ahogy a ferences értekezése mutatja ez a téma vita tárgya volt vadstenai kolostor alapításának első napjaiban. Vadstenában Brigitta síremlékénél, ahol tömegek sereglettek össze és hallgatták a korai brigittás testvérek lelkes prédikációit, sok szerzetesrend tagja elutasította a revelációk-at (fol. 22va-b). Olyan ellenzők, ugyan akik ágyasokat tartottak és világi ambíciókért lelkesedtek, akadályozták a zarándokok Vadstenába jövetelét. Meg akarták akadályozni, hogy a zarándokok olyan prédikációkat hallgassanak, amelyek megbélyegezik őket bűneikért. Mások viszont azért kérdőjelezték meg a Revelációkat mert őszintén tisztelték a Szentírást. A ferences elmondja, hogy voltak, akik „nem rosszindulatból beszéltek a revelációk ellen, hanem kegyes kételkedéssel, mint Tamás. Azt mondják: „Az őseinktől való Szentírás elegendő nekünk”. Ezek az ellenzők azért szkeptikusak, hogy Isten kinyilvánította volna a revelációkat Brigittának, mivelhogy a kanonikus Szentírás mindent megtanít, ami kell a keresztény hithez. Burkoltan arra céloznak, hogy Brigitta követői aláássák a Szentírás tekintélyét Revelációknak tulajdonított nagy fontossággal. Gyanújukat a briggitás testvérek válthatták ki azzal, hogy szentbeszédeikben a Szentírást is értelmezték, és Brigitta revelációit is elmondták (fol.22vb). Amint látni fogjuk, a Vadstenából származó szentbeszédek újabb vizsgálatai azt mutatják, hogy a testvérek prédikációi rendkívül nagy tiszteletben tartották a revelációkat. Dr. Monika Hedlund, aki megvizsgálta Szent Brigitta ünnepnapjára írt szentbeszédeket, melyeket az upsalai egyetemi könyvtárban őriznek, azt találta, hogy a „vadstenai szentbeszédekben idézett revelációk rendkívül tekintélyt parancsolóak, majdnem olyan szinten, mint a Biblia és bizonyos esetekben, mint az egyházatyák. A revelációk egész egyszerűen Isten szavai.” Brigitta bírálóinak és az őszinte hitetlen Tamások kérdéseire adott válaszban az értekezés szerzője ismételten felvázolja az összefüggést a kanonikus Szentírás és Brigitta isteni kapcsolatai között. Számos szakaszban a revelációkat egyenértékűvé teszi a bibliai szövegekkel. Párhuzamot von Brigitta nyilatkozatainak ellenséges elítélése, és a bibliai próféták által elszenvedett gúnyolódások között. Jeremiás és Ezekiel próféciáinak példáján úgy érvel, hogy Brigitta revelációit nem szabadna elutasítani a jelenlegi negatív reagálások miatt. „Éppúgy, mint Szent Jeremiás és Ezekiel próféciái megpróbáltatásokat jósoltak koruk embereinek, mégis szavaikat a zsidók később elfogadták és elismerték, úgy Brigitta revelációit sem szabad lebecsülni a kor megpróbáltatásai miatt, hanem inkább tisztességgel el kell fogadni azért, hogy a „Szentírás türelmén és vigasztalásán keresztül reményt nyerjünk” (Róm15,4). A szerzetes nem egyszerűen csak azt mondta, hogy Brigitta bejelentéseit nagy tisztelet övezte, hanem összehasonlította azokat héber bibliai próféciákkal, és különösen a rómaiaknak szóló 15,4 levélből való idézetével szentírási státuszt adott nekik. Brigittának ez a védelmezője hisz abban, hogy a Revelációk kiegészítik a Bibliát azzal, hogy betekintést nyújtanak a purgatóriumba és a pokolba, melyet Isten korábban nem ismertetett. Közli, hogy a Revelációk amelyek pápákhoz, a püspökökhöz, a papokhoz, a királyokhoz, a hercegekhez és másokhoz szólnak még Brigitta életében mennyei dicsőséget ígérnek a bűnbánóknak és súlyos ítéleteket azoknak, akik nem térnek jó útra. Ezzel kapcsolatban azt írja, hogy „Isten sok mindent feltárt a pokol és a purgatórium büntetéseiről, amelyek nem szerepelnek az eredeti Szentírásban, hogy hallgassanak rá. Úgy tűnik, hogy a szerzetes még abban is hisz, hogy Brigitta revelációi bizonyos értelemben felette állnak a Szentírásnak. Azt bizonygatja, hogy érthetőbbek mint a szent tanítók régi írásai és jobban értelmezhetők, mint János Apokalipszise. Bár a szent tanítók – akiket nem nevez meg, „korábban sok dolgot írtak és tanítottak, melyek hasznosak az örök üdvösségre” (prius scripcerunt et docuerunt multa ad eternam salutem utilia), Brigitta Revelációi Isten ítéletéről most „sokkal világosabbak” (lucidius) és „sokkal kifejezőbbek” (expressius) (fol. 19ra). „János Apokalipszisét homályos alakok közvetítik és képzett és érett embereknek való, akik tudják, hogy hogyan kell vizsgálni mély értelmű mondanivalókat, és hogyan kell a rejtett dolgokat napvilágra hozni. Szent Brigitta revelációi viszont olyan világosak és érthetőek, hogy még a gyermekek és az egyszerű emberek is magukba tudják szívni, mintha tejet innának”. A szerzetes ezt a megállapítást a Revelációk egy bekezdésére alapozza, amely majdnem ugyanezt mondja. A Revelációk 156.15-16-ban Brigitta, hallja, hogy Isten így szól hozzá: „Elküldöm barátaimhoz igéimet, amelyek nem olyan homályosak, mint az Apokalipszis, melyeket Jánosnak homályosan fedtem fel azért, hogy azokat szellemem segítségével magyarázzák, amikor az úgy tetszik nekem. Ezek olyan világosak, hogy mindenki, akár kicsi, akár nagy, megértheti, olyan könnyűek, hogy mindenki megragadhatja”. Ez utalás is Szent Pálnak a zsidókhoz írt levelére (5,13-14), amely a spirituálisan tanult és a tanulatlan keresztények eltérő táplálékáról szól. „Aki tejen él, járatlan az igaz tanításban, hiszen még csecsemő. A tökéletesnek, aki gyakorlattal jól kimunkált képességet szerzett a jó és rossz megkülönböztetésére, szilárd eledel való”. (Kor 3,13-2). Miközben Pál szavait kombinálja a revelációkból vett szakasszal, élesen szembeállítja a tanult ember ismereteit és jártasságát az egyszerű ember képességével. Szerinte az Apokalipszis misztériumai a tanult ember számára megfejthetők, míg a revelációk Isten szavait egyszerűen, mindenki, még a gyengék és a tanulatlanok számára is érthetően továbbítják. Nézete, amely a tanultságot illetően a középkorban széles körben elterjedt ambivalenciában gyökerezik, úgy érthető meg legjobban, ha kora egyházi vezetőiről mondott kritikájának fényében olvassuk. Úgy hiszi, hogy ebben a történelmi pillanatban – az „elnőiesedett” korban, amikor a klérus nem úgy vezeti az egyházat, ahogy azt kellene - a Revelációkból közvetlenül adják át Isten szavát a laikusnak és iskolázatlanoknak, anélkül, hogy azokat teológiailag képzett személyek értelmeznék. Meglátása szerint, amely a 14. század végén általános volt, azok, akiknek a bűnök ellen kellett prédikálniuk, maguk is erkölcstelenek voltak, de a „bölcsesség vize” különösen megkeseredett Párizsban, a nyugati kereszténység szellemi központjában (Apok 8,11.). A válság korában a Revelációk Isten irányadó közlései azokhoz, akik nem rendelkeztek hivatalos teológiai ismeretekkel. Ez a nézet tükröződik a ferencesnek a revelációk elfogadásáról szóló beszámolójában. Gyakorlatilag az erkölcstelen papok és a szerzetesek, a büszkeség és bujaság példái, csúfot űztek a revelációkból, míg a világi személyek szent dologként védelmezték. Megvizsgálja a revelációk eltérő fogadtatását a klerikusok és a világiak között. Azt írja, hogy „sok világi ember – gazdag és szegény – vált a szent revelációk állhatatos védelmezőjévé és utálta meg a klérus bujaságát. Ezért sok előlelő matróna leírta anyanyelvén a revelációkat és elmagyarázta hozzátartozóinak”. A ferences szerzetes szerint akkoriban, amikor tanult férfiaknak nem sikerült megfelelően irányítani az egyházat, a revelációk Szentírások voltak a teológiailag képzetlenek számára. Sehol nem állítja, hogy a revelációk felette állnának a kanonikus Szentírásnak abban az értelemben, hogy korrigálnák, vagy tagadnák. Fenntartja a Biblia folyamatos tekintélyét. Nem veti el teljesen annak szükségességét sem, hogy teológiai képzettséggel értelmezzék a Revelációkat. Egy helyen azt mondja, ha nehéz kérdések bukkannak fel ezekben a könyvekben, akkor „katolikus és jámbor tanitók” magyarázatai megoldják. Akárhogy is, a Revelációk Krisztus titkos itéletei, melyeket elsősorban az „egyszerű embereknek” (simplicibus) ajánlott. Egyszerű és világos üzenetei különösen megfelelnek a kornak. Ez a rendkívüli tisztelet a Revelációk tekintélye iránt a Keresztény Szentírással szemben egybecseng Brigitta sok kortárs követőjének nézeteivel. A Revelációknak egy 14. század végi másolatában a vadstenai szerzetes, Kalmari János (†1446), aki részt vett észtországi, angliai és dániai brigittás kolostorok alapításában, beszámol a saját és mások nagy tiszteletéről a Revelációk iránt. János azt írja, hogy „erényes és magas képzettségű férfiak szavai szerint” (verba virorum virtutum et magne literature) a Revelációk „minden teológia betetőzése” (consummacio totius theologie). Szerinte sok római és itáliai mester és hívő is azt tartja, „ha minden Szentírás elégne, a Revelációk könyvének tanitásai, elegendőek lennének a katolikus hit megreformálására… Ez világos mindenki számára, aki szorgalmasan olvasgatja”. Bár a ferences szerzetes nem pontosan ezekkel a kifejezésekkel fejezte ki túláradó tiszteletét a Revelációk iránt, lehetséges azonban, hogy János testvér ismerhette a szerzetes nézetét, és írás közben eszében voltak ezek a gondolatok. Ennek az ismeretlen ferencesnek a védőbeszéde Brigitta próféciai hangja érdekében értékes betekintést nyújt a svéd szentet és kinyilatkozásait ért támadásokba, és védelmezésekbe az 1391-es kanonizáció és a 1414-es konstanci zsinat kezdete közötti időben. Láttuk, hogy a ferencest az egyházi korrupcióról és a küszöbönálló ítéletről vallott nézetei arra ösztönözték, hogy buzgón védelmezze Brigittát mint a Bölcsesség hangját és az örök evangélium angyalát. A Revelációk egybecsengtek az egyház züllöttsége feletti mély aggodalmával, és ezért úgy tekintette a Revelációk hitelességéről szóló vitát, mint Isten és a Gonosz közötti kozmikus küzdelmet. A szerzetes védőbeszéde, amely elsősorban azon bírálók ellen irányult, akik szerint nők nem alkalmasak Isten revelációjának fogadására, feltárja, hogy a Brigitta nemét illető nőgyűlölő bealítottságok kétségtelenül táplálták azt a gyanakvást és idegenkedést, amelyeket élete egyéb aspektusai és a Revelációk váltottak ki. Kimutatja, hogy a megváltás művében a nemek párhuzamosságára vonatkozó vélemények felhasználhatók Brigitta prófétai szerepének a védelmében anélkül, hogy áthágnák a hagyományos rendelkezéseket a nők nyilvános beszédéről a templomban és az általános meggyőződést a nők veleszületett gyengeségéről és alsóbbrendűségéről. Brigitta mint dörgedelmes prédikátor ismeretlen prédikációkban a vadstenai kolostorból Brigitta prófétai hangjának kissé más, de annál erőteljesebb képe jelenik meg ismeretlen prédikációk egy rendkívüli csoportjában a vadstenai apátságból, melyet az uppsalai egyetemi könyvtárban MSS C 317 és 389 őriznek. Ezek a prédikációk, amelyeket az egyik brigittás testvér valamikor 1410 és 1440 között írt Szent Brigitta ünnepnapjaira, szintén védik Brigittát a bírálóktól, és úgy szerepeltetik a Revelációkat mint Isten inspirálta szavakat. Lehetséges, hogy a konstanci és bázeli zsinattal összefüggésben írták, ahol Brigittát és Rendjét támadások érték. A prédikációk nagy hangsúlyt fektetnek a revelációk isteni inspirációjára és Brigitta mint nagy prófétanő státuszára. A ferences szerzetes levelétől eltérően ezek a prédikációk Brigittát Isten választott prédikátoraként ábrázolják, aki revelációit mennydörögve hirdeti. Amíg a ferences szerzetes tagadja, hogy Brigitta valaha is megszegte volna a nőkre vonatkozó normát, a Brigittás prédikációíró (vagy írók) hangsúlyozza eltérését a normától és szenvedélyesen megindokolja, hogy Krisztus választása női prófétára-prédikátorra esett. A következő oldalak úgy ábrázolják Brigittát, ahogy ennek a két kéziratnak négy egymással összefüggő prédikációban találták és körvonalazzák, hogy hogyan magyarázzák a brigittás testvér (vagy testvérek), a prédikációk szerzői, hogy Krisztus az isteni szavak szócsövéül nőt választott. Az MSS C 317 és 389 számos prédikációt tartalmaz, amely hasonló kifejezésekkel írja le Brigittát. Brigitta ünnepnapjára készített prédikációk tárgyalása a következőkre korlátozódik: (1) C 317, fols. 50r-52v, Dominika infra occaiones ascensus Domini et beatam Byrgittam, amely a Jn 15,25-ön alapszik: „Amikor a vigasztaló jön”, (2) C 317, fols.169r-172r, De sancta Byrgitta in canonizacione, amely Lk 7,16-on alapszik: „Nagy próféta támadt köztünk” (3) C 389, fols.139r-141v, De Sancta Birgitta, amely III Kir 17,9-en alapszik: „Meghagytam egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged”, és (4) C 389), fols. 216v-219v, De sancta Byrgitta in translatione, amely az Énekek énekén 3:6 alapszik: „Ki az ott, aki a puszta felöl erre tart?” Brigitta mint próféta és prédikátor Éles ellentétben a szokásos szónoklattani Brigitta portréval, ezek, és más prédikációk az MSS C 317 és 389-ben nagy, szellemmel eltöltött prófétának nevezik a jámbor özvegyet, aki rettenthetetlenül prédikálta a bűnbánatot és hirdette Isten rettenetes ítéletét. A Brigitta ünnepnapjára írt szentbeszédek, melyeket a vadstenai kéziratok őriznek, általában a szent erényes életét dicsőítik, és alig tesznek említést prófétai elhivatottságáról. Hedlung ezt írja: a tipikus Brigitta prédikációk Vadstenaból „stílusukban és tárgyi anyagukban meglepően hagyományosak… Brigittával úgy foglalkoznak, mint a többi szentéletű asszonnyal; tulajdonképpen a Szent Brigitta prédikációk nagy csoportjának alapvető szerkezetét egy, a magyarországi Szent Erzsébetről szóló prédikációból kölcsönözték”. A középkori Vadstenából származó Brigitta szentbeszédek következetesen nagy elismeréssel szólnak a revelációkról, de általában nem fektetnek hangsúlyt prófétai hangjára. Néhány nagyra becsült szentbeszéd, mint amelyiket Brigitta szentté avatásának napjára írtak (Judit 13,24 alapján: Benedictus Dominus qui creauit celum et terram), Brigittát csendes (tacita) asszonynak írja le. Az MS C 317-ben azonban (fols. 50r-52v Dominica infra occasiones ascensus Domini et beatam Byrgittam)-ban a szentbeszéd írója hangsúlyozza, hogy a Szentlélek szólt Brigitta által, akinek „csodálatos módon” adta át a prófécia szellemét (fol. 51r-51v). A vadstenai szerzetes a korábbi csupa lélek apostolhoz és tanítványhoz hasonlítja: „a Szentlélek az apostolokba és férfi és nő tanítványokba költözött, megvilágította szívüket és megerősítette őket a hitben,…, hogy hirdethessék Krisztust és taníthassák a hitet, ahogy az meg volt jövendölve: ’Hiszen nem Ti beszéltek, hanem atyátok lelke szól belőletek’ (Máté 10:20). A mi időnkben is így történik Szent Brigitta, Krisztus menyasszonya által.” Azt is bizonygatja, hogy Brigitta által Krisztus kinyilatkoztatta Istennek az emberi bűnök iránti megvetését és figyelmeztetett Isten ítéletére és az örök kárhozatra (fol 51v). A vadstenai szerzetes a szentté avatás napjára írt, az MS C 317, fols. 169r-172r-en található szentbeszédében kifejezetten „próféta” címet tulajdonít Brigittának. Témáját az alábbi versre alapozza: „Nagy próféta támadt köztünk, Isten meglátogatta népét” (Lk 7,16.) A prédikátor azt mondja, hogy Krisztus „meghívta és kiválasztotta ezt a dicsőséges úrnőt (Brigittát), a prófétálás szolgálatára”, (ad prophetale ministerium) az egyház megújítására. Nagy Gergelyt követve úgy definiálja a próféciát, mint a múlt, a jelen és a jövő rejtett dolgainak isteni inspirációból történő „kinyilvánítását vagy revelációját” és azt bizonygatja, hogy az igazi próféták megértik a látott misztikumokat. Bemutatja a prófécia félelmet keltő oldalát, idézi Cassiodorus definícióját: „Prófécia alatt az isteni inspirációt vagy revelációt értjük, amely rendíthetetlen igazsággal figyelmeztet a bekövetkező eseményekre”. A prédikáció írója kifejti, hogy Brigitta felmutatja azokat a jellemzőket, amelyek szükségesek egy igazi prófétához, aki „szól a kiválasztottak öröméről és az elkárhozottak büntetéséről”. Ezek közé a jellemzők közé tartozik az állhatatosság, a megvilágosodás, odaadás, türelem és az elragadtatás (fol. 172r). A harmadik prédikáció (M C 389, fols. 139r-141v) Brigittára, mint hiteles prófétára és mint apostoli prédikátorra utal. Szerzője szerint „megbecsült és igazi próféta hírében áll a prófétálás minden területén, beleértve a múltat, a jelent és a jövendőt. Nemcsak szavakkal prédikált, hanem ízléssel és szaglással is, ahogy a Revelációkban látjuk. Mert amikor egy kiközösített vagy halálos bűnös a közelében volt, „rettenetes kénes bűzt és elviselhetetlen keserűt” érzett. A prédikáció írója fenntartja, hogy őt Krisztus közvetlen „apostoli szolgálatra” hívta (ad officium apostolatus, fol. 139v) és Isten szava közvetítőjének választotta ki, akinek prédikációja által Isten kiválasztottjai vigaszt kapnak. Azt is megjegyzi, hogy Brigittát, mint prófétanőt és prédikátort azért küldték, hogy adjon útmutatást a nagyon elterjedt romlottság javítására. „Hangja” ahogy mondja, „az egész világon keresztül visszhangzik”. A negyedik szentbeszéd (MS C 389, fols. 216v-219v, De san Cta Byrgitta in translatione) nagy lelkesedéssel ábrázolja Brigittát mint hatalmas prófétanőt és prédikátort. A brigittás testvér úgy hívja fel a figyelmet prófétai hangjára, hogy különböző történeteket sző össze vita-jából, amelyek megvilágítják rendkívüli szavait. Beszámol arról, hogy a Szent Szűz megjósolta Brigitta születésének éjszakáján, hogy hangját hallják majd az egész világon, és hogy Brigitta tökéletesen beszélt mint gyermek attól a pillanattól fogva, hogy beszélni kezdett hároméves korában. (fols. 2.17r). Leír néhány látomást is, amely megerősíti inspirált beszédét: A svéd remete vízióban látta, hogy harmatos rózsa, Gerekinus testvér látomásában pedig víz áramlott ki a szájából. Prior Kethilmundus azt látta látomásában, hogy mennyei tüzet bocsátott ki szájából (fol.216v,217v,219r). Ebben a szentbeszédben a vadstenai testvér is héber prófétákhoz hasonlítja a szentet. Párhuzamot von Brigitta próféciai megbízatása (Extrav. 47-ben) és Isten Izaiáshoz intézett szavai között Izaiás 59,21 „Lelkem, amely rajtad nyugszik és szavaim, amelyeket ajkadra adtam, nem hagyják el ajkadat, sem gyermekeid gyermekeinek ajkát” (fol.217r). Még azt is bizonygatja, hogy a reveláció ajándéka által túlszárnyalja a héber prófétákat. Azzal érvel, hogy amíg az Ótestamentumi próféták Krisztus első eljöveteléről, prófétáltak, Brigitta Krisztus második eljöveteléről prédikált. Azt is fenntartja, hogy az Ószövetség próféciai tanításai csak egy népnek, míg Brigitta próféciái az egész emberiségnek szólnak. Szerinte a héber próféták alig mertek beszélni Izrael uralkodóihoz, viszont a svéd prófétanő bátran hirdette próféciáját a hercegeknek az egész világon (fol.217v). Ezek a határozott kijelentések - emlékeztetnek Linköpingi Mátyás állitására, hogy Brigitta Revelációi túlszárnyalják a törvények isteni kinyilvánítását Mózesnek, valamint magának Krisztusnak a megtestesülését is (lásd a negyedik fejezetet) - szónoki stratégiának felelnek meg a próféciák törvényességének és jelentőségének hangsúlyozására. Az ilyen nyelvi eszközök nem egyedülállóak a középkori hagiográfikus szövegekben, melyeket Newman találóan nevez „túltevő toposz”-nak, és valószínűleg túlzásként is fogták fel demonstrálandó Brigitta hitelességét mint Isten kiválasztott prófétáját. Ebben a szentbeszédben a vadstenai testvér, Brigittát mint Isten rettenetes ítéletének prédikátorát jeleníti meg. Isten az ő hangján keresztül hirdeti nagy haragját az utolsó ítélet napján (fol. 217r). Brigitta látomásait „fenyegető prédikációknak” (comminatoria predicatio) nevezi a világi és szellemi hatalmasságok javulására (fol. 218r). „Isten most a legutóbbi időben a revelációk mennydörgő prédikálásával félemlíti meg a bűnösöket”, majd merészen kijelenti, hogy jogosan megilleti a prédikátorok „arany koronája (aureula predicatorum), mivel kiállta az üldözést, a sértéseket, a lebecsülést, a szemrehányásokat, valamint a vízzel leöntést is Krisztus küldetéséért, még élete veszélyeztetése árán is, amikor őt Krisztus a legmagasabb főpaphoz, a császárhoz, bíborosokhoz, az érsekekhez, püspökökhöz, királyokhoz, királynőkhöz, elöljárókhoz, városokhoz küldte, hogy a revelációk által intse őket és népeiket javulásra. Indoklások, hogy Isten miért választott női próféta-prédikátort Válaszul a Brigitta revelációit bírálóknak ezek a szentbeszédek ismételten azzal indokolják, hogy Isten női prófétát és prédikátort választott, hogy kivételt tett vele és kivonta őt a bibliai normák alól. A fent tárgyalt szentbeszédben (MSC 389, fols.216v-219v a szerző azt bizonygatja, hogy az „apostol ítélése a 1Tim 2-ben ’Azt nem engedem meg, hogy az asszony tanítson’, nem vonatkozik Brigittára, mert kiváltságot kapott Krisztustól. Viszont azt is gyorsan leszögezi, hogy Brigitta kivételes státusza nem vonatkozik a nőkre általánosan, mivel „a néhányra vonatkozó privilégium nem képez általános törvényt”. A Dominica infra occasiones ascensus Domini et beatam Byrgittam című szentbeszédben a prédikátor a Sirak 36,21 egy változatát „Az asszony elfogad akármilyen férfit, de egy lány jobb, mint egy fiú” vonatkoztatja Brigittára. Azt magyarázza, hogy a szöveg szó szerinti értelmezése szerint az asszony „mindig fiúgyermekre vágyik, bár néha hasznosabb számára, ha leányt szül”. Aztán azt bizonygatja, hogy „erkölcsi értelemben viszont az egyház örül a férfi tanítóknak; az isteni elrendezés szerint azonban az egyház néha-nem megvetendően - elfogadja a nők általi felvilágosítást úgy, mint amikor Debóra bírálta Izraelt (Zsidók 4)”. Ennek értelmezésére mint tekintélyes bibliai forrásként idézi a Galatákhoz irott Gal 3,28-at „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban”. Ezen kívül az MS 389, fols. 139r-141v szentbeszédben azt az álláspontot képviseli, hogy az egyház ugyan normál körülmények között nem engedi a laikusoknak a nyilvános tanítást, Brigittát közvetlenül Krisztus hívta el apostolnak és prófétának. Azok a laikusok, akik nyilvánosan megfeddik a nagy férfiakat, eretnekek, akiket a hamisság szelleme félrevezetett, hacsak nem személyes elhívásuk van erre a feladatra. A szerző szerint Brigitta állításának hitelességét, miszerint ő Isten szavának közvetítője, bizonyítják az elhivatottságát megerősítő csodák, jövendöléseinek beteljesedése valamint a nagy teológusnak az igazolása, akinek jártassága volt a szellemek megkülönböztetésében (azaz Brigitta gyóntatója, Mátyás) (fols.139r-139v). Ez a szentbeszéd bővebben, mint a másik kettő, azzal indokolja Krisztus női próféta–prédikátor választását, hogy nagyobb történelmi összefüggésekbe helyezi. Ebben a történelmi korban egy nő sokkal hatékonyabb, mint egy férfi, amikor a világ megöregedett és a bűnösöket sokkal nehezebb jó útra téríteni. Megjegyzi, hogy az idősebbeket nehezebb jó útra téríteni, mint a fiatalokat, mivel hamar feldühödnek az éles kritikára. Míg a fiatalok kemény dorgálással irányíthatók, az idős emberek inkább a nyugtató kérlelésre, a hízelgő kedvességre fogékonyak, ezek pedig inkább a nőkre jellemzők. Tehát „a világ öregségének jelen korában, mely bővelkedik igazságtalanságokban, megfelelőbb nőt küldeni”. Mátyás a Revelációk (lásd a negyedik fejezetet) prológjában írt érvelését ismételve, a szentbeszéd írója azt mondja, hogy amíg az Ó Testamentum idejében, amikor a világ még fiatalabb volt „Az Atya az emberi értelmet a félelemmel tartotta féken”. Az Új Testamentumban és a legutóbbi időkben „az emberi értelem az anyai együttérzés szeretetével kap útbaigazítást.” Szerinte a világ öregedése magyarázza, hogy Krisztus miért egy „gyenge asszonyt használ fel arra, hogy összezavarja az erőset”. Azt is megmagyarázza, hogy Krisztus miért hasonlítja keresztre feszítésének kínjait a szülési fájdalomhoz Brigitta Revelációiban (fols. 139v-140r). Ezeknek a szentbeszédeknek az írója, mint a ferences szerzetes, a Revelációkat úgy értelmezi mint Isten szavait az erkölcsileg züllött kor számára. Brigitta eme mindkét híve rendkívül nagy tiszteletet tanúsít a Revelációik iránt, de a ferencessel ellentétben az ismeretlen szentbeszéd írója nem kicsinyli le, hogy Brigitta áthágta a nők prédikálására vonatkozó tilalmát. Brigittáról alkotott képe jó összhangban van a svédországi Appuna templom külső ajtaján lévő festménnyel, amely Kethilmundus látomását ábrázolja Brigittáról mint az isteni szó tekintélyt parancsoló szócsövét, akinek szájából a Szentlélek tüze árad ki hallgatóságára. A ferencesnek Brigittáról alkotott képéhez viszont a legjobban illik a Pierpant Morgan könyvtárban a Revelációk 8. könyvét kísérő illusztráció (kb. 1380) ( MS.M.498), amely azt a jelenetet mutatja, amikor a gyóntatók közvetítenek Brigitta és a hallgatósága között. A brigittás testvérrel ellentétben a ferences tagadja, hogy a svéd prófétanő valaha is prédikált volna, bár mindkettőjüknek az a véleménye, hogy prófétálásának hangja Isten hangja volt. Befejezés – következtetés Ahogy láttuk, a későközépkori egyházfikat rendkívül nyugtalanította Brigitta Revelációinak eredete, és szerepe mint a Szentlélek szóvivője. A Revelációk hitelességének többszöri megerősítése dacára ismert teológusokat és tekintélyes egyházi vezetőket évtizedeken át erősen foglalkoztatott a kérdés: Valóban isteni ihletésűek voltak a revelációk? Honnan tudhatjuk, hogy Brigitta revelációi igazi víziók vagy érzékcsalódások, démoni befolyások következményei vagy egyszerű kitalálások voltak? Hamis tanokat tanítanak-e? Szokott Isten olyan nőket, mint Brigitta elhívni, hogy az isteni igék közvetítőjeként szolgáljanak? A kérdésekre adott válaszok meglehetősen változatosak és rávilágítanak a rendkívül nagy szakadékra, amely egyrészt Brigitta hívei, akik mélyen csodálták és ünnepelték a Revelációkat, másrészről a bírálók és kétkedők között tátong. Véget érni nem akaró küzdelem után Szent Brigitta állhatatos védelmezőinek végül is sikerült elérniük, hogy a Revelációkat hivatalosan ne utasítsák el, bár nem sikerült eloszlatniuk a mindent átható gyanakvásokat a Brigittához hasonló látnokok és prófétanők állításairól, hogy inspirációik isteni eredetűek és hogy egyházi előjogokat használnak ki, és veszélyeket jelentenek a férfiakra, különösen spirituális tanácsadóikra, akiket könnyen elcsábíthatnak. Svédországi és itáliai tartózkodása idején, miután alaposan megvizsgálták látomásait és azokat a módokat, ahogy azokat kapta, Brigitta gyóntatói, teológia tanárok, püspökök és érsekek hirdették, hogy a revelációi isteni ihletésűek. Halála után két külön, bíborosokból, püspökökből és teológusokból álló bizottság, amelyeket XI. Gergely és VI. Orbán pápa nevezett ki, a hivatalos kanonizációs eljárás alatt szintén megerősítették a Revelációk isteni sugallatát. A Revelációknak eme ismételten pozitív értékelése ellenére, még a szentté avatás után és annak ismételt megerősítése után is, a konstanci és a bázeli zsinat több küldötte továbbra is megkérdőjelezte vallásos tekintélyét és a revelációk újra vizsgálatát kérte. Különösen Jean Gerson értekezései erősítették fel az egyházi ellenállást Brigitta állításával szemben, hogy ő Isten nevében beszél és csatlakoztak a látnok prófétanők, köztük Brigitta ellenzőihez. A bázeli zsinat alatt 1434-ben a küldöttek Európa minden részéből heves vitát folytattak Brigitta vízióinak isteni indíttatásáról és a Revelációk doktrínáiról. Egy vezető bíráló, a szászországi ferences Döring Mátyás (†1469) azt a vádat hozta fel, hogy a Revelációkat Linköpingi Mátyás írta, aki Döring szerint „Brigitta szentségének leple alatt” (velamine sanctitatis b. Birgitte) saját „fantáziálását” (sompnia) terjesztette. Ez a vádaskodás azonban valószínűleg nem általában a Revelációk ellen irányult, hanem az ellenzők kritikáikat a Revelációk állítólagos eretnek részeire összpontosították és 123 kijelentést kifogásoltak, melyeket az olyan témákról szóló írásokból szedtek ki, mint Brigitta elhivatottsága, papok és pápák elleni bírálata, Mária iránti túlfűtöttsége, gondolatai a megtestesülésről, valamint az elvont teológiai anyagok. Számos védelmezője, főleg a spanyol domonkos Juan de Torquemadai és Heimericus de Campo (†1460) a kölni egyetem rektor helyettese, akik erőteljesen védelmezték a Revelációkat, mint az egyházi tanításnak minden szempontból megfelelőt és kiterjedt tanulmányokat írtak Brigitta hitelességének támogatására. Egyik legfontosabb védelmi módszerük az volt, hogy kimutatták, hogy a vitatott részek a Revelációkból összhangban vannak a bibliával és papi és középkori tekintélyek idézeteivel. 1436-ban nagy vita után a bázeli zsinat kedvezőtlen döntést hozott a Revelációk hitelességéről és inspirációjáról. Mint Gerson, az arlesi Louis d’Allemand bíboros (†1450), a hit dolgában elnöklő bíró is, aki később fontos szerepet játszott a szakadár V. Félix pápa megválasztásában, megerősítette Brigitta kanonizációját, míg erős fenntartással élt magukról a Revelációkról. Allemand bíboros úgy rendelkezett, hogy a revelációkat legalábbis a jelen formájukban nem lehetne jóváhagyni, hogy nem fogadja el Brigitta írásainak sem a címét (Libri divinarum seu calestium Revelationum sancta Birgitta – Szent Brigitta isteni vagy menynyei revelációinak könyvei), sem a tartalmát, mivel a Revelációk sok szakaszát a Szentírásban jártas képzett tanítóknak kellene javítani és tisztázni. Kijelentette, hogy mivel a revelációk sok zavarosságot és képtelenséget tartalmaznak, nem engedheti meg, hogy hivatalos módosítás nélkül publikálják vagy nyilvánosan hirdessék őket. Azt is előírta, hogy Brigitta hívei nem állíthatják többé, hogy a Revelációk ugyanolyan hitelesek, mint a Szentírás. Végül a bíboros azt bizonygatta, hogy a döntés nem Brigitta életszentségére vonatkozik és nem von el semmit sem a tiszteletéből. A döntés a Revelációkra vonatkozik. Végül azonban a brigittások és támogatóik nagy örömére Alleman kedvezőtlen döntését félretették, és a Torquemadai Juan, akit 1439-ben a bíborosi testületbe neveztek ki, védőbeszédet irt és megvédte a Revelációkat. Miután a bázeli zsinat szakadárrá vált, a vadstenai brigittás testvérek igyekeztek elérni a zsinati rendelkezés hatálytalanítását, az 1400-as évek közepén újabb támogatást kaptak Torquemadatól és Heimericus de Campotól. Ezután Allemannak a revelációk publikálására vonatkozó tiltó rendelkezését elfeledték, míg 1484-ben IV. Szixtusz pápa hivatalosan semmisnek nyilvánította Alleman bíboros ítéletét. Brigitta isteni inspirációjáról és a Revelációk hithűségéről folyó intenzív polémia ellenére a 15. században és a 16. század elején több apokaliptikus értekezés mély tiszteletet mutatott Brigitta, mint az isteni ige hiteles szóvivője iránt, felidézve prófétai tekintélyét a küszöbönálló katasztrófákról és a világtörténelem folyásáról szóló jóslatok alátámasztására. A svéd látnokot gyakran kapcsolják össze Jeremiással, az ősi szibillákkal, Bingeni Hildegarddal és Fiorei Joachimmal. Számos népszerű pamflet, gyakran Szent Brigitta illusztrációval, idézett eredeti és hamis Brigitta revelációkat, hogy a mindenféle vallásos és politikai tennivalókat támogassanak vele. Például a Lipcsei Johannes Tortsch (†1445) által közölt munka az Onus mundi, id est prophecia de male futuro ipsi mundo superventuro (1424) Brigitta fenyegető revelációiból sokat használ fel, hogy figyelmeztesse a keresztény hitehagyottakat és megjövendölje a küszöbönálló világvégét. A vadstenai testvérek féltek, hogy az értekezés a bázeli zsinaton spirituális anyjuk revelációival szemben kiváltja az ellenkezést, de az Dél-Németországban 1424 és 1625 között latinul, és több német forditásban széles körben terjedt. Egy másik befolyásos értekezés, a Prognosticatio in latino, rara et prius non audita (1488) szerzője Johannes Lichtenbergerm német asztrológus (†1503) volt, aki megjövendölte a politikai és egyházi vezetők sorsát Brigittának és más elismert prófétáknak tulajdonított próféciák alapján. Ez a munka több mint hatvan latin, német, itáliai, francia, angol és holland kiadást élt meg; azonosította a brigittai próféciákat a jövő előrejelzésével, és megjövendöli a hitehagyott egyház elítélését, valamint hogy a francia nemzet Németország uralma alá kerül. Ezekben a publikációkban, valamint sok német asztrológiai pamfletben és itáliai verses kompozícióban is megtalálhatók a Brigittai felhívások bűnbánatra, valamint a küszöbönálló isteni ítéletről szóló jövendölések, hogy értelmezzék a kor iszonyú társadalmi, politikai és egyházi felfordulását. A 16. századra Brigitta prófétai tekintélye annyira elismertté vált, hogy segítségét kérték a látnokok, teológusok és a misszionáriusok olyan ügyekben, mint pl. VIII. Henrik válásának elitélése, a katolikus doktrinák védelme a protestáns reformerekkel szemben és az Új világ felfedezésének értelmezése mint Isteni végzés. Brigittának, mint a prófécia törvényes szóvivőjének lelkes üdvözlése azonban nem jelentett előrelépést a nők egyházon belüli státuszára vonatkozóan. Tulajdonképpen az évtizedekig körülötte zajló heves vita jól tükrözte az egyre mélyebb aggodalmat az egyházban a későközépkori látnoknők vallásos tekintélye miatt. Ahogy Jo Ann McNamara megjegyzi, „a középkor nagy csendes ürességgel fejeződött be, pedig abban a nők szavának kellett volna visszhangozniuk”. A 12. és a 13. században az egyház általában toleráns volt a nők revelációival szemben, amely az eretnekség elleni harcukat szolgálta és növelte a papság szentségi hatalmát. Bingeni Hildegard például jóváhagyást kapott látnoki írásaihoz Clairvauxi Bernáttól és III. Jenő pápától. Szinte akadály nélkül buzdított a Katarok ellen és támadta Barbarossa Frigyes császár próbálkozásait, hogy ellenpápát nevezzen ki. A 14., de különösen a 15. század folyamán a klerikus hierarchia egyre többet foglalkozott az eksztatikus tapasztalatok ellenőrzésével és a nők vallásos beszédének tiltásával. Az egyháziak és a látnoknők közötti szellemi barátságok egyre gyanúsabbá váltak és a 15. század végére kapcsolatuk lassan eltűnt a látómezőből, ahogy a nők passzivitása növekedett és a papok hatalmaskodó fellépése erősödött. Ezen kívül ebben az időben az egyházi tekintélyek elkezdték üldözni azokat a nőket, akiket boszorkányoknak tartottak. Bár Nyugat-Európában a boszorkányüldözés csak a késő 16. és a korai 17. században érte el a csúcspontját a boszorkányüldöző ideológia legrosszindulatúbb és legbefolyásosabb kifejezése, a Malleus maleficarum (Boszorkánykalapács), amelyet a dominikánus Heinrich Kramer és James Sprenger írt a 15. század végefelé (1486-ban). A Malleus maleficarum nyomtatott kiadásából ítélve egyházi tisztségviselők használták ezt az inkvizíciós útmutatót - hogy segítsen nekik felismerni és üldözni a boszorkányokat -, Gerson értekezésével, a De probatione spirituum-mal együtt, amelyet a konstanci zsinatra írt Szent Brigitta vallásos tekintélye ellen. A keresztény történelem minden szakában az ősi időktől kezdve napjainkig, az erős belső hitű és az erkölcsi felelősség mély érzésével rendelkező nők, mint amilyen Brigitta Birgersdotter is volt, küzdöttek azért, hogy hallassák hangjukat az egyházon belül, közben pedig egyházi vezetők szakadatlanul visszautasították és korlátozták nyilvános beszédüket és vallásos tekintélyüket. Gyakran, mint ahogy az a középkori nők esetében is, a revelációk és a látomások jelentették a nők számára az egyetlen utat a vallásos intuíció és az erkölcsi reformra való felhívás kifejezésére. Míg a nők hagyományosan ki voltak zárva a papi szolgálatból, a prófécián keresztül gyakran vállaltak vallásos irányítást. Meggyőződve arról, hogy Isten közvetlenül rajtuk keresztül szólt, a prófétanők határozottan elítélték az erkölcsi rosszat és bűnbánatra szólítottak fel. Mint a keresztény történelem más prófétanői, a svéd Brigitta sem kísérelte meg, hogy kétségbe vonja a férfi klerikusok privilégiumát, nem követelte jogainak érvényesítését egyházi vezető szerepre. Abban hitt, hogy ahogy Mózest, a Szűzanyát, a korai keresztény apostolokat, őt is arra rendelte Isten, hogy szavának szócsöve és edénye legyen abban a korban, amikor királyok, hercegek, püspökök és papok nem látták el rendesen hivatali szolgálatukat és a néptömegeket letérítették az Istenhez vezető útról. Amint láttuk, Brigitta és prófétai elhivatottsága nem húzott éles határvonalat a társadalom magán és nyilvános szférája közé: Az egész világ háza népévé, gondviselése birodalmává vált, és Istenadta felelősséget érzett majdani lelki gyermekei iránt. Hasonlóképpen nem tett éles különbséget Istennel egyesülő bensőséges belső spirituális élete és az isteni ítélet és a reform hírvivőjekénti tevékenysége között. Írásaiban inkább a romlottságot leplezi le, és igazságosságot követel, mint programot az ad az Istennel való misztikus egyesülés felé vezető spirituális felemelkedéshez. A revelációk mégis azt sugallják, hogy Brigitta prófétai küldetését és inspirált beszédét úgy tekintette, hogy az közvetlenül misztikus elragadtatásából származik. Krisztus arra buzdította, hogy Péter és Pál apostolokhoz hasonlóan menjen a világba, ossza meg Isten lelke „édességét” másokkal, ahelyett, hogy az isteni vigasz megtapasztalását magának tartaná meg. A hatalmas ellenállás oka az volt, hogy Brigitta revelációit sikeresen meghallgatták főként azért, mert neves egyházi személyiségek támogatták és védelmezték őt. Amint láttuk, rosszindulatú bírálói megkísérelték rontani hitelét, azzal vádolták, hogy viselkedésével szabályokat hág át (a Szentírást értelmezi, nyilvánosan beszél vagy túl büszkén viselkedik), megkísérelték látomásait aszkétikus gyakorlatainak, démoni félrevezetésnek és mentális betegségnek tulajdonítani. Ellenségei gyakran közönséges nőgyűlölők voltak, a nők veleszületett gyengeségére, tudatlanságára, a sátáni erők iránti fogékonyságukra és templomi beszédük tilalmára hivatkoztak. Ezek a vádaskodások olykor az erkölcsi bűnök miatti kemény bírálatokra adott rosszallással társultak, máskor meg azért támadták, mert kiállt a római pápaság mellett és az angolokat támogatta a franciákkal szemben a százéves háborúban. A prominens klérus jóváhagyása nélkül Brigitta hatása sokkal kisebb lett volna és valószínűleg ördöginek, eretneknek nyilvánították volna. Azt is megfigyeltük, hogy védelmezői számos olykor kétértelmű indoklással magyarázták, hogy Isten miért egy nő által szólt. Bár sohasem vonják kétségbe azt az állítást, hogy a nők intellektuálisan alacsonyabb rendűek, felelősek az eredendő bűnért és természetes alárendeltjei a férfiaknak, Brigittát újra és újra mint gyenge nőt ábrázolják, akit Isten arra választott ki, hogy megszégyenítse az erőset, a bibliai férfi prófétákhoz hasonlítják, és revelációit Krisztus Mária általi megtestesüléséhez hasonlítják. Legtöbb támogatója igazhitűnek, erényesnek, alázatosnak és a klérusnak engedelmeskedőnek ábrázolja, míg megkísérli eloszlatni vádat, hogy áthágta volna a nők nyilvános beszédére vonatkozó tilalmát. Teológiai stratégiákat dolgoztak ki, hogy megindokolják a Brigitta által kapott revelációkat, beleértve, hogy csak nő felel meg a bűnbeesés következményének visszafordítására, mivel eredetileg nő volt az, aki bűnt hozott a világba. Meglepő módon hívei néha úgy ábrázolják őt, mint hatékony nyilvános prédikátort, akit Isten kivont a szabályozott rendelkezés alól, hogy a nőknek nem szabad nyilvánosan vallásos prédikációt tartaniuk és a Galatákhoz írt levelet (3,28) idézték mint bibliai hivatkozást arra, hogy Isten női prófétát választott. Brigitta prófétai küldetésének újból és újból való védelembe vétele, önmaga alárendelése a klerikus hatalomnak és befolyásos egyházi személyek állhatatos kiállása emelte Brigittát a középkor végére Nyugat-Európa legkiemelkedőbb női szellemi nagyságává. Egyes klerikusok elleni éles kritikái, és az isten reveláció szócsövékénti kiemelkedő szerepe ellenére Brigitta buzgón elismerte a klerikus hierarchiát és tudomásul vette a nők kizárását a papságból. Bár a mai feminista munkálkodás az egyházi intézményeken és a társadalmon belüli igazságért visszautasítja ezt a hozzáállást, Brigitta nehéz küzdelme üzenetei meghallgatásáért összhangban van sok mai nő küzdelmével, akik keresik a módját annak, hogy hogyan hallassák hangjukat az egyházon belül. Továbbá rendíthetetlen meggyőződésének emléke, miszerint elhívást kapott egyháza és a társadalom átalakítására, a felhatalmazás és inspiráció fontos forrása az elnyomás és kirekesztés hagyományos struktúráinak lebontására. Elizabeth Johnson szavaival, „Emlékezve Isten barátainak nagy sokaságára és a prófétákra, megnyitja a lehetőségeket a jövő számára; életük befejezetlen tennivalók sora, amelyek most itt vannak a kezünkben; emlékük felhívás a cselekvésre; társaságuk megmutatja számunkra az utat”. A fordító köszönetnyilvánítása: Nagy tisztelettel fejezem ki köszönetemet lektoromnak, Tharan Marianne-nak, fáradságos és időtrabló munkájáért. Hálás köszönetemet fejezem ki Papp György barátomnak, a szegedi görögkatolikus egyház gondnokának, hogy a kiadás költségeit fedezte. Nélküle ez a könyv nem jelenhetett volna meg. Köszönöm Diána unokámnak, hogy felhívta figyelmemet svéd szent Bigittára és mindvégig figyelemmel kísérte munkámat.

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Rendszeres olvasók

Blogarchívum

• ►  2012 (1)

• ▼  2010 (5)
  • ►  március (1)
  • ►  február (2)
  • ▼  január (2)
    • Claire L. Sahlin Svéd Szent Brigitta Európa társvé...
    • Templomi képek

• ►  2009 (2)

Magamról

Ebedfia

Teljes profil megtekintése